Bikácsy Gergely
A franciák ugyan keveset olvasnak, de Párizs a könyvek városa maradt. Sőt a filmkönyveké. A francia film az új hullám óta nem igazán érdekes, de a világ leggazdagabb filmválasztéka még mindig a párizsi mozikban lelhető föl, s aki filmmel foglalkozik, a francia nyelvű filmkönyvek ismerete nélkül ma sem boldogulhat. A francia kultúra helyzete nemcsak megenged efféle paradoxonokat, de elég hosszú ideje, az első világháború óta majdhogynem egészében paradox. A francia irodalom elvesztette azt a bizonyos „vezető szerepet”, a francia regény vagy kulturált fecsegés vagy követhetetlen és steril kísérlet – s egy-egy párizsi irodalmi irányzat mégis tízévenként kihívja, megújítja vagy legalábbis felbosszantja a kritikusokat s az olvasókat. Az irodalmi folyóiratok áporodottan unalmasak, mégis mindenki friss izgalommal kezdi fellapozni őket. A könyvkiadás a hetvenes évek közepétől soha nem látott válságban van, hatalmas trösztök és érdekképviseletek falják fel a hagyományos és régi kiadókat, s a filmkönyvek közül csak a tömegfogyasztásra alkalmas bóvli kiadása érdekli e mammutcégeket. Egy 1980-as filmkönyv-bibliográfiában mégis 140 kiadó és 800 még kapható kiadvány címe sorakozik. Törvényszerűen lyukadunk ki tehát az egyik legelcsépeltebb közhely-paradoxonnál, hogy ugyanis Párizsban a kultúra állandóan válságban van, de szerencsére van válságban, mert épp ezért változik, alakul olyan gyorsan, szinte követhetetlenül, s e folyamat sodrában együtt evickél a sokszor rejtett érték a látványos értéktelennel.
Bármilyen divat-jellegű is a hatvanas évek nosztalgikus felidézése, ha francia filmről és filmkönyvről van szó, elkerülhetetlen. Három kiváló, önmagában is gazdag, ráadásul egymással állandóan a legvadabbul polemizáló szaklap, a Cahiers, a Positif és a „kis Cinéma” mellett akkoriban indult az Avant-Scène, kéthetenként egy-egy klasszikus vagy új filmnek a vágóasztalon ellenőrzött, hihetetlenül pontos leírásával. Nemcsak a dialógok, a kameramozgások, a plánok is papírra kerültek. S ott volt a két alapsorozat, gondolom Grönlandtól a Fiji-szigetekig minden filmrajongó egyetemistának vágyott (vagy féltve dédelgetett) könyvecskéi, a Seghers kiadó Cinéma d’Aujourd’hui-je, s az „egyetemibb”, szárazabb, de így is jól forgatható Classiques du cinéma (a P.U.F. kiadványa). Aztán, harmadikként a lyon-i sorozat, a Premier Plan (ebben jelent meg először Nyugaton magyar filmmel foglalkozó könyv 1966-ban). Nem is a mennyiség volt itt fontos – hisz épp az tetszett, milyen egyszerűen és otthonosan lehet eligazodni bennük – hanem a minőség, a frisseség, a nyitottság. A vásznon egy-egy Godard (vagy más nouvelle-vague film), s egy antikváriumban elcsípett vagy kölcsönkapott Cinéma d’Aujourd’hui-kötet – nem akármilyen öröm volt ez akkoriban.
