Avar János
Az amerikai televízió alapjában véve egyhangú, minden csatornán ugyanaz látható. Az amerikai televízió rendkívül változatos, nem lehet elszakadni tőle, mindig van mit nézni.
Mindkét állítást – immár több éves amerikai tapasztalataim alapján – készséggel hitelesítem. Nemcsak ízlés, hanem hangulat kérdése is, mikor melyik véleményt vallja az ember; kedvtelenül kapcsolgathatok Kojakról Kojakra, Szabó családról Szabó családra, vagy élvezettel falhatom a régi filmeket, lenyűgözhet revü és híradó, izgulhatok kopókért, és szurkolhatok szerelmeseknek. Továbbá műsoroknak: kedvenc sorozatom ripsz-ropsz véget ér, mert bár sokmillióan tartottunk ki mellette hetente, a másik csatornán ugyanakkor sugárzott dőreséget még többen nézik, s jaj a legyőzötteknek. Az amerikai televízió a többség diktatúrája, a kisebbség sorozatos veresége. A közízlés pofonja a kritikusoknak, akik rendre felsülnek a műsorok megítélésével, s akiket ugyan minden reklám lelkendezve idéz, ám véleményük még egyetlen produkciót sem mentett meg a csatornaváltó kíméletlen terrorjától.
Az amerikai televízió műsorait szó szerint muszáj nézni, mert egyedüli mérce a nézettségi arány, s ez olyan sárkány, amelyet még senkinek sem sikerült legyőznie. David Brinkley Walter Cronkite mellett az itteni tévé nagy öregje, vitathatatlan tekintély. Ám az NBC tévében péntek esténként sugárzott „magazinja” reménytelenül lemaradt a párhuzamosan futó krimik, helyzetkomédiák mögött, s Brinkley feladta e versenyt, otthagyta az NBC-t. Viszont ugyanez a történet másik változatban: távozván az NBC-től, Brinkley az ősz óta sikeres műsort csinál az ABC-nek, immár vasárnap délelőtt, ő adva fel a leckét a két vetélytársi hálózat azonos időben sugárzott politikai műsorának. Meghalt a király, éljen a király. Brinkley esetében mindkettő ugyanaz a személy, Charles Kuralt, a CBS eddig volt reggeli műsorvezetője – és az amerikai tévé egyik legintelligensebb, legválasztékosabban beszélő személyisége – most bukott meg a hétköznapokon, viszont vasárnap reggelente tovább csinálhatja híradóját, akkor és ott sikeres az ő epikus stílusa. Így döntött az ezerkezű cézár, mármint az az ezervalahányszáz inkognitóban levő készülékkapcsolgató, akinek tévéjén a Nielsen-iroda fekete doboza a nap huszonnégy órájában méri, hogy mikor és melyik állomásra van bekapcsolva. Nielsenék reprezentatív statisztikai felmérésének eredményét reszketve lesik a tévétársaságok vezetői és sztárjai, hetente közlik a lapok, s minden „nézettségi százalékpontot” dollármilliókban számolnak. Hiszen aszerint kérheti meg egy perc hirdetés árát adott műsorában a társaság, amekkora részt tudott abban az órában kiszakítani az „össznézettségből”.
A három tévéhálózat egymással verseng, és amelyik műsor a Nielsen-skálán harmincnál kevesebb pontot (százalékot) ér el, annak helyébe elkezdik készíteni az újat. Híradó és egyéb „személyi műsor” esetén pedig kíméletlenül megkezdik az utód megkeresését. A Walter Cronkite helyébe lépő, vagyishát ülő Dan Rather, a CBS esti híradójának állandó műsorvezetője a tavaly tavaszi váltás után lefelé haladt a Nielsen-lejtőn, s kezdett már kifelé állni a rúdja, amikor valakinek nagy ötlete támadt, s a vizes lepedő helyett a szvettert húzta rá a pergő nyelvű, kicsit feszes – és nagy elődjének árnyékában „verejtékesen igyekvő” – anchorman-re, amit legutóbb e hasábokon találóan „horgonyembernek” fordított Baracs Dénes. Azóta lehet hőség vagy hideg, Rather ragaszkodik szvetteréhez, amely melegebbé tette hűvösnek tartott személyiségét, megjavította image-ét, s ami a fő: a Nielsen-rátáját. Mellesleg a híradója is javult (ő a szerkesztője is), de valószínűleg mégis a szvetternek volt a nagyobb szerepe.
