Csepeli György
Ma már nem a történelem, hanem a jelen az élet tanítómestere. Új szerepében a jelen lényege is átalakult, öröklétté fagyott. E múlt nélküli, jövőtlen közeg leghitelesebb képviselője a televízió, mely szemünk láttára naponta újrateremti a múlhatatlan jelent, egy percre sem engedve el kezünket, nehogy a múltba merengjünk, vagy a bizonytalan jövő kilátásaiba szédüljünk. A televízió hatásáról elmélkedők rendszerint e kiindulópont alapján azt kérdezik, hogy mit tanulunk a televíziótól. A válasz során rámutatnak, hogy ha nem is egyenlő mértékben, de mindenki rengeteget tanul, okul, hogy azután a következő napra a tanultakat elfelejtve megint csak tiszta, kiürült lélekkel fogadja be az újonnan adagolt tudnivalókat. Ritkábban teszik fel azt a kérdést, hogy mit tanulunk olyasmit, ami rögzül bennünk, amit nem felejtünk el, miként az anyanyelvünket sem felejtjük el egykönnyen. A dolgok hogyanjáról van szó.
Megtanuljuk például a televíziótól, hogyan hozzuk partnerünk tudomására ellentmondást nem tűrően kívánságainkat, véleményeinket, nézeteinket. Amikor házastársunknak este beszámolunk napi tetteinkről, anélkül, hogy tudnánk, valójában edzett belpolitikai kommentátor módjára adunk röpke híradást viselt dolgainkról. S abban is önkéntelenül utánozzuk tanítómesterünket, hogy a sok beszéddel voltaképpen hallgatunk. Bár jár a szánk, nem mondunk semmi olyat, ami tényleg rólunk szól. Alapvető beszélgetési modell, amit elsajátítunk akaratlan a televíziótól, hogy mindig nekünk van igazunk. Társunk kiszolgáltatottságában kénytelen megelégedni szemelvényezett beszámolónkkal, intelmeink, mellébeszéléseink, ellenőrizhetetlen eszmefuttatásaink hínáros sorával.
Mindennapi beszélgetéseink ily módon észrevételemül egyirányúvá válnak, ahány beszélő, mind megannyi monológ, szinte mindenki egy-egy tévébemondó.
De nemcsak a beszélő szerepét tanulhatjuk meg a televíziótól. A hallgató, passzív vagy a jelenlétet csak színlelő befogadó szerepére is kiképzést kapunk. A televízió az információk kánai korsójaként kifogyhatatlan ismeretben, mutatnivalóban, értékelő véleményben, s nekünk nem marad más hátra, mint a fogyasztás.
Lehetetlen nem látni, hogy e két társalgási szerep – az önmaga hangját megunhatatlanul élvező beszélő és a partnerének statisztáló befogadó – kényelmes és előnyös. Mint beszélők nem vagyunk kitéve az ellentmondás, kétségbevonás, rosszallás, továbbgondolkodás mindig feszültséget ébresztő, önnön tökéletességünket megkérdőjelező élményének. Csalhatatlannak vélhetjük magunkat, mint egykor az istenek. Másrészt engedelmes befogadóként megtehetjük, hogy partnerünkre ügyet sem vetve, saját gondjainkról töprengjünk, különvéleményt melengessünk, passzivitásunk felett borongva, eleve minden felelősséget a beszédet abba nem hagyó társunkra hárítsunk. Bűvös kör jön így létre a beszélgetők között, szemre tökéletes társalgás, csak éppen a lényeg, a gondolatok, az eszmék cseréje hiányzik.
Nehéz persze megállapítani, hogy ki kit tanít ebben a furcsa játszmában. Elvégre az is elképzelhető, hogy nem a televíziótól tanultuk az egyoldalú közlés kényelmes szerepelosztását, hanem a televízió leste el tőlünk. Örök emberi gyarlóság a másság, az eltérés, a különbözés iránt mutatott türelmetlenség. A televízió sem akar különcködni, nem akarja magára vonni a társadalom átlagalattijainak és átlagfelettijeinek egyaránt kijáró, kitaszító megbélyegzést. Az egyik késő esti valódi vitaműsor alatt történt nemrég, hogy míg a stúdióban sistergett a levegő a vitapartnerek között, a vita betiltását sürgető (köztük magas állású személyek nevével takarózó) telefonhívásokkal árasztották el a szerkesztőt, aki ez esetben a maga bőrén tapasztalhatta meg a vitákkal szemben jelentkező társadalmi közegellenállás erejét.
