Bereményi Géza
„Kevés irodalmi, filmes műfaj élvez ennél kisebb védettséget. Rendezetlen, s megoldatlan a filmírók szerzői joga, erkölcsi és anyagi megbecsülése, érdekeltsége. A filmíró gyakorlatilag alig juthat irodalmi nyilvánossághoz, az irodalom ferde szemmel nézi, s még véletlenül sem ismeri el édes gyermekének…”
Csaknem húsz éve jelentéktelen mesterség forgatókönyvet írni. Azóta mindenért a rendezés a felelős, a filmgyártásban egyetlen szilárd poszt létezik, a rendezőé, a többiek munkaköre tisztázatlan, felelőtlen, többek között a forgatókönyv írójáé is. A rendező sorsa egy a filmével, ha jó egy film, jó a rendező, ha rossz, ő nem kap elismerést, a stáb többi tagja nyugodtan kezdhet új munkába. Az író is, ha kedve tartja, hiszen a téma kevésbé kap pénzt egy film forgatására, jóval inkább a rendezőben bíznak, abban, amit ő majd a forgatás során hozzátesz ahhoz a munkavázlathoz, ami a forgatókönyv, vagyis a filmkészítés két legfontosabb szakaszának: a forgatásnak és a vágásnak az egyik előkészítő lépése.
A film írója, ha van, a rendezővel ír. Akkor is, ha lényegében nem, mert a rendező a maga javaslatait és kiegészítését tartja a legfontosabbnak, hiszen a tervezett filmet majd csakis az ő hangsúlyai fogják jellemezni. És ez a tény a dramaturgiába is beleszól, így a filmek nagyrészt látványtól látványig haladnak, a rendező látványtól látványig hajszolja az ügymenetet, és a részek egymáshoz való viszonya mellékes pepecselésnek, a „miért történik épp ez?” kérdése együgyűnek minősül. Hiszen az utóbbi idők nagy rendezőinek példája azt mutatja, hogy a cél egy szuverén világ, a sajátos logika, a minél önállóbb vélemény. És akinek ez nincs, az azt hiszi, ettől rosszabb a többinél, hát ködösítéssel leplez. Eszébe se jut, honnan kezdték a nagyok, amikor még nem tűntek akkoráknak, és csak tisztáztak bizonyos dolgokat.
Így hát aki filmet néz, rendezőt lát, nem annyira filmet. Aki pedig filmet ír, szintén. Annál jobb filmíró vagy, minél inkább alkalmazkodsz a rendezőhöz. És aki előbb találja ki, mit is fog majd kitalálni a rendező, az a legeslegjobb filmíró. Ez az egyetlen körmönfont út létezik, amin járva az író befolyásolhatja a filmet és rendezőjét. Ezt alkalmazzák a legnagyobb, gyakran már halott klasszikus írók is, hogy megfilmesítsék őket. Úgy csapják be a rendezőket, hogy elhitetik velük: váratlan, újabb bejáratot találtak látványos filmrendezői világukba. Persze ezek a legeslegjobb filmírók csak akkor lehetnek továbbra is eredményesek ha görcsösen titkolják mindvégig, hogy a dolog fordítva van. Máskülönben a rendező önérzete elvész, ami azt eredményezi, hogy nem érzi magát, és így a film nem szerzői lesz, ha nem csak ő a szerző.
Ez a helyzet mit eredményez még? Megváltoztatja a film nézőjének látását. Ez ugye, szép? Ez a legnagyobb célok egyike lehet már, hiszen vizuális műfajról van szó. Akinek figyelmét, kíváncsiságát felébresztik és fogvatartják egy film nézésekor, az a hatvanas évek nagy alkotásainak megszületése óta azért vár folytatásra, mert meg kívánja tudni, mit is tervez a rendező, mire gondolhatott itt? Vajon hova lyukad ki a játéka? Ez a fajtája a figyelemnek viszonylag hűvös. Ami egy, a nézőétől eltérő, de azért érdekes, sőt jelentős világképnek kijár. Nagy rendezői voltak ennek, és az ő szemükkel szívesen néztünk, sőt felfedezések ajándékait kaptuk, amik a filmnézőt önfeledtté is tették. Hajlandó volt ezért saját tapasztalatairól, saját vágyairól, amúgy is rejtőzködő késztetéseiről megfeledkezni. Furcsa engedékenység volt ez, mindenki újat és leleplezést várt, egyedül a kamera mellől megállapítható volt, hogy mit érdemes filmre venni. De ennek lassacskán vége, ez a változékony műfaj megváltozott. Akik a helyzetet félreértik, azt mondják: jön a mákony-mozi a művészfilm helyett. Az állításból csak annyi igaz, hogy új helyzettel is vissza lehet élni, ugyanúgy, ahogy halandzsázni lehetett még nemrég, ha nem ment egy-egy látomás elkészítése.
Ma már csak feltételezik azt a figyelmet, mely azonosulás nélkül sokáig tud követni egy szuverén rendezői látványsorozatot. A különös világképnek kijáró hűvös kíváncsisággal egyre kevesebben néznek filmet, a nézők szemszöge ismét fontosabb lett, mint egy-egy alkotóé, és érezhetően több is fér bele, az emberek érdekesebbek lettek, mint a velük manipuláló elvont folyamatok, a hatalom és az egyén viszonya egyre kevésbé érthető félre, tisztázni azt nem oly fontos már, a történelmi összefüggéseket ma a film nézője megláthatja a saját sorsában, ha megmutatják neki, vagy sehol. A bajok közösek, a film is. Az események uralkodójának elemző távolsága idegenkedést okoz, a jelek és a jelek képei semmibe vesző utalások, ha nem vonatkoznak közvetlenül. A színésznek ma egyre többet kell hozzáadnia ahhoz a jelenethez, amiben szerepel, a néző közreműködésének legfontosabb csalétke lett, és csak azért, mert ember, nem egy távlatos elképzelés puszta eszköze. És ezért érdemes beszélni a forgatókönyvről is. Fontos lett. A film alapja és megfejtése, a látványhoz módszert ad, ami a filmrendező szemléletének meghatározója. Ha akarja. Ha továbbra sem akarja, téved. A forgatókönyv írója és rendezője is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7061 |