Aki Amerikába érkezik, mindenekelőtt a tévéállomások számán csodálkozik el, főleg a nagyvárosokban, ahová a legtöbb utazó eljut, s tizenkét (New Yorkban két tucat) csatornával találkozik. A valóságban szerfelett különböző a hatalmas ország egyes tájainak „tévéellátottsága”, távol a metropolisoktól legfeljebb három-négy csatornán van műsor, olykor még annyin sem. Viszont ahol több jelentős város is van a közelben, ott megkétszereződik, háromszorozódik a „befogható” állomások száma, bár a vételi minőség rendszerint romlik az átfedések következtében. Washington, D.C, tehát a főváros egyes részein a helyi adókat, másutt a baltimore-i műsorokat lehet tisztábban fogni, s ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ki itt nézi, mondjuk, az NBC-t, ki meg amott, tehát Baltimore-ból. A három nagy hálózat adja ugyanis az amerikai tévé gerincét: a helyi adók legtöbbje átveszi az ABC (American Broadcasting Company), a CBS (Columbia Broadcasting System) és az NBC (National Broadcasting Company) műsorainak, híradóinak egy részét, tehát New Yorkon kívül nincs sehol CBS vagy ABC, hanem Washingtonban van a WDVM állomás, amelyen a CBS műsorai nézhetők, és van a WRC, amelyen viszont az NBC adásait láthatjuk, ugyanez Baltimore-ban a WBAL és a WMAR. Bár elég sokat hallani e betűszavakat, aligha eszerint igazodik el bárki is: itt a 9-es a CBS, New Yorkban a 2-es, Baltimore-ban viszont a 11-es, tehát városonként más. Néhol persze nincs is meg mind a három, s előfordul – mint tavaly is Baltimore-ban –, hogy a helyi állomás átpártol egy másik hálózathoz. A rádió hőskorában még az NBC volt a domináns, belőle szakadt ki (a „piros” és „kék” programjából az utóbbi lett) az ABC, ma viszont a CBS a leghatalmasabb. Mindenesetre a helyi állomások többsége a három nagy nélkül képtelen volna kitölteni műsoridejét, megfelelő szintű nemzetközi híradókat sugározni, tehát átveszi a hálózatok kínálatából azt, ami neki tetszik, és megvétózza, amit nem fogad el a helyi ízlés; Kansas non coronat. (Mert, mondjuk, a helyi jéghokicsapat meccsét lehet közvetíteni, s akkor hiába ajánlgat valamit a CBS, viszont híradókon és politikai műsorokon kívül ritkán csinál valamit saját szakállára a WRC vagy a WBAL; a Mississippitől keletre W-vel, a nagy folyótól nyugatra K-val kezdődnek az állomások betűszavai.)
A három országos hálózat mellett akad még egy-egy tájegységben számottevő kisebb társaság is, amelynek szintén sok helyi adóval van kapcsolata (Westinghouse, Metromedia), van spanyol nyelven sugárzó hálózat, a SIN, s akadnak olyan független állomások, amelyek válogatnak a nagyok kínálatában (bár az esetek többségében a kapcsolat szoros, tehát szerződéses). A CBS négy évtizeddel ezelőtti élretörésének titka az volt, hogy – szemben az NBC-vel – elkezdte ingyen kínálni műsorait a helyieknek: fontosabbnak tartván a hirdetési bevételt, mint az állomásoktól beszedett díjat. Mára ez lett a rendszer, de megállapodásokban rögzítik, hogy a műsorokat megszakító hirdetések hogyan oszlanak meg a helyiek és a hálózatok között. Lévén mindkét vállalkozás egyetlen bevételi forrása a hirdetők pénze, az amerikai tévék nem szednek előfizetési díjat, s az ingyen programot nézőt folyton figyelmeztetik rá, hogy „ezt a műsort” a Mobil olajtársaságnak, az IBM-nek, a Fordnak meg a többieknek „köszönheti”.
