Zsilka László
Nincs unalmasabb valami, mint egy szemmel láthatóan borzasztó érdekfeszítőnek szánt bűnügyi film, amely végül semmiféle izgalmat nem vált ki a nézőben. Nemcsak azért, mert a téma már untig ismert: ha a banditák nem kapják meg a pénzt, robban a bomba, ezúttal egy szuperexpresszen. Hanem azért is, mert a Szuperexpressz szereplőinek játéka színtelen, a rendezés együgyű. (Persze, nem tudjuk, hogy a japán közönség körében miként hat a szituációtól független, állandó rezzenéstelen arc, a semmibe révedő tekintet – történjék bármi.) Ez a stílus, ebben a filmben, inkább komikus, mint drámai. És a rendező hiába veti be a nyugat-európai tucat-krimikből ismert összes hatáskeltő elemet: az autósüldözést, a pisztolypárbajt, a pánikot, a kritikus időponthoz közeledő óramutatót – a film ennek ellenére összefüggéstelen epizódokra esik szét, bármelyik jelenet fölcserélhető, némelyik akár el is maradhatna, nem szolgálja a végkifejletet. A csapnivaló dramaturgiához társul még valamiféle erkölcsi mondanivaló arról, hogy nem jó a hatalommal ujjat húzni, mert hiába vagyunk elszántak, a rendőrség még elszántabb.
Ilyenformán csupán a 220 kilométeres sebességgel száguldó, halálos pontossággal közlekedő csodavonatban gyönyörködhetünk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7076 |
