Televízó

Mentsük meg a tévédrámát!

Mihályfi Imre

1. A magyar televízió önálló alkotóműhelyei szinte születésük, az ötvenes évek vége óta, de a hatvanas évek elejétől a hetvenes esztendők végéig világosan felismerhetően – ha ellentmondásokkal, helyenként vitatható színvonalon és átmeneti megtorpanásokkal is – felnőttek, megizmosodtak és jelentős sikereket értek el. Kialakult a magyar televíziós filmkészítés sajátos arculata, fontos új tartalmak jelentek meg, változatos formai megoldások hozták közelebb a műveket a nézőkhöz, jelentős nemzetközi sikerek is születtek. A televíziós drámai művek mennyisége is egyenletes fejlődést mutatott: 1975-ben 72; 76-ban 71 mű került ki a MTV műhelyeiből. A magyar televíziós film társadalmi megrendelést elégített ki – de éppen az új és új problémák felkutatásával és feldolgozásával igényeket teremtett: irányította is ezt a társadalmi megrendelést.

Ezekben az években rohamosan nőtt a készülékek száma, bővült a műsoridő, új nézőrétegek s velük új igények születtek.

És ma az a kérdés: mennyire folytatja a magyar televíziózás offenzív, ízlésalakító politikáját, s milyen arányban vonul védekezésbe a rá nehezedő nyomással szemben.

Most már világos, hogy a napi műsorteendők ellátása mellett gondoskodnunk kellett volna anyagi, előzetes technikai ellátásunkról, de fel kellett volna készülnünk műsorkoncepcióban, műsortartalékokban is. A Magyar Televízió úgynevezett második fejlesztése azonban elmaradt, s ezzel a magyar televízió és benne a magyar televíziós dráma különösen, egyre behozhatatlanabb stratégiai hátrányba került.

2. A gyártási körülmények gondjait érzékelteti az alábbi, 1978-ban érvényes táblázat:

Műtermek száma és alapterülete néhány szocialista ország televíziójában

Ebben az időszakban az európai szocialista országok televíziói közül a magyar televízió állította elő az egységnyi műsoridőt a legkisebb alapterületen és a legkisebb műteremszámmal. Utolsó helyen állunk a forint/perc és az összlétszám/perc arányában is.

Az azóta megismert adatok szerint a helyzet tovább romlott.

A Drámai Főosztály 1982-ben, a tényszámok kényszerítő hatására kénytelen volt műsorainak számát csökkenteni és az évi 45 MAFILM kapacitását 30 egységnyire csökkenteni, tovább szűkítve ezzel a választéknyújtás lehetőségét.

3. Az utóbbi öt-hat esztendőben vészes gyorsasággal vesztette el pozícióit a magyar televíziós dráma. Az évente műsorba került, saját készítésű tv-játékok és -filmek arányai 1975 óta a következők szerint alakultak:

A Drámai Főosztály adatai:

A televíziós dráma visszaszorulásánál nemcsak a közben megnőtt adásidőt kell számításba venni. A vásárolt filmek számán belül a játékfilmek (tévéjátékok, sorozatok, külföldi mozifilmek, krimik) aránya is nőtt. 1976 áprilisától 77 áprilisáig 361, 1981-ben már 454 volt a vásárolt játékfilmek száma – ami azt jelenti, hogy míg 1976–77-ben nem egészen öt – 81-ben már több mint tíz vásárolt filmmel kellett egyetlen magyar tévédrámának szembenéznie és vállalnia azt az ellentmondást, amely a többségükben krimik, krimisorozatok nemegyszer bevallottan csak „good for the family” igényű szórakoztató szériák, apolitikus, időnként nyíltan a miénkkel szembenálló világszemléletű külföldi filmek teremtette igényszint – és a saját szándékai között feszült. Vajon helyes-e, szándékainkkal megegyező-e műsoridővel preferálni azt, amit például a könyvkiadásban megadóztatunk?

Kedvezőtlenül alakult a magyar tévédráma és a közönség kapcsolata is. A hatvanas-hetvenes években a tévéjáték állandó bemutató ideje a péntek esti első főidő volt. Ez az időpont az utóbbi években a tetszési index központú műsorszemlélet hatására – fokozatosan eltolódott. A tetszési indexek okán első főidőre kerültek olyan műsorok, mint a Családi kör, a Kék fény, a Jogi esetek. A rendszeresen 21 óra körüli időre időzített műsorok – gazdasági, kül- és belpolitikai fórumok, a Nyitott stúdió, Hírháttér, Panoráma, Stúdió 82, Kapcsoltam stb. nehezítik az egész estés filmek terjedelmét elérő tévédrámák sugárzását. A tervek szerint a jövőben a Televízió Drámai Osztálya teljes egészében elveszítené a pénteki adásnapot, és be kellene érnie havonta egy vasárnappal. Művei tehát zömmel szerdára és csütörtökre szorulnának vissza.