Ma (ósdi hasonlattal) a dzsungel fogadja az érdeklődőt. S ráadásul ez a dzsungel esetleg nem is nagy, esetleg csak mű-vadállatok, mű-veszélyek és mű-diadalordítások, ál-halálhörgések erdeje. Mindenesetre, s ez a legzavaróbb, teljességgel áttekinthetetlen, semmi főcsapás, fontos és szép kilátó, domb avagy termékeny völgy. 140 könyvkiadó ad ki (teljesen rendszertelenül és ötletszerűen) filmtárgyú könyvet, a folyamatosságról, koncepcióról, hosszútávú elképzelésekről természetesen nem beszélhetünk. Hogy is lehetne, mikor maguk a kiadók is rövidéletűek, megszűnhetnek vagy beleolvadhatnak egy nagyobba, „profilt változtatnak”. Óriási acéltröszt-érdekeltségekhez hasonló kiadói csoportosulások sötétítik el az eget, s ráadásul tevékenységüknek csak egy része (esetleg nem is fontos része) a könyv. Ilyen az Hachette-Matra-Europe I csoport, nincs az a jól tájékozott francia értelmiségi, aki tisztában lenne e fő-tröszt valódi mivoltával. Ahhoz nagytőkésnek, vagy az óvatos államosításon töprengő Mitterrand-miniszternek kell lenni. A Seghers, minden idők egyik legrokonszenvesebb kis kiadója már rég beolvadt a Robert Laffont-cégbe, igaz, megőrizte saját emblémáját. Gyakorlatilag jelkép, de filmkönyvet még mindig jelentet meg. S ha már a kiadókról van szó, említsük meg mégis a Stock-ot, melynek van egy viszonylag tisztességes, mégis sikeres sorozata, a Stock-Cinéma. Ebben jelent meg például Liv Ullman önéletrajza, vagy Michel Ciment Losey-könyve, vagy a Positif-kritikus Jean-Pierre Jeancolas a francia filmet szociográfiai szempontból vizsgáló kötete (Le Cinéma des Français 1958–1978). A legfontosabb figyelmet egy viszonylag új kezdeményezés érdemel, Pierre Lherminier kiadó Filméditions nevű vállalkozása. Ennek a kiadónak van a legtöbb, különböző elnevezésű, de egymástól nem mindig világosan különböző filmkönyv-sorozata; ebben lehetne a legtöbb jövő, ha könyvei nem volnának irgalmatlanul drágák, s ha nem fenyegetné Lherminier-t is a megszűnés vagy beolvadás veszélye.
S ha mostmár elhagyjuk a kiadói őserdő kusza tájait, megint s továbbra is mintha csak a zűrzavar látszana állandónak. Ismételhetjük, s görcsösen mormolhatjuk, hogy persze a bőség zavaráról van itt szó, és mennyire gazdag ez a zűrzavar, de semmiképpen nem szabadulunk attól az érzéstől (meggyőződéstől), hogy ma a francia filmkönyvkiadás legfőbb törvénye az esetlegesség. Próbáljuk a tematika oldaláról megközelíteni tárgyunkat?
Filmtörténet
Sadoul Általános filmtörténetének első hat kötete (a némafilm végéig) ismét megjelent új kiadásban, kötetenként 590 lapon; (a naivabb magyar olvasó is bizonyára kitalálja, hogy nálunk 1958-ban a „kis-Sadoul” jelent csak meg, nem ez). Nagy és jelentős vállalkozás Jean Mitry monumentális, háromkötetes némafilm-története. Az egyes nemzetek filmtörténetére térve itt nyilvánvalóan a francia anyag a legbővebb, emeljük ki Paul Léglise 1976-os nagyszabású munkáját: Histoire de la politique du cinéma français, amely 1946-ig tárgyalja a francia filmipar, filmszakma és intézmények történetét; nem a hetedik művészettel foglalkozik tehát, hanem annak alapjával. Innen, a politika- és kultúrtörténeti megközelítéstől kezdve aztán a felszínes sztár-életrajzok és memoárok felé aztán meglehetősen bő az anyag, de az utóbbi tizenöt évben nem jelent meg átfogó francia filmtörténet a kezdetektől napjainkig. Ez némileg lohasztja a külföldi érdeklődő kedvét, sőt (talán malíciából?) már-már azt kell megállapítania, hogy az amerikai (egyesült-államokbeli) filmmel több, érdekesebb és méltóbb kiadvány foglalkozik, mint a franciával. Nem hagyhatjuk viszont említés nélkül a Pompidou-központ köteteit, itt egy-egy nagyobb rendezvényhez kapcsolódva jelennek meg nemzeti filmgyártásokat vizsgáló, elsősorban történeti igényű összeállítások, így a Beaubourg-centrum filmigazgatójának, Jean-Loup Passek-nek szerkesztésében magyar tárgyú kötet is. Mégis, a francia nyelvű filmtörténetek legérdekesebbike egy merőben szabálytalan munka, Godard Bevezetés a valódi filmtörténetbe című előadásgyűjteménye (ennek első kötetéről a Filmvilág már közölt méltatást: 1981/6. szám).
