Bikácsy Gergely
„Van egy korosztály, amelynek személyes sikerélményt jelent, hogy kortársa volt a nagy magyar labdarúgó-diadaloknak” – olvassuk L. Réti Anna Miért vesztettünk? című interjú-könyvében, mely a magyar futball „Mohácsainak” okát, hátterét kutatja. Igazán megrendítő, katartikus, alig felfogható vereség minden idők legjobb magyar válogatottját érte az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében, a többi – mai szemmel, objektív ítélettel majdhogynem törvényszerűnek mondható. Mert ott, a berni stadionban nemcsak sport-tragédia történt, hanem – hátterével, következményével, országos érzelmi (sőt politikai!) kisugárzásával valami több.
Az Aranycsapat elsőfilmes rendezője, Surányi András épp a helsinki olimpia évében, 1952-ben született, nem láthatta már játszani a futball-fenoméneket, nem élhette át a diadalok utáni eufóriát, s a vereség miatt robbanásszerűen feltörő haragot sem. Számára s nemzedéke számára valóban mítosz a sporttörténetnek ez a fejezete, s mi vonzana inkább bárkit, mint olyan mítosz felderítése, melynek héroszai és bűnbakjai (itt: egy s ugyanazon személyek) ma is élnek. Ettől nem lesz könnyebb a felderítőmunka, sőt, paradox módon még nehezebb is. Surányi Andrásnak sport- és politika-történeti, vizsgálóbírói, pszichoterápiái, új ságírói-riporteri munkát kellett végeznie, s közben mégiscsak filmet alkotnia, olyan dokumentumfilmet, mely a legdrámaibb, legmegrendítőbb fikciók erős hatásával és mindenkit, nemcsak a sportkedvelőket érintő érzelmi erejével ragadja meg a nézőt. Viszont a dokumentumfilmnek is jónéhány válfaja létezik – a magyar filmgyártás majd mindegyikre mutatott példát az elmúlt években. Az Aranycsapat rendezője jó érzékkel és ügyesen választotta s találta meg anyagát, de mintha ez az anyag hatalmas súlyával, lenyűgöző sodrával és gazdagságával akadályozná a szerkesztésben, a mű egységének megteremtésében. „A bőség zavara”, mondják ilyenkor, s ez a bőség itt valóban fullasztó. Bár a film több, mint két óráig tart, nem a hosszúságára gondolok: belső aránytalanságára, széthúzó, már-már széteséssel fenyegető rétegeire.
„Szívünkbe zárunk, hős csapat / Mi együtt harcolunk!” – zúg a korabeli filmhíradó lelkes úttörő-kórusa 1953 novemberében, a 6:3-as Wembley-győztesek keleti-pályaudvari fogadásán. Fél év múlva, a VB-döntő elvesztésekor felbőszült tömeget oszlatnak szét a Rádió előtt, s mint az egykori tüntetés vezetője mondja ma, nyugodt és gondolatébresztő keserűséggel: „Miért minket, miért engem vontak felelősségre, hiszen a rendőrök is megtapsolták a tüntetőket…” Az Aranycsapat első fele-háromnegyede történelmi-sporttörténeti krónika, 1945-től 54-en át 1956-ig, a legendás válogatott széthullásáig. „A sport a politika folytatása más eszközökkel” – mondhatta volna Clausewitz után szabadon Farkas Mihály, a Rákosi-korszak második embere, hadügyminiszter és sport-diktátor. Mindenesetre a korabeli politika egyértelműen nem-sportcélokra használta a magyar győzelmeket, így a labdarúgókét is. Ezt a keserves folyamatot tárja fel a film fő-vonulata. A rendező itt a sportmítosz elszánt kutatója, ám ezzel párhuzamosan a mítosznál is fontosabb történelmi háttér búvárlatára vállalkozik. Kitűnő stílusérzékkel, rögtön a kezdeteknél nem a pőre és sáros Történelemre, hanem annak „égi mására” figyelmezteti a nézőt, amikor 1945 márciusát játékfilm-részlettel idézi meg, Máriássy Félix Budapesti tavaszának sokszor látott, mégis friss képsorával, az újságárus lánnyal a romok közt:
„Itt a Szabadság, megjelent a Szabadság!…”
Kezdetben volt a Szabadság – valahogy így kezdődik a legújabbkori magyar sportmitológia is. Surányi gondosan és pontosan idézi fel a sport történelmi hátterének híradó- és dokumentum-képeit, néhány rövid snittje (Rákosi a tribünön, Farkas Mihály a tatai edzőtáborban, Pióker Ignác sztahanovista akkor és ma) vonzóan-taszítóan hozza életközelbe a történelmet. Olykor sajnáljuk, hogy nem maradt türelme bátrabban „kijátszania” a ziccert. Villanásnyi snittből néző és történész legyen a talpán, aki rádöbben, hogy az 1949-es bécsi Béke-világkongresszuson Lukács György a labdarúgó Puskás Öcsi küldött-társa. Viszont jól sikerültek a régi eseményeket ma felidéző egykori résztvevők kommentárjai. Sándor (az aranycsapat örökös tartalékja), Hidegkúti, vagy a későbbi játékvezető, Zsolt István történészeket megszégyenítő tárgyilagossággal és józansággal ítéli meg a közelmúltat. (Talán csak a 6:3-at börtönben hallgató Berkesi András „betétjét” éreztem anekdotikusan túlpoentírozottnak.)