A hirdetés az amerikai tévéműsor mellőzhetetlen része, tulajdonképpen annyira meg lehet szokni (és apró – kiosonási, meg „feltöltési” – előnyeit kihasználni), hogy egy idő után – és Európában – már kifejezetten hiányzik az embernek… Valójában nem is lehet úgy írni az amerikai televízióról, hogy ne essék szó a reklámról: végtére is az esti félórás hálózati híradóból csak 23 perc a hír, és 7 perc a hirdetés. Minél több nézőt vonz egy műsor, annál gyakrabban szakítják meg hirdetéssel, amelynek percenkénti ára persze a nézettségi aránynak megfelelően növekszik. (A prime time-ban, tehát az este nyolctól tizenegyig tartó csúcsidőben a vezető műsorok egy-egy percért százötven–kétszázezer dollárt is elkérnek, s az 1984-es olimpia közvetítési jogáért potom kétszázmilliót adó ABC valószínűleg percenként ötszázezerért fogja mérni a hirdetési időt). Amerikai tévés soha nem ironizál azon, hogy a műsort megszakítja a hirdetés: „a most következő üzenet után folytatjuk” – hangzik a szöveg, komolyan, ahogyan illik, hiszen a hirdetők pénzéből működik a vállalkozás, s az ő üzenetük legalább oly fontos, mint maga a műsor. A hirdetések különben nagy műgonddal és piackutatás alapján készülnek, s a reklámügynökségek elve az „ismétlés a tudás anyja”, tehát egy este tucatszor is láthatjuk ugyanazt a reklámfilmecskét, kapcsoljunk bárhová, nem menekülhetünk a hol bárgyúan szájbarágó, hol – gyakrabban – ötletes kis minidrámáktól, amelyek – magyar társaik többségével ellentétben – sohasem felejtik el agyunkba vésni a termék nevét és a megvásárlását leginkább indokló tulajdonságát. A hirdetések szövege a nemzeti kultúra elválaszthatatlan része, a köznyelv táplálója. A ROLAIDS nevű savlekötőt azzal reklámozzák, hogy járókelőket kérnek meg a megkönnyebbülés (relief) szó lebetűzésére, s ők persze közlik: r-o-l-a-i-d-s; legutóbb kiderült, hogy iskolás gyerekek halálos komolyan ekként betűzik le a „relief” szócskát…
A napközben sugárzott műsorok többsége háziasszonyok közönségére számít, s ezért a beletűzdelt reklámok jórésze a mindennapi élet kellékeit ajánlgatja. Így a különböző szappanokat is bőséggel, s ettől kapták immár minőséget is meghatározó nevüket a vég nélkül sugárzott, rendszerint félórás melodráma-sorozatok: szappanoperák. Némelyik évtizedeken át is képes műsoron maradni, az állomások olykor egyszerre sugározzák újabb változatait, és újítják fel a régieket. A legtöbb azonos főhősökkel és epizódisták lassan bővülő körével jelentkezik minden hétköznapon ugyanabban az időpontban, ám a történet minden adásban önálló, vagyis nézheti az is, aki a tegnapit kihagyta. Évtizedeken át rendíthetetlen szakmai szabály volt ilyen jellegű sorozatok készítése, a sorozat minden egyes darabjának meg kellett állnia a maga lábán, és gyakran más szerzőgárda készítette mindegyik epizódot. Csak pár évvel ezelőtt vágta a fejszéjét az ABC a valóban folytatólagos sorozat azóta szépen terebélyesedő fájába, s ma a két változat egyszerre található meg az amerikai tévék műsorán. A napközi program verhetetlen szappanoperája a minden délután egyórás Közkórház (General Hospital) című sorozat, amely az új hagyományt követi. De teheti: országos mániává vált nézése (amint ezt a lépten nyomon látható trikófeliratok is jelzik), s aki nem tudta megtekinteni, könnyen pótolhatja mulasztását, mert a történet bonyolódása állandó beszédtéma, háziasszonyoknál és a harvardi kollégiumban egyaránt. A közkórház ragyogó helyszín, hiszen az égvilágon mindenkit be lehet szállítani a darabba, a konfliktusok száma vetekszik a Rubik-kocka variációival. Általában is sikeresek Amerikában az orvosokról, kórházakról szóló sorozatok; végtére is, semmi sem olyan demokratikus, mint a betegség (a kezelés sem, Amerikában a legkevésbé, hiszen egy könyvcím szerint, „ha amerikai vagy, nem lehetsz beteg”, mert mire meggyógyulsz, anyagilag belerokkansz). A General Hospital alighanem telitalálat a napi problémákat feldolgozó tévésorozatok között: alakjaival az egész lakosság képes azonosulni, s ha azok kivétel nélkül kellemes, kifejezetten szép külleműek és tökéletes fogsorúak, annál inkább, hiszen a pszichológusok szerint az éber álmodozás csak jót tesz az embernek. Miként az a tudat is, hogy nem az ő bőrét hasítják fel a szikével.
