Koltai Ágnes
Pesztyel ezredes pere a lovarda szomszédságában zajlik. A különös helyszín sajátos hangulatot kölcsönöz a tárgyalásnak. Egyszerre reális és irreális, fenyegető és teátrális a lódobogással és ütemes vezényszavakkal kísért kihallgatás. A délceg, büszke tisztek erőfitogtató felvonulását nézi napról napra Pesztyel, a fogoly, Avroszimov, az írnok és a Magas Bizottmány. A megingathatatlan forradalmi eszmékkel felrázhatatlan katonákban gyönyörködik a vizsgáló bizottság, Avroszimovot lenyűgözi az erő, a pompa, Pesztyel, akit kínozni akarnak vallatói e látvánnyal, összeszorított fogakkal, dacosan nézi áruló és közönyös bajtársait.
Gát György, a Bulat Okudzsava magyarul is megjelent kisregényéből készült Szegény Avroszimov rendezője szellemes, találó helyszínválasztással minősíti a dekabristák perét. Az üvegfallal elkülönített lovarda és kihallgatóterem egy politikai per – jól megválasztott – díszlete, egy ördögi bábjáték kerete, melyben a láthatatlan ceremóniamester, I. Miklós cár kénye-kedve szerint rángatja a bábukat, a félelmetes Tatyiscsev grófot, a hadügyminisztert éppúgy, mint a Magas Bizottmányt („az összes rendjelekkel, kitüntetésekkel”), Borovkovot, a kancellária szigorú vezetőjét, az alázatos Avroszimovot és a rebellis Pesztyelt.
A regénybeli pirospozsgás arcú, behemót Avroszimov Gát György cirkuszában neurotikusabb, nőiesebb figura. Szőke fürtjei, könnytől párás szemei („egymástól távol ülő kék szemében mindig ámulat, sőt rajongás tükröződött” – írta róla Okudzsava), félelemtől összekoccanó fogai lágy, puhány férfi benyomását keltik. Nyoma sincs kezdeti büszkeségének, önelégültségének. A tévéjáték Avroszimovja a kezdet kezdetén hitetlen, igaz ugyan, hogy írnokká avatásakor üdvözült mosoly ül ki arcára, de a néző nem ismerheti meg azt a vak buzgalmat, ami „világos fejjel, tiszta szívvel és nyugodt lélekkel” vezérelte a cár szolgálatába az ifjú nemest. Ivan Jevdokimovics Avroszimov, kétszáz jobbágy gazdája, a hivatali karrierre vágyó nemes tipikus figurája, a polgárosodásban megkésett, feudális Kelet-Európa kettős arcú, nemesi és polgári „hivatású” állampolgára. Az örökölt és – nagybátyja hőstettével – megszolgált társadalmi rang, a hazug, hamis erkölcsi máz gerjesztette féktelen cárimádat összeomlása nélkül érthetetlen Pesztyel iránti fellángolása. Bár akusztikailag kiválóan oldotta meg a rendező az írnokká avatást – az éles, pattogó vezényszavak jól érzékeltetik egy rideg, elidegenedett államapparátus kommunikációs készségét –, Avroszimov kezdeti buzgalmát, rajongását nem érzékelteti Gát György.
A Magas Bizottmány elé hurcolt Pavel Ivanovics Pesztyel, a dekabrista mozgalom radikális szárnyának vezetője, a köztársaság híve, a demokrácia, a nemzeti egyenjogúság szószólója valós történelmi figura. Ivan Avroszimov a képzelet szülötte. A dekabristák perének mellékszereplője, az önnön monumentalitásában tetszelgő orosz bürokrácia „tollnoka” nem írói szeszélyből nőtt regényhőssé. Avroszimov sorsa nemcsak egy erkölcsi válság tükre. Jóllehet Okudzsava azt a folyamatot követi nyomon, ahogy Avroszimov lelkében-fejében az isteni Cár Atyuska földi halandóvá, zsarnokká töpörödik, s az áruló ezredes hőssé magasztosul, regénye nem csak egy politikai pálfordulás, lelkiismereti lázadás leírása. A főhőssé előléptetett kis írnok, aki a „főasztaltól tisztes távolban, egy sarokban álló asztalkánál ült, és nem volt szabad megszólalnia, sőt oda sem dughatta az orrát”, osztálya, a nemesség politikai gondolkodását, 1825 előtti és 1826 utáni cselekvőképességét (-képtelenségét) szimbolizálja. A nemesi értelmiség eszméi nem találtak utat az orosz társadalom más rétegeihez. A kegyetlen megtorlásban felnyílt ugyan a nemesség szeme (a politikai tettek letéteményese a XIX. század eleji Kelet-Európában), de csak öngyilkos gesztusokra tellett tőle. 1826-ban egy írnok elhitte, hogy megmenti Pesztyelt, de csak torz, nevetséges akcióra futotta erejéből.
A tévéjátékból épp a „finomságok”, a konkrét történelmi szituáció mélységei hiányoznak, Pesztyel (Kun Vilmos) nem elég varázsos, Avroszimov (Andorai Péter) ostobán naiv. Kettejük – képileg amúgy sem látványos – „monológháborúja” túl teátrális.
Gát György bátran szakított viszont tévéjáték-hagyományainkkal. Nem színházat fényképez, az elektronika segítségével lazább szerkezetű, mozgalmasabb, vibrálóbb képi világú filmet rendezett. Kísérletei egy önálló, elektronikus dramaturgia megteremtésére – a Szegény Avroszimov hangsúlyeltolódása ellenére is – figyelemre méltóak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7047 |
