Takács Ferenc
Az új angol film a barokk víziók mellé földközeli, remek darabokat is felsorakoztat. Stephen Frears (Az én szép kis mosodám, Veszedelmes viszonyok) hollywoodi kitérője, a Mondvacsinált hős után nagyhangú, cserfes proletárkomédiával jelentkezett.
Mostanában mintha a régebbinél is végletesebbre polarizálódna a világfilm: egyfelől egyre körmönfontabban belterjes, a maga filmvoltán és filmvoltának előtörténetén egyre üresebb tekintettel mereng az avantgárd művészmozi, másfelől egyre műfaj- és patentszerűbb, egyre gépiesebben holtbiztos sikerű a hollywoodi szabvány, s a kettő között – vagy a kettő mellett – mintha nem is lenne semmi más. Bár lehet, hogy csupán a fejünkben van ez így, önmagunk manicheus mitológiájának vagyunk a foglyai: valamiért szeretjük ezt a képet a végletes és válságos polarizációról, mégpedig annyira, hogy látásunk is elhomályosul tőle, s alkalmatlanná tesz bennünket arra, hogy ha olyan filmet látunk, amely nem fér el ebben a kétpólusú képletben, alig-alig tudunk róla valami értelmeset mondani, s bizonytalanok vagyunk, ha az értékét akarjuk felbecsülni.
Tartok tőle, hogy ilyesféle film a Méregzsák is: a tömegnéző túl rafináltnak, hangvételében zavarónak, azaz nem kellőképpen megnyugtatónak találja majd, az elitkritikus szemében pedig naivnak bizonyul, olyasféle mozinak, amely együgyűségében semmi jelét sem adja, hogy tudna róla, mekkora önbizalmi válságban van ma a művészfilm, mint ahogy arról sem tud, hogy magára valamit is adó művészfilmben manapság kötelező elhelyezni azokat a szomorkásan rezignált jelzéseket, amelyek bizonyítják a néző számára, hogy a film alkotói nagyon is tudatában vannak ennek a válsághelyzetnek.
Pedig a Méregzsák komoly szándékok jegyében készült (bár – komédia lévén – üdítően komolytalan) munka, voltaképp a képlet művészfilm-pólusához tartoznék. Viszont a művészfilm mai válságpoétikájától és válságmódszertanától – például a hozzá térben-szellemben legközelebbi változattól: a nyolcvanas évek közepétől jól érzékelhető angol neomanierista-posztmodern hullámtól, Greenawaytől, Jarmantól – következetesen elhatárolja magát, pontosabban: tudomást sem vesz róluk. Szerényebb és kipróbáltabb műfajban utazik. Afféle etnikai-regionális film, s az ilyen irodalmi áramlatok mintájára humoros és anekdotikus eszközökkel mutatja fel a témául választott hely és embercsoport önmagukban is érdekesnek, sőt, értékesnek tudott sajátosságait, a többségi társadalomtól elütő, hangsúlyosan „helyi” nyelvi, szokásbeli jellegzetességeit, azaz egzotikumát: esetünkben egy írországi, közelebbről dublini munkáscsalád életét, illetve életük egy válságos szakaszát, a férjezetlen nagylány teherbeesésének és a zabigyerek megszületésének a históriáját. (Tízegynéhány évvel ezelőtt Bill Forsyth jelentkezett ilyen filmekkel „skót viszonylatban”: a kitűnő Local Heroval (A helység hőse) és a szintén remek Gregory barátnőjével. Nem csupán témaválasztásuk és műfajuk, de komikus-anekdotikus előadásmódjuk, gellériesen lebegő „tündéri realizmusuk” is mintául szolgálhatott a Méregzsáknak.)
