Takács Ferenc
Az új angol film a barokk víziók mellé földközeli, remek darabokat is felsorakoztat. Stephen Frears (Az én szép kis mosodám, Veszedelmes viszonyok) hollywoodi kitérõje, a Mondvacsinált hõs után nagyhangú, cserfes proletárkomédiával jelentkezett.
Mostanában mintha a régebbinél is végletesebbre polarizálódna a világfilm: egyfelõl egyre körmönfontabban belterjes, a maga filmvoltán és filmvoltának elõtörténetén egyre üresebb tekintettel mereng az avantgárd mûvészmozi, másfelõl egyre mûfaj- és patentszerûbb, egyre gépiesebben holtbiztos sikerû a hollywoodi szabvány, s a kettõ között – vagy a kettõ mellett – mintha nem is lenne semmi más. Bár lehet, hogy csupán a fejünkben van ez így, önmagunk manicheus mitológiájának vagyunk a foglyai: valamiért szeretjük ezt a képet a végletes és válságos polarizációról, mégpedig annyira, hogy látásunk is elhomályosul tõle, s alkalmatlanná tesz bennünket arra, hogy ha olyan filmet látunk, amely nem fér el ebben a kétpólusú képletben, alig-alig tudunk róla valami értelmeset mondani, s bizonytalanok vagyunk, ha az értékét akarjuk felbecsülni.
Tartok tõle, hogy ilyesféle film a Méregzsák is: a tömegnézõ túl rafináltnak, hangvételében zavarónak, azaz nem kellõképpen megnyugtatónak találja majd, az elitkritikus szemében pedig naivnak bizonyul, olyasféle mozinak, amely együgyûségében semmi jelét sem adja, hogy tudna róla, mekkora önbizalmi válságban van ma a mûvészfilm, mint ahogy arról sem tud, hogy magára valamit is adó mûvészfilmben manapság kötelezõ elhelyezni azokat a szomorkásan rezignált jelzéseket, amelyek bizonyítják a nézõ számára, hogy a film alkotói nagyon is tudatában vannak ennek a válsághelyzetnek.
Pedig a Méregzsák komoly szándékok jegyében készült (bár – komédia lévén – üdítõen komolytalan) munka, voltaképp a képlet mûvészfilm-pólusához tartoznék. Viszont a mûvészfilm mai válságpoétikájától és válságmódszertanától – például a hozzá térben-szellemben legközelebbi változattól: a nyolcvanas évek közepétõl jól érzékelhetõ angol neomanierista-posztmodern hullámtól, Greenawaytõl, Jarmantól – következetesen elhatárolja magát, pontosabban: tudomást sem vesz róluk. Szerényebb és kipróbáltabb mûfajban utazik. Afféle etnikai-regionális film, s az ilyen irodalmi áramlatok mintájára humoros és anekdotikus eszközökkel mutatja fel a témául választott hely és embercsoport önmagukban is érdekesnek, sõt, értékesnek tudott sajátosságait, a többségi társadalomtól elütõ, hangsúlyosan „helyi” nyelvi, szokásbeli jellegzetességeit, azaz egzotikumát: esetünkben egy írországi, közelebbrõl dublini munkáscsalád életét, illetve életük egy válságos szakaszát, a férjezetlen nagylány teherbeesésének és a zabigyerek megszületésének a históriáját. (Tízegynéhány évvel ezelõtt Bill Forsyth jelentkezett ilyen filmekkel „skót viszonylatban”: a kitûnõ Local Heroval (A helység hõse) és a szintén remek Gregory barátnõjével. Nem csupán témaválasztásuk és mûfajuk, de komikus-anekdotikus elõadásmódjuk, gellériesen lebegõ „tündéri realizmusuk” is mintául szolgálhatott a Méregzsáknak.)