Elmélet
Godard könyvét az Albatros kiadó jelentette meg. Azért érdemes ismét a kiadó nevénél megállni, mert az Albatros érdekes szerepet játszik a francia kulturális életben. Baloldali (nem kommunista) szemléletű kiadványokat gondoz, tevékenységére általában erős politikai érdeklődés jellemző. Itt jelent meg Bíró Yvette Jancsó-monográfiája Andrzej Wajda bevezetőjével. Kedvvel adnak ki Marguerite Duras-szövegeket is. Legfigyelemre méltóbb kiadványuk az évente négy alkalommal megjelenő vaskos periodika, a Ça Cinéma. Két marxizáló szociológus szerkeszti, François Barat és Joël Farges. Közzéadnak szemiológiai kutatásokat is, fő érdeklődési területük mégis a „történelem a filmszalag tükrében”. Érdekes stúdium ez, nemcsak – sőt nem elsősorban – dokumentumok, híradók vizsgálata tartozik ide, hanem az, hogy egy adott korszak játékfilmjei mennyire tükrözik annak a korszaknak az ideológiáját, mennyire hamisítják meg a történelmet. A folyóirat például rendkívül gazdag különszámban foglalkozott a történelmi film kérdéseivel. A szerzők között találjuk Marc Ferrot, az École Pratique des Hautes Études nagynevű történészét, aki tanszékén önálló stúdiummá szervezte a film-történettudomány kölcsönkapcsolatait. Egyik könyve például az orosz forradalom és a szovjet film „viszonyát” tárgyalja. (A két szerkesztő, Barat és Farges Polgárháborúk Franciaországban címmel önálló játékfilmet is rendezett, kevés sikerrel.) Ehhez az iskolához áll közel Pierre Sorlin (szintén egyetemi oktató), akinek Sociologie du Cinema című kötete ugyancsak a történettudomány és a filmtudomány határmezsgyéje mentén vizsgálódik. A filmnyelv kutatóit viszont sokkal inkább Christian Metz munkái érdeklik. Metznek a hetvenes évek közepén jelentek meg összefoglaló munkái, a két kötetes Essais sur la signification au cinéma és az Essais sémiotiques. A filmszemiotika azonban nem kizárólagosan francia kutatási terület s így természetesen hozzáférhető fordításban Jurij Lotman A film esztétikája és szemiotikája című alapvető munkája is. A jelentősebb francia filmesztéták fontosabb régi művei vagy kaphatók, vagy új kiadásban kerülnek a boltokba, így Henri Agel és Jean Mitry könyvei (nem beszélve Bazinről, akinek főműve, a Qu’est-ce que le cinéma 1975-ben jelent meg véglegesnek tekintett szöveggel) – de a magyar gyakorlattal ellentétben Balázs Béla is nemrég napvilágot látott francia nyelven. (Lásd: Filmvilág, 1980/3. szám.) S ha talán nem is külön alcímmel ellátva ez ismertetőben, de érdemes kitérnünk a napi, heti (vagy havi) filmkritikusok köteteire. Az 1978-ban öngyilkos lett Jean-Louis Bory a nem-kommunista francia baloldal sajátos egyénisége volt, a Le Nouvel Observateur állandó heti kritikusa. Ma már kritikáinak hetedik köteténél tart a 10/l8-as értelmiségi zsebkönyv-sorozat. De a Truffaut-monográfus Jean Collet is önálló kötetben jelentette meg heti kritikáit (hogy csak két igényesebb, időtállóbb szerző példáját említsük).