A filmnek ezt a köztes jellegét, a tartalmas és értékes szándékok és a radikális kísérletezéstől való tartózkodás elegyét egyébként létrejöttének körülményei, a film produkciós háttere is magyarázza. A Méregzsák része ugyan az ír filmművészet fellendülésének (pontosabban: feltámadásának), amelyet az elmúlt évtized során kísérhettünk figyelemmel, s nemcsak szellemében-módszerében, hanem földhözragadtabb értelemben is: a forgatókönyv a nemrégiben feltűnt és máris értékes irodalmi díjakat begyűjtő fiatal ír regényíró, Roddy Doyle munkája, a film szereplői mind ír színészek, közöttük több – például a nagylány csábítójának szerepét játszó Pat Laffan az ír nemzeti színház, a dublini Abbey Theatre társulatának a tagja. De a film nem ír, hanem brit produkcióban, a BBC televízió pénzén készült, mégpedig afféle „kétlaki” terméknek, amely manapság különösen Angliában gyakori: egyszerre tévéfilmnek, egyszerre mozifilmnek, illetve a kettő mozgókép-módszertani és közönségigény-szerkezeti sajátosságainak az egyeztetése (tisztes kompromisszuma) jegyében. Ezért (ezért is) „középutas” a film módszere, mint ahogy ezért kerekebb és kiszámíthatóbb a film meséje is a művészfilmeknél megszokott történetekhez képest (már ahol van ilyen történet a művészfilmekben): a Curley-család megbékél az őket ért szégyennel, s eljut odáig, hogy – saját előítéleteiken és környezetük rosszallásán túltéve magukat – büszkén és felszabadult örömmel fogadják (és fogadják be) az új családtagot.
A filmnek egyébként megvan a maga aktuális publicisztikai vetülete: a leányanyaság a katolikus Írországban, ahol abortusz- és fogamzásgátlás-ügyekben még ma is szigorú tilalmak és korlátozások uralkodnak – melyek körül egyébként évek óta nem szűnnek a politikai és alkotmányjogi csatározások –, s a közvélemény bigottabb (ha ma már talán nem is a nagyobbik) része az álszent „Asszonynak szülni kötelesség, leánynak szülni dicsőség” elv alapján áll, súlyos és sokakat érintő probléma, számtalan ír család keservesen köznapi tragédiája. A film rendezőjét, Stephen Frearst – aki a mai angol film izgalmas és nagy formátumú egyénisége –, a jelek szerint érdekli az efféle aznapi szociologikum, hiszen már egyik korábbi – és emlékezetes – filmjében, Az én szép kis mosodámban is publicisztikai aktualitást, a fajgyűlöletet és a mai angol társadalom etnikai feszültségeit tette meg kiindulópontjának.
De mint ahogy Az én szép kis mosodámban történt, a végeredmény a Méregzsákban is több a filmpublicisztikánál: derűs hangvétele és komikus-anekdotikus előadásmódja révén a film mintegy eloldódik a téma szociologikumától, sőt, merészen szakít avval a feldolgozásmóddal, amely ennek az egyébként eléggé gyakran pertraktált témának a kapcsán szinte kötelezően hagyományos: a tragikus kisrealizmussal. A Méregzsák ugyanis vidám film egy olyan válságos élethelyzetről, amelyet az írek – ha az életükben kénytelenek szembenézni evvel a helyzettel – egyáltalán nem tartanak vidámnak; olyan film, amely úgy ad elő egy „eredeti”, életbeli változatában súlyos és keserves történetet, hogy annak minden súlyos és keserves pillanatát a nevetés jegyében elsúlytalanítja és megédesíti. Azaz a komédiát alkalmazza – ősi és alapvető szerepkörében – a rendező, a nevetést, amely a körülmények hatalmának, a tények uralmának az eleven cáfolata, a karneváli komolytalanság vitális erejét, amely felold minden „komoly” előítéletet, helyes szabályt, lelki-szellemi-társadalmi görcsöt és korlátot. A szerény publicisztikai vonatkozást így haladja meg a derekas művészi elem a Méregzsákban: egy embercsoport, életforma és nyelv páratlanul hiteles – és különösen ismerői számára igen szórakoztató – kisrealista lekottázásával párhuzamosan felzeng benne a lelki felszabadulásnak, ember voltunk elfogadásának, a bumfordian egyszerű szeretetnek a karneváli örömódája. Ahogy mondani szokás: jó, nagyon jó kis film a Méregzsák, és igen jókat lehet nevetni rajta.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=707 |