Surányi, miközben érzi, hogy filmjének még a sportnál is érdekesebb szereplője az emberléptékű História, mégis elveszti arányérzékét, amikor a legendás csapat kifut a pályára. Halmozza a meccseket, egymás után zúdítja ránk a gólokat, győzelmeket, akárcsak annak idején Puskásék. Káprázatos labdarúgó-bemutató zajlik a filmvásznon, valamely futball-akadémia tananyaga. Soha rosszabb tananyagot, sóhajt – gondolom – mindenki a nézőtéren, az is, akit nem érdekel különösebben a labdaművészet. Mégis, a legfontosabb helyen, a film katartikus pontján, a berni nyugatnémet–magyar meccsen már enyhe telítettségünk van. Kevesebb több lett volna (talán az 53-as római mérkőzést, talán a 8:3-as első magyar–német meccset lehetett volna elhagyni) – bár nem elsősorban az idővel, a hosszal van baj, hanem a szerkesztéssel. A svájci világbajnokság – és a film – két legizgalmasabb meccse, a magyar–brazil és a magyar–uruguayi közé Surányi – meglepően ügyetlenül – alig tesz lélegzetvételnyi szünetet, így a két látvány veszít drámai erejéből. A már-már görög sorstragédiák szellemét felidéző végzetes vereség, a döntő így is hihetetlenül izgalmas. Surányi egyik legszerencsésebb ötlete, hogy ezt a meccset az eredeti német filmhíradó anyagával tálalja, az eredeti német sportközvetítőt halljuk, s ez az ellenfél-mámor, a feszültségből kedélyességbe átcsapó, riasztóan humorizáló hang váratlan többletet ad a mérkőzésnek.
A történelmi- és sportkrónikás rendező tehát korrekt munkát végzett. Ide tartozik az is, hogy a magyar közvélemény nyilván először fog most rádöbbenni, hogy a vesztes háború utáni NSZK számára ugyanolyan „sporton túli” örömöt jelentett a világbajnoki győzelem, mint amilyent a magyarok számára jelentett volna (ezt rendkívül érdekesen indokolja a filmben az akkori német csapat két játékosa, Fritz Walter és Rahn, s a hetvenes évek futball-császára, Beckenbauer – gyermekkori emlékeivel).
Az Aranycsapat akár játékfilmként is nézhető: két főhőse van, akiknek belső drámája és sorsa közel kerül a nézőhöz. Az egyik Sebes Gusztáv szövetségi kapitány, a másik a Madridban meglátogatott, majd egy vendégjátékra („öregfiú-bemutatóra”) hazahívott Puskás Öcsi. Sebes ma, hetvenéves korán túl is friss szellemű ember, erős egyéniség. Önéletrajzi kötetéből (Örömök és csalódások), meg L. Réti Anna már idézett könyvéből tudhatja a sportbarát, hogy edzői-sportvezetői pályájának egyetlen hibáját sem ismeri el, de játékosait sem vádolja (annál inkább külső körülményeket és a játékvezetőket). Surányi András sajnos riporterként (újságíróként) sokkal felkészületlenebb, mint filmrendezőnek, s ez itt, ilyen jellegű filmnél aligha megbocsátható. A film így elsiklik egy rendkívüli erejű emberi dráma, egy nem mindennapi sporttörténeti konfliktus mellett. Sándor Károly, „Csikar”, a kor legjobb magyar jobbszélső-játékosának a mellőzésére gondolok. Sándor ugyan (hallatlanul rokonszenvesen) elmondja sérelmét, de a rendező ezt már elfelejti Sebes véleményével szembesíteni. Vagy ha már nem is őt, legalább a filmben szintén többször megjelenő klubtársat, Hidegkútit lehetett volna megkérdezni erről a mind sportszempontból, mind emberileg megkerülhetetlen – s végzetesnek bizonyuló – összeférhetetlenségről. (Ráadásul, mondanom sem kell, hogy nem annyira a sporttörténetben így tovább vakító fehér folt bánt, hanem az Aranycsapat című film egy nagy lehetőségének, „ordító gólhelyzetének” a kimaradása.) Sebes Gusztáv drámája így is szívszorító persze, s a film egyik legszebb jelenete, amint az idős férfi ott, az egykori vereség színhelyén, lent a pálya füvén sírvafakad. Dehát a bosszúálló istenek már a görögöknél sem véletlenül sújtottak le: az Aranycsapat edzőjének tragikus vétsége, hübrisze sajnos homályban marad.