A nappali műsor a tévé teherhordója, hiszen ki kell tölteni az időt. Akad állomás, mely rengeteg régi filmet sugároz ebben az időszakban (évente mintegy harmincszor van lehetőség mondjuk a Casablanca megtekintésére, s a nagy sztárok filmjeit hol ez, hol az az állomás újítja fel sorozatban). E napszakban akadnak még „talk show”-k, tehát beszélgető műsorok, ám ilyenkor csakis a politika szféráin kívül eső témákról (vagyis az égvilágon mindenről, ami normális embert érdekel). Gyakran ismételnek ilyenkor olyan műsorokat, amelyek korábban a késő esti „talk show időszakban” mutatkoztak be a képernyőn. S fél hat tájban, sokhelyütt már öt órakor kezdetüket veszik a híradóműsorok.
Az amerikai tévéműsor általában hajnali öt–hattól éjfél utánig egyvégtében tart, némely csatornákon – nagyvárosokban non stop huszonnégy órán át, éjszakai mozikkal (bár éppen most készül a CBS híradót csinálni – éjjel egytől négyig; a korrelációs kapcsolat a rengeteg altatóreklámmal egykönnyen kimutatható). Érdekes, hogy reggelente csak elvétve van helyi híradó, inkább beépítik a hálózatok héttől kilencig sugárzott országos híradójába (minden félóra utolsó hat–hét perce a helyi közlekedési dugóké, gyilkosságoké, tűzeseteké, valamint az időjárás-jelentőké, akik az amerikai tévében a kommentárokkal azonos rangban vannak, s elengedhetetlen szakmai követelmény a jópofaság, tudniillik az esővel elkedvetlenített nézőt meg kell akadályozni a készülék kikapcsolásában.) Ezek a reggeli CBS-, ABC-, NBC-híradók egyszerre hírműsorok, interjúcsináló programok és – ahogy halad az óramutató a kilences felé – átalakulnak csevegő beszámolókká a hétköznapi élet kisebb-nagyobb szenzációiról, és persze pletykarovattá a híres emberek magánéletéről. A legsikeresebb az ABC „Jóreggelt, Amerika!” című műsora, amely mindig azzal kezdődik, hogy az ország valamely táján valaki e felkiáltással köszönti honfitársait (és nyolckor újra…) A műsort egy házaspárnak ható férfi – és a nála láthatóan fiatalabb nő vezeti, nappali szobának berendezett stúdióban ülve saját tévékészülékük előtt, s miközben a reggeli kávét kortyolgatják, tévéjükön megjelenik a hírek ismertetője, akivel ők előbb mindig váltanak pár keresetlen szót. A mosoly, az oldottság alapvető követelmény e reggeli órákban, míg az esti – országos – híradók sztárjai komoly, bár nem feszes férfiak. A helyi híradók négy fő alakja (egy férfi és egy nő műsorvezető – nagyvárosokban egyikük lehetőleg néger –, a sportkommentátor és az időjárás-jelentő) kötelezően ugratja egymást az átkötéseknél; nemcsak mosolyogni kell, hanem olykor hahotázni is.
A híradó s főleg annak országos változata az amerikai tévé leghatásosabb műsorai közé tartozik. Korábban a társaságok kötelező tehernek tekintették, manapság többsége így szerzi meg ismereteit a világról, jobban mondva elsősorban Amerikáról, vagy arról, ami amerikaiakhoz kapcsolódik, mert nélkülük jóformán hiába törik magukat a külföldiek, nem jut nekik az értékes híradópercekből. De az biztos, hogy az amerikai tévéhálózatok költséget és fáradságot ritkán kímélnek, háború esetén embereik életét se nagyon. A fontosabb politikai eseményeket (sajtótájékoztatók, rangosabb kongresszusi kihallgatások) elejétől végig képmagnóra rögzítik, s abból vágják ki a híradóba bekerülő másfél-két percnyi anyagot. Egyik nagy sem meri kockáztatni, hogy bármiről is lemaradjon; ennek köszönhetők persze a tavalyi Reagan-merénylet hátborzongató filmkockái: az operatőrök rutinszerűen lencsevégre kapták az érdektelen eseményről távozó elnök beszállását kocsijába. Hatalmas gépezet mozog, műholdak kapcsolnak a világ bármely pontjára, s fontosabb eseményre egész csapattal utaznak az amerikai hálózatok riporterei. Ennek köszönhető aztán, hogy elképesztő szakmai tudással készülnek a rendszeresen sugárzott „rendkívüli műsorok”, vagy éppen a mi Hétünkhöz hasonló heti riportprogramok (a CBS vasárnap este hétkor sugárzott Hatvan perc című adása – három húszperces riport – a legnagyobb nézettségű programok közé tartozik, de hasonlóan sikeres az ABC csütörtök esti, szintén egyórás 20/20-a, tehát szintén három témát feldolgozó műsora). Persze nem egy-két mindenesnek beálló tévés kutyagol távoli tájakon, vagy – legalább oly gyakran, sőt inkább – a nagy ország problémáit kutatva, hanem egész filmstáb, s mire a sztárriporter a helyszínre érkezik, már tálcán szállítják neki a jobbnál jobb riportalanyokat.
