Koltai Ágnes
Furcsa, sajátosan kétarcú, „ravasz” próza Jurij Trifonov Csere című kisregénye. Az olvasó hirtelen, minden bevezetés nélkül egy végzetesen elrontott családi élet kellős közepén találja magát, s amikor már-már elhiszi, hogy az unos-untig ismert veszekedések, botrányok hosszú sora következik, kiszélesedik a látóhatár, s nemzedékek életére láthat rá. Látszólag semmi különösebb nem történik, de gondolatjelek között, mellékmondatokban sorsok villannak fel. Nem szituációkból építkezik a kisregény, hanem az asszociációk, az emlékezés logikátlan logikája vezérli, nyelve és szerkezete több rétegű, zsúfolt, ennek ellenére olvasmányos. Nincs pátosz, heroizmus, látványos kudarc, mégis végtelen szomorúság árad minden sorából.
Trifonov a sematizmus útvesztőjén át jutott el pályája talán legkiforrottabb művéhez, a Cseréhez, bár némi didaxis ide is „becsúszott”: az író az utolsó oldalon váratlanul eltávolodik hősétől, nem belülről szemléli, és közvetlenül az olvasónak címezve ítéletet mond róla.
A Csere, éppúgy, mint Trifonov többi, úgynevezett „moszkvai” története élénk vitákat váltott ki hazájában. Elsősorban az élet jelentéktelen apróságaihoz való kötődés miatt bírálták az írót. Jevtusenko például a Csere színpadi változata láttán egyenesen „földhözragadtnak” nevezte a darabot, szerzőjéből pedig a „szárnyalást” hiányolta. Trifonov válasza a „szárnyalásra”: „A köznapok világa a nézetek, kapcsolatok, barátságok, ismeretségek, vonzások, taszítások, világnézetek hatalmas, kusza hálója. Ha a hétköznapok világának hátat fordítanánk, az legalább olyan értelmetlen lenne, mintha magának az életnek fordítanánk hátat.”
Nem véletlenül időztünk el Trifonov ars poeticájánál. Szemlélete, hős- és szituációválasztása, a Cserét éltető művészi érzékenysége kísértetiesen hasonlít Gothár Péterére. Mindketten otthonosan mozognak a mindennapok súlya alatt görnyedő emberek világában, a kis és nagy szerelmek, csalások, hazugságok, a fojtott drámák érzelmi viharában.
A Csere – miként az Ajándék ez a nap is – a lakásszerzés ürügyén egy életformát, egy atomizált, befelé forduló világot ábrázol. A felszíni konfliktusok (a szörnyű többszörös társbérletek, a kényszerű összezártság és a különféle „trükkök”, a lakások átjátszása, összeköltözés haldokló rokonokkal) a kisszerű, praktikusan kegyetlen életet mutatják meg, olyan lehangolóan sivárnak, amilyenné az a mellékhelységekért vívott harcban válhat. Csupa apróság sorakozik egymás mellett, éppoly súlytalanul és sodrón, mint a hétköznapokban. De épp attól „ravasz” ez a mű, hogy a látszatok, a kicsinyes apróságok a főszereplői.
Látszatra csak Viktor Georgijevics Dmitrijev, a kicsit puhány „Dagi Vitya” ragadt bele menthetetlenül a hétköznapokba, ám körülötte mindenki – ha nem is ennyire látványosan – válságtól válságig évickél. Vitya kétségtelenül egy „csődtömeg”. Mindig anyjával együtt szeretett volna élni, mert nem akart elszakadni az egykor népes család egyetlen elő tagjától, de mire ez valósággá válhat, anyja már tiltakozik ellene; évek óta egy „átjáróházban” él feleségével és kislányával, s ha csak a mama meg nem hal, végérvényesen itt ragad; esztendőkön át készült a doktori disszertációjára, míg egy szép napon kitalálta, hogy – húsz négyzetméterre szorított – életét kár ilyen haszontalanságra pazarolni, s képtelen egy lassan, de megállapíthatatlanul romló házasság kötelékéből kitörni. Csöndes, a mindennapokba belesimuló válságai egy életforma kiüresedéséről árulkodnak.