Egy televíziós intézményt azonban mégsem lehet őrültek házába zárni, s ha a vitahiányban azonosság mutatkozik műsorfolyam és közönség között, akkor nem biztos, hogy a közönség megváltozására kell előbb várni. Mert ha komolyan vesszük a televíziónak a jelen képviseletére vonatkozó küldetését, s abból adódó tanítómesteri funkciót, akkor elvárható volna tőle, hogy jó pedagógus módjára legalább egy leckével a tanulók előtt járjon vitakultúrában is.
Melyek a vita előnyei az életben? A vitát az különbözteti meg a monológtól és a veszekedéstől, hogy a kölcsönösség jegyében és az érzelmek kikapcsolásával zajlik. Meg kell ölnünk magunkban hajdanvolt gyermeki zsarnok-énünket, másként a vitára képtelenek leszünk. Elveszítjük ugyan a „mindig nekem van igazam” érzés mámorát, de cserébe egy új világot kapunk: a másik személy igazságát. Belehelyezkedve az ő nézőpontjába, magunkat is másként tudjuk nézni. A vita egyik haszna tehát tisztán lélektani, az önismeretet gazdagító.
Van a vitának egy tárgyi, ha úgy tetszik, kézzelfoghatóan valóságos haszna is, amit annak idején már Arisztotelész is észrevett: a vita hatására az ítélet pontosabb, a cselekvés végrehajtása hibátlanabb, az eredmény színvonalasabb lesz. Míg ki-ki helyzeténél fogva csak a részt ismeri, addig a vitázók sokasága előtt az egész körvonalai bontakoznak ki. A vitában összehasonlításra kerülnek magántanaink, „dédelgetett eszmécskéink”, s a másik irányban szükségszerűen mindig élesebb kritika hatására könnyebben elválik, hogy gondolatainkból mi a konkoly, és mi a búza.
Miért kellene több vitát látnunk a televízióban? Az első ok kétségtelenül didaktikai. Mert a vitákat nézvén – telefonon, levélben azokhoz kapcsolódván –, megtanulnánk magunk is vitatkozni, legalábbis fogalmat alkothatnánk arról, hogyan kell vitatkozni. Megtanulhatnánk, hogy vitatkozni csak az tud, akinek meggyőződése van, aki álláspontját világosan és érthetően meg tudja fogalmazni, miközben a másikra is odafigyel, s ha kell, meggyőzésre vállalkozik, ha kell, engedni is tud.
Volt idő, amikor a kompromisszumot ideológiai átok sújtotta, a vita az ellenfél lerohanásának egyik módszere volt. Ha a televízióból nemcsak új létesítmények, technikai felfedezések, állatkerti pandamackók, hanem kompromisszumok születéséről is értesülnénk, megtanulhatnánk, hogy a kölcsönös engedmények – amennyiben valóban kölcsönösek, és egyik fél részéről sem történik meg az elvek feladása, a rejtett vagy nyílt behódolás – a társadalmi együttélés napjainkban egyik legfontosabb technikai fogását jelentik.
A társadalmi viszonyok fejlettebb szintű újratermelése ma már nem egyszerűen anyagi tőke kérdése. Egy ponton túl az anyagi erőforrások sem növelhetők másképpen, mint a lelki tőke segítségével, amit társadalmi bizalomnak hívnak. A bizalom teremtő egyetértésből születik, mely elképzelhetetlen viták, értő párbeszédek, értelmes kompromisszumok híján. A televíziós viták haszna tehát nem egyszerűen abban jelölhető meg, hogy megtanulunk vitatkozni. E viták igazi értelme és célja, hogy hatásukra kialakul a vitatkozás presztízse, és a vitaszellem felemelkedik az anyagi hasznot hozó forrásokkal egyenrangú értékek világába. Minél kevesebb a televízióban a monológ, a tartalmatlan csevegés, minél több a valódi vita sportról, művészetről, politikáról, tudományról és sok egyéb emberi dologról, annál inkább közreműködik a televíziós műsor a társadalmi bizalom lelki tőkéjének létrehozásában.
További haszon származik abból, hogy a közönség a viták révén az álláspontok sokféleségéről értesül, és normális állapotnak fogadja el, hogy az igazság nem úgy születik meg, mint Pallasz Athéné Zeusz fejéből, hanem küzdelmekben, türelmes, szívós eszmecserék termékeként. Amikor vitatkozunk, akkor gondolkozunk, de mivel egy percre sem téveszthetjük szem elől partnerünket, gondolkozásunk azonos áramkörbe terelődik, minőségileg magasabb szintre jut, mint magányosan vívott, kényszeres töprengéseinkben. Álmom a peripatetikus televízió, mely miként a kíséretének fel-alá sétálva felelgető Szókratész, kérdezve-válaszolva, az ellenvetéseket szüntelen mérlegelve juttat el a következtetéshez arról, hogy mi van, és mi kell, hogy legyen.
