Veress József
A Szovjetunióban – igaz, a miénknél lényegesen kedvezőbb körülmények között és virágzó tradíciókhoz kapcsolódóan – remek filmes literatúra népszerűsíti a hetedik művészetet. A legkülönbözőbb igények kielégítéséről gondoskodnak; évente soktucat kötet lát napvilágot. Három (!) kiadón (Iszkussztvo, Progressz, Nauka) kívül jelentős filmkönyvkiadói tevékenységet folytat még számos intézet, szervezet, így a Filmtudományi Intézet, a Szovjet Film Propaganda Irodája stb. Egy népszerű, ismeretterjesztő munka általában 150 000 példányban, egy szakkönyv pedig 8–10000 példányban jelenik meg. Ember legyen a talpán, aki képes lépést tartani az impozáns könyváradattal, s azt is elárulhatom: jónéhány kiadványhoz – a fantasztikusan nagy érdeklődés miatt – elég nehezen lehet hozzáférni.
Mindenekelőtt az általános gyakorlatot jellemezve három szovjet alapelvet szeretnék megemlíteni. Míg Magyarországon egy-egy filmtárgyú munka többnyire a szerző partizán-akciójának, kezdeményezőkészségének, egyéni kutatásainak stb. eredménye, addig a Szovjetunióban koncepciózus – hosszútávú – tervek készülnek, s a napvilágot látott filmtárgyú dolgozatok pillérenként kapcsolódnak egymáshoz.
Moszkvában, Leningrádban, Kijevben és más szovjet metropolisokban, ahol filmkönyvszerkesztőségek tevékenykednek, körültekintően felmérik, hogy a lexikonnal, tanulmánynyal, albummal, életrajzzal vagy brosúrával kihez kívánnak szólni. Végül – ezt a legnehezebb követni, az előző két módszert viszont célszerű lenne átvenni –: a legkiválóbb filmesek a tollnak is mesterei. Geraszimov, Trauberg, Szmoktunovszkij, Koncsalovszkij és mások nevével – akárcsak korábban az Eizensteinével, a Romméval, a Kozincevéval – a filmek mellett a könyvek címlapjain is sűrűn találkozunk.
Rátérve a filmkönyvkiadás jellemző kiadványainak bemutatására, azon vagyok, hogy a legújabb köteteket hozzam példának, de olykor régebbi kiadásokat is említenem kell. Mindjárt az elején ez utóbbit kell tennem: a szovjet filmkönyvkiadás egyik alappillérét jelentő kézikönyveknél.
Az enciklopédikus összeállítások közül a Szergej Jutkevics-szerkesztette kétkötetes Filmszótár ugyanis több mint egy évtizede hagyta el a sajtót. Ez a lexikon alapmű, bár adatai ma már kiegészítésre szorulnak. (Úgy tudom, készül is a javított – és bővített – kiadás.) A szovjet filmesek Who’s who-ja, viszont a mostani állapotokat rögzíti; a vállalkozás jelentőségét a Filmvilág (1979/20) hasábjain is méltattuk. S ha már az adattáraknál tartunk, említsük meg a Szovjet játékfilmek (Szovjetszkije hudozsesztvennije filmi) című sorozat vaskos darabjait, melyek nélkülözhetetlenek a szakemberek, a filmesek s a kutatók számára. A felépítés puritán: az elkészült produkciókat kronológiai sorrendben szerepeltetik a szerkesztők, részletes főcímmel, cselekményleírással, filmográfiai adatokkal, a kritikák felsorolásával.
Kiemelt szerepet játszik a filmkönyvkiadásban a hazai filmtörténet. A szovjet filmtörténet valamennyi fontos állomását rögzíti, a művészi tendenciákat, a nemzeti iskolák születését, a főbb irányzatok kibontakozását tekinti át a legkiválóbb teoretikusok által készített négykötetes „leltár”: a Szovjet film története. A negyedik kötet, melyet 1978-ban adtak ki, az 1952 és 1967 közötti eseményeket vázolja fel, s a nemzetiségi stúdiók törekvéseit is összegzi. Drobasenko, Zak, Frejlih és (az időközben fiatalon elhunyt) Hanjutyin közreműködése garantálja a színvonalat.
Látványos és hasznos kiadvány A szovjet film remekei című sorozat, amely képsorról képsorra idézi fel a klasszikus alkotásokat, s az illusztrációk mellett bőséges „háttérirodalom” segítségével varázsolja élővé a Patyomkin páncélost, Az anyát, a Csapajevet s a többi halhatatlan mozidarabot, íme a „körítés” a Patyomkin-hoz: korabeli plakátok, kritikai szemelvények, visszaemlékezések, magánlevelek és hivatalos határozatok, skiccek, fotók, bibliográfiák minden elképzelhető mennyiségben.
Dicséretes hagyomány, hogy gyűjteményes kiadásokban teszik közkinccsé az egykori nagyságok, immáron az egyetemes filmtörténet és kultúra kiemelkedő egyéniségeinek szellemi örökségét. A hatkötetes Eizenstein, a négykötetes Dovzsenko, a háromkötetes Pudovkin után sor került mások elméleti tevékenységének reprezentatív felmérésére is: Mihail Romm válogatott művei ugyancsak három vaskos kötetet töltenek meg. A nemrégiben megjelent első kötet az Elmélet-Kritika-Publicisztika alcímet viseli. Az írásokban fel-felszikrázik Romm kivételes intellektusa, szuggesztivitása és humora. Vagy itt van Pirjev hagyatéka, mely nem mérhető a legnagyobbak mércéjével. Vitathatatlan azonban, hogy a Szibériai rapszódia és a Vidám vásár szerzője „a kor érzeményét” fejezte ki, mégha sémák abroncsai között is, későbbi Dosztojevszkij-interpretációi viszont mindenekelőtt igazi művészi alázatról, invenciózus értelmezésről és újjáteremtő erőről tanúskodnak. A Filmművészeti örökség című sorozat újdonságai az igazi Pirjevet hozzák premier plánba.
