Csurka István
„Kevés irodalmi, filmes műfaj élvez ennél kisebb védettséget. Rendezetlen, s megoldatlan a filmírók szerzői joga, erkölcsi és anyagi megbecsülése, érdekeltsége. A filmíró gyakorlatilag alig juthat irodalmi nyilvánossághoz, az irodalom ferde szemmel nézi, s még véletlenül sem ismeri el édes gyermekének…”
Nem tagadom, kissé kényszeredetten veszek részt ezen az ankéton. Nincsen ugyanis érdemi mondandóm. Csak a baráti felkérésnek teszek eleget, abban a reményben, hogy tapasztalataimnak, gondolataimnak elmondása egy picit mégiscsak előre viszi az ügyet.
Először is le kell szögeznem, hogy a forgatókönyv az író számára nem irodalmi műfaj. Akármennyi energiát öl is bele esetenként egy-egy jeles író valamely forgatókönyvébe, egy pillanatig sem álmodik afelől, hogy műve bejut életművének maradandó részébe. Ez már csak azért sem lehetséges, mert a film a rendező művészete, vagyis akármilyen nagy ambícióval készíti is el a forgatókönyvet, nem a maga halhatatlanságát építi. De hát ez így van rendjén, ez így természetes. A kezdő évek fiatalos lelkesedései után minden író hamar rájön erre. S dolgozik tovább a filmgyárnak.
A főkérdés szerintem éppen az, hogy ez után a keserű felismerés után mi tartja meg mégis az írók bizonyos csoportjait a film vonzáskörében? Miért kap a sok látványos szakítás után még mindig friss íróvért?
Az okok közül az első az írói természetben rejlik. Az pedig olyan, hogy mindenképpen el akarja mondani a mondanivalóját. És ha megpendítik előtte, hogy ezt a bizonyos mondanivalóját a film nyelvén (is) elmondhatja, akkor nem ismer akadályt és áldozatot. Nem törődik a másodhegedűs jelleggel, teljes szívvel készen áll a szolgálatra. Emlékezetem két-három ilyen jóízű filmcsinálási vállalkozás izgalmait őrzi. Fejér Tamással a Kertes házak utcája című film és Dömölky Jánossal az A kard, az Amerikai cigaretta és az Egész napos riport. Ekkor, főként a Dömölkyvel való együttműködés idején nem éreztem úgy, hogy feleslegesen pocsékolom az energiámat és az időmet, sőt még az az elégtételem is megvolt, hogy azt érezhettem, hogy a vászonról, illetve a képernyőről – legalábbis részben – én beszélek. Azaz elértem a célom: a mondanivalóm hangot kapott. Elhangzott.
És mert így történt, már nem számolgattam, hogy mit és mennyit vesztettem a dolgon. Mert itt van az eb elhantolva: az író mindig veszít, ha a film szolgálatába szegődik. Anyagilag is, íróilag is. Ez utóbbit nem úgy kell érteni, hogy a film gyengécskére sikerül, és e miatt a név rossz hírbe keveredik. Nem, ez a szabvány eset, erre nem érdemes szót vesztegetni. A Dömölkyvel készített filmjeimre én büszke vagyok, ezek az említett filmek inkább csak emelték az én írói reputációmat. És mégis vesztettem rajtuk. Akármilyen gyorsan és akármennyire összpontosítva írja is meg az ember a forgatókönyvet, egy-egy filmre bizony egy esztendő csak rámegy. Rengeteg a huzavona, a ráncigálás, a most ez, most az, még azután is, hogy a könyv elkészült, és elfogadtatott. És nincs ám különbség: akár ipari terméket ír az író, amitől már kezdettől egy kis hányingere van, akár vérrel írja a legsajátabb mondanivalóját, a hercehurcák nagyjából azonos mennyiségűek. Rengetegek. Kibírhatatlanok. Minden észt és emberiességet nélkülözők. Vérlázítók. Egy forgatókönyvbe, különösen, ha szól valamiről, mindenki beletörüli a lábát. Az elfogadás minden lépcsőfokán aggályoskodások özönével kell megbirkóznia az elszánt vállalkozónak. Végül aztán, megannyi kompromisszum után, elfogadják a könyvet. Okos, rafinált és gyakorlott csapatok csak ilyenkor kezdenek hozzá a könyv igazi, művészibb kidolgozásához. Csakhogy persze az író ilyenkor már rendszerint romokban van, és átkozza a percet, amikor filmírásra vállalkozott. Hogy hány novellát megírhatott volna ezalatt? Hány regényt? (Na, mondjuk, egy kicsit másképpen.) Vagy egy színdarabot. Ezek mind részei lehetnének életművének.