Forgatókönyvek
Két mozgékony és jól szerkesztett sorozatra hívhatjuk fel a figyelmet. Az egyik a Seuil kiadóé: zseb-formátumban jelentetik meg a klasszikus és egykor talán klasszikussá váló filmek szövegeit, Eizenstein Októberétől kezdve Godard-ig. A másik a Seghers-2000 hangzatos sorozatcímet viseli: itt a forgatókönyvet rendezői naplóval, s más kiegészítő anyagokkal gazdagítják. Természetesen a sorozatokon kívül is megjelennek nyomtatásban szcenáriumok. Truffaut Antoine Doinel-filmjei a Négyszáz csapástól a Családi fészekig egy kötetben, nyilvánvalóvá téve az életmű összefüggéseit. És ismét s még mindig az Avant-Scène dicsérete: új szerkesztője, Claude Beylie szerencsére alig érezteti roppant konzervatív művészeti felfogását, a folyóirat továbbra is nyitott, rendszeresen közöl elfeledett vagy rosszul ismert műveket. (Filmtörténeti melléklettel is kiegészült a lap, kort idéző kultúrtörténeti értékű dokumentumokat közöl.) Nyilvánvaló, hogy az Avant-Scène erősen franciacentrikus, ám ezt komikus volna hibájául felróni.
Folyóiratok és különszámok
A francia kiadói gyakorlat szerint a folyóiratokat is könyvkiadó vállalatok jelentetik meg. Ám nemcsak ezért, hanem az eredmények, a gyakorlat miatt is alig választható el mereven a könyvektől egy-egy folyóirat különszáma. Amúgyis van olyan periodika (a Michel Estève-szerkesztette Études cinématographiques), mely könyv-jellegű. S ugyanilyen (talán még fontosabb) az Avant-Scène kis monográfia-gyűjteménye: ezek az írások tízesével kerülnek egy kötetbe (Anthologie du cinéma): csak befejezett-életművű alkotókkal foglalkoznak a szerzők. Eddig tizenegy kötete jelent meg az anatológiának. A folyóiratok közül a Cahiers du Cinéma ad ki rendszeresen egy-egy alkotót vagy filmgyártást tárgyaló különszámot. Ezek közül a Hitchcock-kal, a Renoir-ral és az amerikai filmmel foglalkozó különkiadások a leggazdagabbak. Különleges érdeklődést keltett a Cahiers Godard- és Marguerite Duras-különszáma. Mindkét kiadványt teljes egészében Godard, illetve Duras írta, szerkesztette, fotografálta.
*
Az idén március végén a Grand Palais-ben rendezett Salon du Livre óriási látványosság volt. A legnagyobb kiadók és trösztök bérháznyi standokkal jelentek meg, video-vetítések, rádiós és fülsiketítő sajtóreklám kísérte színrelépésüket. A fentiekben egy meglehetősen – sőt, magyar szemmel kápráztatóan – gazdag filmkönyvkiadással ismerkedhettünk meg. A Grand Palais gigantomán cirkuszában azonban az értékes filmkönyvek szerény és szégyenlős ibolyaként hervadoztak a hátsó polcokon. Annál több rikítóan harsány sztár-életrajz és ostoba filmképeskönyv elöl. Hatalmas dobpergés és trombitaszó közben a nyolcvanas évek mintha az értelmes, a hozzáférhető és megfizethető árú, „egyetemisták könyvespolca”-jellegű francia filmkönyvek díszes temetésével kezdődne…
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7056 |