A Csere szinte kínálkozott a filmes adaptálásra. A félbehagyott gesztusok, mondatok, a háttérben gomolygó kisebb-nagyobb tragédiák, a szándékosan csak vázlat-jelzésszerű sorsok, az erős hangulati töltés teret hagy a látványnak. De az Imre és Ausztria rendezőjét mindenbizonnyal a kisregény mélyén húzódó igazi dráma vonzotta: a család széthullása. Gothár Péter szerencsés kézzel nyúlt Trifonov prózájához. Mivel elsősorban Vitya, az esetlenségében is szeretetreméltó nagy medve érdekelte, lenyeste az eredeti történet néhány mellékszálát, s ami lényegesebb: mindvégig belülről szemléli hősét. Vitya belső rezdüléseire, érzelmi labilitására koncentrál, ezért nagyobb lépésekben meséli el a lakáscsere történetét. Egyetlen napba sűríti a cselekményt, párbeszédei tömörebbek, s mivel nem távolodott el hősétől, megkönnyíti a néző érzelmi-hangulati azonosulását. Jobban lebegteti a történetet, s így még tünékenyebb, még illékonyabb az idő. Vitya és Tanya románcát szaggatott képekkel ábrázolja, remekül érzékeltetve ezzel két felnőtt ember dadogó, bátortalan kitörését. Tanya városszéli, kietlen lakótelepi lakása, a fáradt, kesernyés szerelmi találka egy öreg szekrény és egy könyvekkel alátámasztott ágy társaságában árasztja magából a reménytelenséget. Gothár Péter egy rövid, ellenpontozott jelenetsorral mindent elmond kihűlt, de néha még fellobbanó szerelmükről. Koltai Róbert kamaszos zavara Vitya tehetetlenségét palástolja – rossz házassága éppúgy élete elszakíthatatlan része, mint társbérlete, lomha, tétova egyénisége.
Nem időz sokat a kamera a társbérletben sem. Éppen csak felvillan a szoba, a több családnak felparcellázott lakás, a kép sötét, barnás tónusa szűk, nyomasztó odút idéz.
A Csere – a kisregény és a tévéfilm is – az egyén, a család, a közösség harmóniájának felbomlásáról szól. Vitya jelentéktelen apróságokba fúló életével egy – lassacskán a távoli múltba vesző – család, az érzelmek, a hagyományok, a szokások furcsa keveréke elevenedik meg. Gothár hőse emlékeiből bányássza ki az ősöket, a gyermek- és ifjúkort, s ezzel még fájdalmasabbá teszi az elmúlást. Mert az elmúlás a kulcsszó: elmúlt a gyermekkor, s a nagypapa és a mama halálával végleg letűnt a biztonságot nyújtó, oltalmazó család. Vitya és felesége nem tudott beilleszkedni a családba, nem fogadták el a szokásokat, nincs tehát, aki továbbadja a hagyományokat. Az utolsó Dmitrijev már csak halottakhoz kötődhet (de apja emléke is alig él benne, jobban emlékszik a nyírfapelyhekre, melyek holttestét beburkolták, mint az arcára). Vitya, ha egyáltalán akar, csak hátranézhet. Micsoda keserű kontraszt a nagypapa, aki halála előtt még arról beszélt neki, hogy nem érdekli, ami mögötte van, ő csak előre tekint.
A halottakkal sírba szállt egy familiárisabb, összetartó közösség. Vitya életének nincs „levegője”, nagyapjáénak, apjáénak még volt.
Ugyanaz a végtelen szomorúság árad Gothár Péter filmjéből is, mint a kisregényből: nincs látványos konfliktus, tragédia, csak apróságok vannak. Csak emberek, életek tűnnek el nyomtalanul. Ez nem tragédia, csak könnyű bánat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7114 |