Lehet, hogy ezek a művei aztán nem sikerülnének semmivel sem jobban, mint a készülő film, de ezek mind az ő alkotásai volnának, amelyeket még halála után is ki lehet adni esetleg, amiből még az unokái is vehetnének maguknak netán egy pár cipőt. Ezzel szemben a film főcímében egy pillanatra fölvillan a neve, akkor, amikor a közönség még voltaképpen ki se nyitotta a szemét. Anyagilag pedig… No, nem, hát ez skandalum, írónk, ha szerencsés, és a filmet jobb osztályba sorolták, a neki járó prémiumtöredékekkel együtt két év alatt (mert ennél rövidebb idő alatt nem fut át az ötlettől a bemutatásig, azaz az utolsó részletek kifizetéséig) keresett százezer forintot. Ez uzsora, ez kizsákmányolás a javából! Lakást például csak akkor tud venni egy fiatal magyar író filmírói tevékenységéből, ha mind a húsz magyar filmet ő írja. Ez nem vicc, mert a társszerzők, meg az adóhivatal pontosan annyira apasztaná le a nettót, amennyi ma egy valamirevaló lakáshoz kell.
Holott a helyzet éppen fordítva volna erkölcsös. Az írónak egy filmmel kellene annyit keresnie, hogy azzal legalább két esztendei nyugodt, anyagi gondtól mentes életet teremtsen magának, hogy egy film után fütyörészve ülhessen be a Széchenyi Könyvtárba (pardon, oda már nem, mert ott is bajok vannak, düledezik, nem tud fogadni), akár a fél könyvtárat kicédulázandó készülő történelmi regényéhez. Ilyen feltételek mellett lehetne megkövetelni az írótól a heti átírásokat, a haptákba állást, a szakmai szempontok teljesítését.
A mai feltételek mellett csak a mazochisták írnak filmet.
Évtizedes, fehérszakállú honoráriumrendeletek alapján számfejtik az írói gázsikat, miközben a film előállítási költségei legalábbis megnégyszereződtek. A film összköltségének mindinkább zsugorodó hányada jut a forgatókönyvre. S ugyanakkor ezzel babrál gyár, hatóság, külső és belső tanácsnokok hada legtöbbet.
Miről lehet itt még vitatkozni?
Ugye, mennyire másképpen csengenek ezen megvilágítás után azok a szavak, amelyek szerint a magyar forgatókönyvek gyengék, nem ütik meg a világszínvonalat, és vérszegények. Mert nyilván, hogy azok. Csakhogy az már a közgazdaságtanból jól ismert tény, hogy az a munkás, aki nem keresi meg a nyugodt életére valót, nem olyan termelékeny, mint az, amelyik meg van fizetve. Alulfizetett forgatókönyvírók – alultáplált forgatókönyvek.
S végezetül, nehogy szó érje a ház elejét, egy kis esztétika. Egy úgynevezett nemzeti filmgyártás alapanyaga, első ihletője csakis az a társadalom, az a mindennapi valóság lehet, amelyikben ez a filmgyártás működik. Ugyanakkor a végső ítéletet is csak ez a társadalom, ez a közönség mondhatja el. Itt legfeljebb egy kis fáziseltolódás lehetséges. Bizonyos esetekben a közönségnek fel kell nőnie, meg kell érnie egy-egy film alkotójára. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy a társadalomnak, közönségnek szerves összetartozásban, kölcsönhatásban kell élnie a maga filmgyártásával.
Az irodalomnak, mint a nemzeti lélekműködés évezeredes eszközének sokkal nagyobb tapasztalatai vannak e tekintetben a filmnél. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom szuperérzékeny félvezetőkkel van a maga társadalmához kötődve, a film még csak a drótnál tart. Persze itt is vannak kivételek. A nagy rendezők, akik mellesleg írónak is nagyok (Bergman, Fellini, Kuroszawa) saját irodalmukat is megelőző gondolatok felmutatására is képesek. Nálunk is volt erre példa: amikor az irodalom még ki sem lábolt fejbekólintottságából. Jancsó előállt a maga 56-képével, a Szegénylegényekkel, és ámulatba ejtett mindenkit. A filmgyártás azonban nemcsak nagyokból áll. Az élettel való kapcsolat viszont az egészre nézve szükséges. S itt jönne be az irodalom. Az első föladat, ami a közös munkából rá várna, s amit most a bürokratikus szervezet miatt nem tud ellátni, az élettel való összekötés volna. A nemzeti filmgyártásnak úgy kell rátapadnia a kortárs irodalomra, mint a pióca. Nem filmíró palántákat kell pátyolgatni és ósdi, soha érvényes nem volt dramaturgiai szabályokra megtanítani, hanem a valóságérzékeny irodalom jelzéseit kell felfogni. Illetve, sorrendben, előbb elolvasni, aztán megvenni és aztán megcsinálni. S mindenekfelett azt a módot ellesni, ahogyan az irodalom a valóság kútjában a maga vödrét megmeríti. A mai élet színhelyei, helyzetei, konfliktusai és figurái csak akkor jelenhetnek meg a vásznon, ha a film elballag szépen az írói csapásokon. Ha a rendező belekarol barátian, és meghallgatja a mesét. Bizony, a mesét.
Ugyanis a magyar filmnek a világraszóló eredmények és sikerek ellenére újra meg kell tanulnia mesét mondani. Ez pedig tiszta lelkesedésű írói hozzájárulás nélkül nem fog menni. Itt nincs mese…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7058 |