Mindez úgy hangzik, mintha a televíziót akadémiai szintre emelt iskolatelevíziónak gondolnám. A tanulók azonban az egész társadalomból toborzódnak, s ennélfogva a televízióban tancélt is betöltő viták egyúttal a nyilvánosság szintjét is növelik, a politikai kultúra sáncai mögé emelik be a vitaműsorok nézőit. A televízió nyilvánossága előtt zajló viták lehetetlenné teszik társadalmi érdek álcájában fellépő különérdekek tartós leplezését, nyílt terepet biztosítanak a közmegítélés által hitelesített értékeknek, a szó legjobb értelmében vett szabadság iskoláját jelentik a társadalom számára.
Mindez inkább cél, mintsem valóság. A televízióban túlteng a monológ, az öncélú terefere, a hozzá nem értésből verbuvált csoportos összevissza beszélés, a megrendezett-megvágott kórusvita, a túl kevés emberhez szóló tudományos madár-nyelven beszélő vita, a célzásokkal teli, a felszínen egyetértésnek álcázott, mélyvízi rúgásokban bővelkedő álvita.
Távolról sem gondolhatjuk, hogy adminisztratív úton eljuthatunk a vitatkozó televízió eszeményképéhez. Már említettem a nézők közegellenállását a vitákkal szemben. Vannak azonban vitakedvelő nézők is, és szociológiailag előre látható e nézőtípus rohamos elterjedése. De vitatkozók is kellenének. Mivel jelenleg a televízióban még ritkán láthatók igazi és jó viták, a lehetséges szereplők félnek. Bár igazukban bizonyosak, bizonytalanok abban, hogy esetleges alulmaradásuk nem csorbítja-e majd népszerűségüket. Félnek attól, hogy igazuk nem kell a közönségnek, melynek tagjai nem mindig ítélőképességük, inkább előítéleteik működtetésével közelítenek a vita szereplőjéhez. Köztudatunk még nem eléggé bírja elviselni, hogy egy igazság kényelmetlen is lehet, nem eléggé tudja belátni, hogy a tévedés nem jellemhiba. Másfelől a vitát nyerő felek sem lehetnek bizonyosak abban, nem keseredik-e meg szájukban a győzelem íze. Nem tudják eldönteni, személyes vonzerejük vagy az általuk hangoztatott vélemény aratott-e inkább sikert? Egy következő vita kapcsán tartanak a frissen szerzett babér megtépázásától. Olcsónak tarthatják a televízióban elért igazságot. S végül akár vesztesről, akár győztesről legyen szó, mindenki tart attól, hogy a vitákból nehezen begyógyítható személyes sérülések, horzsolások keletkeznek. Visszakerülve mindennapi közegükbe, nem biztosak abban, hogy adandó alkalommal nem szenvednek-e érdemtelenül megtorlást, mely már nem a vitában megkívánt „fair play” szellemében fogan.
A szerkesztők sem rajonganak a vitaműsorokért, ők fokozottan érzékenyek a közönség vitaellenes csoportjainak várható felháborodására, nekik kell meggyőzniük a lehetséges szereplőket, hogy érdemes vállalni a nyilvános vitában való részvétel hálátlan szerepét. Ráadásul munkahelyükön el kell viselniük a stigmát, hogy ők „problémás” műsorokat készítenek. Éreztetik velük, hogy televíziós beilleszkedési zavarban szenvednek. A vitaműsorok készítése fáradságos, alapos előkészületeket igénylő művelet. Nem elég a máskor oly jó szolgálatot tevő kör-telefon, az egyik műsorból a másik műsorba vonuló beszédkényszeres szakértők „fekete seregének” mozgósítása. A vitaműsorok nyomában nem jár anyagi elismerés sem.
Minden rövid távú érdek így a vitaműsorok készítése ellen szól. Esetleg a televíziós viták hasznáról és ártalmáról szóló viták is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a társadalom lelki tőkéje, a fejlett társadalmi nyilvánosság előnyeit is ugyanolyan világosan láthassuk, miként a gazdaságos termelés, a világpiaci tájékozódás, az emberek igényeivel és szükségleteivel számoló társadalmi tervezés előnyeit látjuk. Utóbbiak belátása sem ment kemény társadalmi viták híján, s talán kevesebbet késlekedtünk volna a szükséges gazdaságpolitikai változtatásokkal, ha a televízió annak idején kevésbé lelkesedik Pangloss mester módjára, s több teret szentel az alternatívák nyílt párviadalának.
A Külpolitikai Fórum, a Tudósklub egyes adásai a vitatkozó televízió előhírnökei. Bár ma még fehér hollónak számítanak, kiderülhet egyszer, hogy ezek az éjszakába száműzött műsorok voltak életünk igazi tanítómesterei, s nem az estéről estére gondosan aprított, mindennapi információadagok.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7083 |
