Bíró Péter
21. század, lenyugvó nap, vörösen izzó sivatag, rakéta formájú vasúti szerelvény, száguldás, fõhõsünk véreres szempárja, benne emlékek, rossz emlékek: tûz, nagy tûz, a lángok közt vonagló árnyak. A vonat megáll. Börtön, õrök, foglyok, a lángoló tekintetû fõhõsrõl kiderül, már két nagyon-nagyon szigorú helyrõl szökött meg. Közlik vele, innen nem fog sikerülni, de látszik rajta, nem hiszi, és máris töri a fejét. Ravaszul nem hajlandó megelektromoskorbácsozni (21. század) cellatársát, aki enni adott neki, mire a valóban tökéletesen mûködõ acél és beton épületbõl átviszik egy szigetre. A sziget külsõ részén állati szintre süllyedt fegyenchorda, de közülük is megmenekül, és eljut a sziget belsejében mûködõ rabkolóniára, ahol a jó fegyencek élnek, okos, határozott és érzékeny vezetõjük is csak a feleségét tette el láb alól annak idején. Itt rend van, tervszerû munka, fegyelem, hõsünk még barátokat is szerez. Szép lassan kiderül róla egy s más, a film elején látott lángok mögött például egy ártatlan falu van, két-háromszáz asszony és gyerek. Õ pusztította el õket egy értelmetlen háborúban. Igaz, hogy parancsra tette, igaz, hogy szét is lõtte a parancsot kiadó tiszt fejét, mégis nagyon nehéz szembenéznie a múlttal.
Aztán persze, ahogy minden, ez is sikerül neki, megszerzi a börtönigazgató helikopterét, egymásra mosolyognak társaival, bekötik magukat, hangosodik a motorzúgás, örvénylik a levegõ, elindulnak. És most jönnek.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=713 |
