Deli Bálint Attila
Az USA történelmében járatlan magyar mozilátogató számára a film címe bizonyára keveset jelent. Pedig a cím mögött nemcsak az amerikai történelem fontos szakasza, de a hollywoodi filmipar egyik mindenkor elővehető és az aktuális kor-problémákhoz igazítható toposza rejlik. Az úgynevezett hegyi emberek félévszázados aranykora igen prózai mozzanattal veszi kezdetét: 1822-ben, St. Louis-ban újsághirdetés jelenik meg, mely szerint egy szőrmetársaság edzett és tettrekész fiatalembereket alkalmazna 2–3 éves munkára a Missouri folyó forrásvidékén. A hegyi emberek – közismertebb nevükön prémvadászok vagy trapperek – ilyenformán a nyugati partvidék meghódításának expedicionáriusai voltak. Legendáikon és alakjaikon – Kit Carson, Jim Bridger, John (Jeremiah) Johnson – 1870 körül lép át a kor, Buffalo Bill, Jesse James és Butch Cassidy kora.
A nemzeti öntudat és ideológia termelésének egyik központját – Hollywoodot – azonban ezek az alakok a mai napig szolgálják. A hegyi emberek mitikus alakjai és történetei rövidebb-hosszabb kihagyásokkal, de lényegében folyamatosan kerülnek a filmpiacra, olykor homlokegyenest ellenkező ideológiai vezéreszméket és értékeket tolmácsolva. E névtelen folyamatból emelkedik ki – vázlatunkat Richard Lang produkciójához szabva – Raoul Walsh, aki a kor betetőzését színes kavalkádként ábrázolja (Az utolsó emberig, 1941), Delmer Daves, aki az indián-fehér viszonyokat realista alapállásból közelíti meg és a fehér-indián vegyesházasság motívumát szövi történetébe (Tört nyíl, 1950). Sidney Pollack tekinthető azonban Richard Lang közvetlen elődjének (Jeremiah Johnson, 1972), aki az első úgynevezett ökológiai westernnel rendezőnknek mintegy mintát ad. E minta nem jelenti azonban azt, hogy a megformálás ugyanazon értékeket is tekinti hangsúlyozandónak. Pollack, hosszú demisztifikációs korszak után ismét a barbár mítosz élesztésébe fogott – Richard Lang, tíz évvel később, keverve mintegy a mesterek fogásait: szintézisre, avagy önálló stílus kidolgozására tesz – sikerületlen – kísérletet.
A Hegyi emberek kalandba oltott természeti-indián- és westernfilm. A Cooper-i indiánkönyvek és a London-i vadászromantika hollywoodi „filmkiszerelése”. A stílus különböző elemeinek egységgé emelése – a séma megújítása – sajnos elmaradt. Hiába halmozza a rendező a fordulatokat – a minduntalan környékező ásítást a mind kétségbeejtőbb, horrorba átcsapó hatáselemek sem igen fojthatják el. A konfliktusok mentén – gondolván a szerzők, hogy kidolgozásuk mellékes –, bepillantást kapunk a „természet romlatlan fiainak” életébe, a prém-vadászat piaci ellehetetlenülésébe, az indián „nemzeti öntudat” csődjének viszonyaiba (lásd: törzsek közötti harcok), házasodási viszonyaiba stb. Ennyiféle gombolyítva a cselekmény fonalát, érthető, ha többször elszakad. A bogokat a férfibarátság vaskos tréfái, az indián női emancipációt hirdető sanyarú szerelem viszontagságai, indián és amerikai folklórtablók hivatottak megkötni. Mindeközben természetesen halomra öli egymást a szépséges Oregon immár vegyes lakossága; láthatunk skalp- és lefejezésmontázsokat, szadista nemi aktust félközeliben – mindezt a viszonyokat ábrázolandó. És, nem utolsó sorban táj-„képeslapokat”, melyek igen ritkán elevenednek mozgóképpé, emberi tartalommá.
Ami ezt az egyveleget kiemelhetné a tucatból, az a „népi realizmus” groteszk elemeinek immár a mítoszt demitizáló módja. A rendező azonban dilemmáit hamis pátoszban, végül pedig a giccsben oldja föl. Ott, ahol az emberek halálneme minősíti életük erkölcsi tartalmát – csak egy hód riadhat emberi tekintettel a fészkébe tolakodó öldöklésre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7111 |