És mi a helyzet a világszerte reneszánszát élő memoárral a szovjet filmkönyvpiacon? A műfaj virágzik, külön sorozatot szentel neki az Iszkussztvo kiadó. Jelentős siker volt Hohlova és Kulesov kötete. A közelmúlt egyik zajos szenzációja Mihail Romm feleségének, Jelena Kuzminának személyes indulatokkal fűtött, féltve őrzött titkok ködét eloszlató emlékirata, az Arról, amire emlékszem. Lényegében ugyanide tartozik Innokentyij Szmoktunovszkij kissé rapszódikus credoja, a Jóreménység kora is, a művész életéről, szerepeiről, ideáljairól.
Az antológia, a tanulmánygyűjtemény, az összeállítás – mondhatni – a szovjet filmkönyvkiadás „kedvenc” fő műfaja. Ezen kötetek egy része tudományos, de legalábbis szakmai jellegű. Ilyen például a huszadik évfolyamába lépett A filmművészet kérdései című tanulmánygyűjtemény a Nauka kiadó gondozásában.
A szocialista országok filmművészetét az 1977-ben indított Rakursz című antológia tárgyalja, analitikus igényességgel.
A világ mozivásznán cím szerepel annak a kritikai repertóriumnak a gerincén, mely jelentős, vagy jellegzetes filmekről ad hírt. Az 1977-es mezőnyben többek között a 141 perc A befejezetlen mondatból, a Serpico, a Foglalkozása: riporter, a Lotte Weimarban, Az ördögűző, Az ígéret földje kapott helyet.
A Mítoszok és a realitás című gyűjtemény lassan-lassan jubilál: közel tíz „száma” jelent meg. Szerkesztői arra vállalkoznak, hogy a filmművészet modern jelenségeit magyarázzák (különös tekintettel a nyugati áramlatokra). Az 1978-as írások közül kiemelkedik A cápa hatásmechanizmusát vizsgáló Kapralov-tanulmány, Sesztakovnak az új-Hollywood taktikáját és stratégiáját boncolgató esszéje, valamint Abramov tömör rajzfilm-panorámája.
Az antológiák, az összeállítások másik csoportja a szélesebb olvasóközönséghez szól.
Jurij Hanjutyin utolsó műveinek egyike, a nyugati film-sci-fi összefüggéseit taglaló pompás kalauz; A fantasztikus világ realitása történeti, ideológiai és esztétikai aspektusainak eredetiségével egyaránt kiemelkedik a „mozis könyvek” sorából. A nemzetközi rangú filmtudós professzori szinten tudta azt, amire csak nagyon kevesen képesek: az oknyomozást az olvasmányossággal, a teoretizálást a könnyedséggel párosítani. Kiváló könyv. S még egy kötet, mely ugyancsak mintaként ajánlható a hazai filmirodalom gazdáinak figyelmébe. Címe: A vásznon Amerika. Különböző ciklusok igazítanak el a mai amerikai film útjelzőkövei között: az elemzésekhez életrajzi adatok, képek, kommentárok stb. csatlakoznak. A 22-es csapdája, A keresztapa, Az utolsó mozielőadás, A madárijesztő, a Mechanikus narancs s számos más mű „körbejárása” rajzolja meg a kötet arculatát.
Kalandok a vásznon: ez a címe annak a sorozatnak, mely a szórakoztató műfajok népszerű darabjainak forgatókönyveit köti csokorba. A kötetben szereplő első film a Vörös ördögök, mely kirobbanó sikert aratott a Szovjetunióban, a negyedik meg John Ford Hatosfogata. Az Élet a művészetben kötetei a múlt értékeiről beszélnek. Az 1981-es kiadvány Georges Sadoul Vie de Charlot című Chaplin-életrajzának fordítása.
A szovjet filmkönyvkiadás bázisa, s talán legnépszerűbb kiadványa a szovjet és a külföldi filmgyártás vezető rendezőit, színészeit, operatőreit bemutató kismonográfiák sorozata (teljes filmográfiával). A kötetek négy sorozatban kerülnek az olvasó elé: az első A külföldi filmművészet mesterei (itt jelent meg, 1969-ben az első Fábri Zoltán kismonográfia); a második A szovjet film mesterei, a harmadik s a negyedik a Külföldi színészek és a Szovjet filmszínészek.
Ott vagyunk-e mi is a szovjet filmkönyvkirakatban, s ha igen, milyennek mondható képviseletünk minősége? Több olyan kiadványról tudunk, mely felkeltette a figyelmet filmművészetünk és vezető művészeink iránt. Egyrészük magyar szerző munkája (Nemeskürty István filmtörténete kedvező visszhangra talált a Szovjetunióban is), másrészük pedig barátaink népszerűsítő tevékenységének eredménye. Ilyen például a magyar filmekről mindig szívesen író Alekszandr Trosin Kovács András-monográfiája, – a kötetről a Filmvilág 1980/2. számában jelent meg recenzió. Otthon van e témakörben Ludmila Pogozseva, az Iszkussztvo Kino egykori főszerkesztője, és Irina Rubanova, a mai Filmvilág állandó moszkvai tudósítója is.
Sok könyvről tettem említést – sokról viszont, már csak terjedelmi okokból is, egyáltalán nem. A tanulság kézenfekvő (sajnos, eddig is tudtuk, csak nem szívleltük meg): gyakrabban meríthetnénk ihletet barátaink filmkönyvkiadási gyakorlatából.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/06 06-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7055 |