Még nagyobb hiányérzetem van Puskás szerepeltetésénél. Talán jótékony homályba vész ma már, hogy a vesztett csata után Sebes mellett Puskás volt a másik bűnbak. A (főként) ferencvárosi közönség sohasem szerette, de 54-től egyenesen gyűlölethullám övezte, okkal-ok nélkül pfujolták. Kedvezményezettsége, az, hogy Farkas Mihály „cimborája”, mind visszaütött rá. A címeres mez egyre inkább Nessus-ingként égette, hazai pályán, hazai közönség előtt ettől kezdve nem játszott igazán felszabadultan. 1957 után viszont a sajtó „hazaárulással” vádolta. Jól emlékszem egy Ludas Matyi címlapra, ahol Puskást valamely (képzeletbeli) nyugati amatőrcsapattól küldik el, mint tehetségtelent. (Miközben ő harminc éves kora után a világ legjobb klubcsapatának, a Real Madridnak lett „gólgyárosa”.)
A film rendezője mindezt alig vagy sehogy sem érinti. S egyébként is, művének vége felé teljesen kiengedi kezéből az alkotást. Innen kezdve egy alapvetően más jellegű, más típusú, más lélegzetvételű filmet látunk. A madridi beszélgetés Puskás otthonában persze még úgy is roppant érdekes, hogy a rendező ügyetlen riporter; közhelyes kérdésére („mit jelent a magyar Himnusz”) túl érdekeset nem lehet válaszolni. A középkorú, testes Puskás Ferenc így is egyéniség, így is „viszi” a filmet. Majdnem „elviszi” azonban, amikor Népstadionbeli vendégjátékára, s annak előzményeire, kispesti látogatására kerül a sor. Jellemző módon egyébként itt egy hamisítatlan „cinéma verité”-s figura, egy Cassavetes bármelyik remekművében helyet kapható „szereplő” jelenik meg (Deák Buci, egykori ökölvívó), aki utánozhatatlan kültelki humorával és „dumájával” lejátssza Puskást, lejátszik és feledtet mindent, már-már lejátssza az egész filmet. Vétek lett volna kihagyni (bár az aranycsapathoz, az egész film fővonulatához és hangvételéhez kevés köze van). Kimagaslóan jó tíz percet köszönhet neki a rendező meg a néző – viszont a film befejezése, ez a bizonyos „Puskás Magyarországon” így is felesleges rátétként, mellőzhető epilógusként hat.
*
„Örömragály” – ezt a különös szót a filmből kölcsönöztem, Czibor Zoltán mondja Barcelonában. Örömről beszél, s közben ő is majdnem sírvafakad, amikor Kocsis Sándor halálát eleveníti fel. Igen: a futball a legnagyobb örömet kiváltó játék századunkban. Ez az öröm ragályos lehet, de haragba, gyűlöletbe is könnyen sodor embertömegeket, főleg, ha bármilyen sporton kívüli célok szolgálatába próbálják állítani. „Jaj annak az országnak, melynek hősökként futballistákra van szüksége” – változtatja meg szellemesen és metszően a film egy helyén Zsolt István a híres brechti mondást. Surányi András filmje ennek a bonyolult és fájdalmas igazságnak a közelébe érkezett az „aranycsapat” mítoszának kutatása közben. Filmjét nem érzem teljes sikernek ugyan, dehát ez még nem a döntő mérkőzése volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/05 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7095 |
