Koltai Tamás
Viktor Brizgalovról már az elején kiderül, hogy nem rendes ember. Képes veszekedni azért, mert a tanszéki titkárnő fekete indigó helyett kéket használ. Aki ennyire nincs tekintettel a munkatársaira, az egyéb galádságokra is képes. Például ajándékot fogad el beosztottaitól, és ennek fejében a karrierjüket egyengeti. Például a maga nevét íratta annak a kollektív monográfiának az élére, amelynek elkészítésében nem is vett részt. Például letagadja, hogy ilyet tett. Például hazudik.
Márpedig a hazug embert és a sánta kutyát...
Csakugyan, ez itt a kérdés: milyen hamar érik utol Viktor Brizgalovot? Lássuk a történetet. Nem könnyű követni. Húsz perc azzal telik el, hogy megtudjuk: ki kicsoda. De a mozaikot még így is olyan nehéz összerakni, akár a Rubik-kockát. (Bevallom, én apró jegyzeteket készítettem.) Az alkotók – vagy a magyar változat készítői? – érezték ezt, mert a szereplők ilyesféléket mondanak: „Szofja Lagovszkaja aspiráns disszertációjának megvitatását addig nem kezdhetjük el, amíg vezető tanára, Osztroumov docens nincs jelen”. Minthogy a jelenet egy (valószínűleg pedagógiai) főiskola tanszékének régóta együtt dolgozó munkatársai között játszódik, a fenti mondat a valóságban körülbelül így hangzana: „Szofja disszertációjával várnunk kell addig, amíg megjön Osztroumov”.
Azért lassan kikerekedik, miről van szó. A tanszéki értekezleten két aspiráns disszertációját kellene megvitatni. Szofja Lagovszkajáét és Vera Belkunét. Ha rájuk nézünk – nem a disszertációkra, hanem az aspiránsokra –, mindjárt látjuk, mi a különbség közöttük. Szofja (Leviczky Klára) egyszerű, szerény, úgy fest, mint egy deáklány. Vera (Káldi Nóra) divatos szőke hajat és elegáns kosztümkabátot hord, a férje pedig futballista, aki külföldre is gyakran utazik. Ha hiszik, ha nem: Szofja a tehetséges és Vera a tehetségtelen. Ha hiszik, ha nem: Szofja a becsületes, és Vera az, aki ajándékokat vásárolgat. Ha hiszik, ha nem, Viktor Brizgalov tanszékvezető (Bessenyei Ferenc) Verát támogatja. (Eszembe jut a régi kuplé, amelyben Mancikának ketten udvarolnak: egy szegény költő és egy gazdag bankár. A bankár briliánst vesz neki, a festő csak virágot. A bankár az operába viszi, a festő csak a Duna-partra. A bankár kastélyt ajánl föl, a festő csak egy hónapos szobát. És Mancika mégis a bankárt szereti.)
De – hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – térjünk vissza a tanszékre. Brizgalov két legyet akar ütni egy csapásra, tudniillik féltékeny Szofja vezető tanárára, Osztroumov docensre, aki „a legjobb fej” a tanszéken (a neve magyarul „éles eszűt” jelent), s így riválisa lehet az újból pályázatra kiírt tanszékvezetői poszton. S ekkor következik be a nagy fordulat. Telefon jön, hogy Osztroumovot előző este holtrészegen szedték le a villamosról, s most a kijózanító intézetben van. A jobb érzésű jelenlevőkben egy világ omlik össze. Hát így félreismerték ezt az Osztroumovot? A néző persze bátortalanul tiltakozik (szigorúan csak magában), és anélkül, hogy a delírium tremens mentő tanújává szegődnék, megkockáztatja azt a véleményét, hogy amiképpen például Ady költészetét nem rontotta le a vérbaj, azonképpen talán Osztroumov tudományos kvalitását sem kérdőjelezi meg az alkoholizmus. Ámde jönnek a fölmentő seregek. Kiderül, hogy az egész kijózanító intézet tévedés volt, Osztroumov valójában rosszul lett, kiújult a cukorbaja, kómába esett, és ezt vélték a villamoson hullarészegségnek. Az erkölcsi világrend helyreáll, Brizgalov pedig végképp lelepleződik, ő ugyanis már korábban tudta az igazságot, csak eltitkolta.
Nem mentegetőzöm az iróniáért, mert Valerija Vrubljevszkaja színműve – amelyből A tanszék című tévéjáték készült – menthetetlenül sematikus. Elvont erkölcsi elveket állít elénk egy olyan történetben, amelyben előbb gondosan kiosztotta a negatív és pozitív szerepeket. Az erkölcsi maximákkal azonban egy művészi alkotás nem tud mit kezdeni. Ha valaki azt üzeni nekünk egy színdarabbal, hogy légy becsületes, ne hazudj, törődj embertársaiddal, habozás nélkül bravót kiáltunk, de azt szeretnénk, ha a magasrendű erkölcsiség érvényesülését hiteles társadalmi környezetben, valóságosan létező konfliktusok, emberi helyzetek segítségével ábrázolnák. S akkor még azt a „társadalomkritikus” befejezést is elengednénk – ha ugyan ez az eredeti színdarabban is szerepel, amiről nem vagyok meggyőződve –, hogy Brizgalovot leváltják ugyan, de kinevezik egy másik tanszék élére.
A tanszék hazai tévéföldolgozása felemás. Nemere László rendező szemére lehetne vetni a slendrián vágást vagy azt a – nyilván tömörítésből fakadó – ügyetlenséget, hogy a tíz órakor kezdődő értekezletet öt-tíz perc valóságos idő elteltével félbeszakítják, amikor is kiderül, hogy negyed tizenkettő van. (Vágással ezen is lehetett volna segíteni.)
Színészileg viszont igen színvonalas a produkció, ami nyilván nem választható el a rendezői munkától. A szereplők olyan visszafogott természetességgel mondják el a patetikus közhelyeket, hogy az már direkt művészet. Ez különösen érvényes Berek Kati, Csomós Mari, Temessy Hédi, Némethy Ferenc játékára. Jó Káldi Nóra és Leviczky Klára is, aki megküzd azzal, hogy aspiránsként egy középiskolás diáklány naivitását kell eljátszania.
Viktor Brizgalovot Bessenyei Ferenc azzal az egyre fokozódó megadással játssza, ahogyan a társadalmi bűnbak hálátlan szerepét vállalni lehet. Amikor sorban a fejéhez vágják, hogy előbb a lelkiismeretét adta föl, azt megelőzően tudományos ambícióit, még korábban, 1948-ban pedig nem azt a lányt vette feleségül, akit szeretett, már csak beletörődve mosolyog.
Hiába, no. Minden baj és erkölcsi romlás a nőkkel kezdődik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7048 |