A filmnek ezt a köztes jellegét, a tartalmas és értékes szándékok és a radikális kísérletezéstõl való tartózkodás elegyét egyébként létrejöttének körülményei, a film produkciós háttere is magyarázza. A Méregzsák része ugyan az ír filmmûvészet fellendülésének (pontosabban: feltámadásának), amelyet az elmúlt évtized során kísérhettünk figyelemmel, s nemcsak szellemében-módszerében, hanem földhözragadtabb értelemben is: a forgatókönyv a nemrégiben feltûnt és máris értékes irodalmi díjakat begyûjtõ fiatal ír regényíró, Roddy Doyle munkája, a film szereplõi mind ír színészek, közöttük több – például a nagylány csábítójának szerepét játszó Pat Laffan az ír nemzeti színház, a dublini Abbey Theatre társulatának a tagja. De a film nem ír, hanem brit produkcióban, a BBC televízió pénzén készült, mégpedig afféle „kétlaki” terméknek, amely manapság különösen Angliában gyakori: egyszerre tévéfilmnek, egyszerre mozifilmnek, illetve a kettõ mozgókép-módszertani és közönségigény-szerkezeti sajátosságainak az egyeztetése (tisztes kompromisszuma) jegyében. Ezért (ezért is) „középutas” a film módszere, mint ahogy ezért kerekebb és kiszámíthatóbb a film meséje is a mûvészfilmeknél megszokott történetekhez képest (már ahol van ilyen történet a mûvészfilmekben): a Curley-család megbékél az õket ért szégyennel, s eljut odáig, hogy – saját elõítéleteiken és környezetük rosszallásán túltéve magukat – büszkén és felszabadult örömmel fogadják (és fogadják be) az új családtagot.
A filmnek egyébként megvan a maga aktuális publicisztikai vetülete: a leányanyaság a katolikus Írországban, ahol abortusz- és fogamzásgátlás-ügyekben még ma is szigorú tilalmak és korlátozások uralkodnak – melyek körül egyébként évek óta nem szûnnek a politikai és alkotmányjogi csatározások –, s a közvélemény bigottabb (ha ma már talán nem is a nagyobbik) része az álszent „Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsõség” elv alapján áll, súlyos és sokakat érintõ probléma, számtalan ír család keservesen köznapi tragédiája. A film rendezõjét, Stephen Frearst – aki a mai angol film izgalmas és nagy formátumú egyénisége –, a jelek szerint érdekli az efféle aznapi szociologikum, hiszen már egyik korábbi – és emlékezetes – filmjében, Az én szép kis mosodámban is publicisztikai aktualitást, a fajgyûlöletet és a mai angol társadalom etnikai feszültségeit tette meg kiindulópontjának.
De mint ahogy Az én szép kis mosodámban történt, a végeredmény a Méregzsákban is több a filmpublicisztikánál: derûs hangvétele és komikus-anekdotikus elõadásmódja révén a film mintegy eloldódik a téma szociologikumától, sõt, merészen szakít avval a feldolgozásmóddal, amely ennek az egyébként eléggé gyakran pertraktált témának a kapcsán szinte kötelezõen hagyományos: a tragikus kisrealizmussal. A Méregzsák ugyanis vidám film egy olyan válságos élethelyzetrõl, amelyet az írek – ha az életükben kénytelenek szembenézni evvel a helyzettel – egyáltalán nem tartanak vidámnak; olyan film, amely úgy ad elõ egy „eredeti”, életbeli változatában súlyos és keserves történetet, hogy annak minden súlyos és keserves pillanatát a nevetés jegyében elsúlytalanítja és megédesíti. Azaz a komédiát alkalmazza – õsi és alapvetõ szerepkörében – a rendezõ, a nevetést, amely a körülmények hatalmának, a tények uralmának az eleven cáfolata, a karneváli komolytalanság vitális erejét, amely felold minden „komoly” elõítéletet, helyes szabályt, lelki-szellemi-társadalmi görcsöt és korlátot. A szerény publicisztikai vonatkozást így haladja meg a derekas mûvészi elem a Méregzsákban: egy embercsoport, életforma és nyelv páratlanul hiteles – és különösen ismerõi számára igen szórakoztató – kisrealista lekottázásával párhuzamosan felzeng benne a lelki felszabadulásnak, ember voltunk elfogadásának, a bumfordian egyszerû szeretetnek a karneváli örömódája. Ahogy mondani szokás: jó, nagyon jó kis film a Méregzsák, és igen jókat lehet nevetni rajta.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=707 |