Nem csoda, ha ezek a riportműsorok rendszerint lebilincselőek, nem hatnak esetlegesnek, alapos „előkutatásról” tanúskodnak. Az amerikai tévészemélyiségek valójában egy-egy munkatársi piramis csúcsán állnak (s persze pénzhalmon is: gyakran nyitja meg a titokban átnyújtott csekk a riportalanyok ajtaját, száját). Minél nagyobb az ország, annál leküzdhetetlenebb varázs a „központi” tévében szerepelni, és e vonzás alól még külföldiek sem képesek kivonni magukat. A CBS Hatvan percének pofozó rendőrként interjúvoló sztár-riportere, Mike Wallace úgy bánt – a még hatalmon levő – iráni sahhal, mint ő az alattvalóival, ám Reza Pahlavi újra meg újra fogadta: így vélt Amerikához szólni. Természetesen „elvárják” a külfölditől, hogy angolul nyilatkozzon, s így nagy előnyük van a világ államférfiai között azoknak, akik erre képesek. S főleg, ha hajlandók röviden beszélni: az amerikai tévében minden másodperc ki van számítva, és kíméletlenül belefojtják a szót akárkibe, a műsoridő és a hirdetés ideje szent, egyedül az elnöknek nem kell az utóbbival törődnie, az előbbire őt is emlékeztetik.
A helyi, majd az országos híradók után jön az említett főműsoridő, amelyet részben szappanopera jellegű helyzetjátékok, sorozatok töltenek ki, részben tévére készült vagy a mozikból immár oda kerülő filmek (a hirdetések mindent meghosszabbítanak), részben pedig krimik. Ez utóbbiak és a sorozatok tartalma, stílusa a politikai és morális divatoknak megfelelően változik, hol szexből van több, hol erőszakból, hol meg – mint most, a Reagan-világban – rendcsinálóból. Ez a leginkább nemzetközi szabványú műsorideje az amerikai televíziónak, amely közismerten a legfőbb szállítója is az effajta programoknak. S este tizenegykor következnek az újabb, helyi híradók, majd a beszélgetőműsorok vagy éjszakai filmek. Ennek az időszaknak a sztárja Johnny Carson, az egyetlen ember, aki nagyobb úr az NBC-ben a társaság elnökénél is: végtére is, vele szenderedik álomba a fél ország. Carson varázsa ugyan kezd megkopni (két évtized után), de az őszülő, jóvágású – és egész gagman-stábot tartó – ötvenes úriember és – főleg hollywoodi – vendégei kellemesen elsopánkodják az éjfél körüli perceket. Akadnak magvasabb beszélgetőműsorok a Carsonénál, ám sokkal kevésbé népszerűek: jobban oda kell figyelni rájuk, ami az esti hitvesi ágyban nem mindenkinek sikerül; Johnnynál azonban legfeljebb a bevezető ötperces monológ poénáradatát nem érdemes elmulasztani. De hát olyan a Carson-show, mint – tisztelet a kivételnek – az egész amerikai tévé: egészen jól elszórakoztat, de ha nem nézted, nem veszítettél vele semmit. Talán azért is terjed rohamosan az előfizetéses, főleg filmeket sugárzó (és azokat nem cenzúrázó) kábeltévé, és értelmiségi körökben – tehát pár százalékos nézettséggel – sikere van a közadományokból működő Public Broadcasting Systemnek, amely európai komolyságú és minőségű műsorokat sugároz, s nézői Amerikában külön kasztnak számítanak.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
![]() | offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 59-62. old. |
![]() | online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7085 |