A főosztályon készült művek értékelését, helyüket a műsorstruktúrában, részben a struktúra kialakítását is a tetszési index alapvetően befolyásolja. Ha a tetszést az index és a nézettség mértékében abszolút összegekké alakítjuk, kitűnik az a paradoxia, hogy magasan jutalmazott művek fele annyi nézőt sem érnek el, mint olyanok, amelyek kétszer annyi tetszéssel bukottnak minősülnek; hogy hárommilliónál több néző tetszése egyként jelenthet bukást és kiemelkedő sikert. A tetszési index ebben a formájában nem lehet sem minősítő, sem ebből eredően struktúrát alakító, művek sorsát meghatározó tényező.

A Magyar Televíziónak demokratikus műsorpolitikát, demokratikus kultúrpolitikát kell követnie. De vajon valóban demokratikus viszonyítási alap-e hozzá az a tetszési index-rendszer, amely például a múlt század végi, közepes színészi teljesítményekkel megvalósított, közepes népszínművet az év legjobb tévéjátékaként tükrözi vissza – míg egy fontos humánus értékeket tartalmazó, rendezője pályájának kiemelkedő állomásaként megvalósított Arthur Miller-művet a bukás 62%-ával büntet? (A közvélemény-kutatás jelenleg elfogadott módszere szerint ugyanis a 65% alatti tetszésindex bukásnak minősül.)

Vajon társadalmilag valóban hasznos ítéletet tükröz-e pusztán tetszési index alapján bukottnak minősíteni olyan művet, amely ugyanakkor három-három és félmillió embert tesz művészi élmény részesévé?

Változtathatatlan igazságként kell-e elfogadnunk, hogy erre az – aritmetikailag talán helytálló, de törekvéseinknek ellentmondó – tetszési indexre az a helyes reakció, ha hétköznap főidőben a nem éppen fiatalkorúaknak való Kék fényt sugározzuk – miközben a század egyik jelentős drámaírójának magas színvonalon megvalósított művét ugyanaznap csak az nézheti meg, 21:15-től 23:30-ig, aki megengedheti magának a hétköznapi későn kelést vagy kialvatlanság luxusát? További példa: tartható elve-e az értékütköztetésnek, hogy a San Francisco utcáint a Bánk bán elé helyezzük?

A közönségsiker fényében vajon valóban eléggé demokratikus-e a szórakoztatás-koncepciónk? Az elfáradt emberek kikapcsolásának valóban egyetlen lehetősége-e a közömbösre kapcsolás?

Vajon valóban minden eszközzel kerülendő-e az értékorientálásban az összeütközés?

Vajon lehetetlen volna azzal is ösztönözni a ma kérdéseihez hozzászóló művek alkotóit, hogy visszakapják a rangot sugalló helyüket a főműsoridőben?

4. A magyar művek száma csökkent, s veszélyesen a perifériára szorultak. A dolognak csak egyik oldala, hogy a magyar televíziós drámai műhely kezéből kicsúszik a nemzeti kultúrára gyakorolható befolyás lehetősége – a másik azonban, bár ezen a területen az eredmények nem számszerűsíthetők, egyszerű gondolati kísérlet. Kövessük nyomon annak a nézőnek otthonosságérzetét, aki egyik nap a Tetthely színhelyein, másnap a Charlie angyalai New Yorkjában, a harmadikon San Francisco utcáin barangol – egy más életmód, a miénkkel nemegyszer ellentétes, elembertelenedett mentalitás gyakran vonzóan felrajzolt ideológiai atmoszférájában. A magyar tévédrámának egyre nehezebb harcot kell vívnia nézőjéért, akit estéről estére egy másfajta életszemlélet csábít ügyes trükkjeivel.

Nemzeti identitásérzet csak nemzeti kultúra talaján építhető fel – de a nemzeti alkotótevékenység sem nélkülözheti a saját világ fontosságának ésszerű arányait: hogy egy idegen gondolatkörhöz szoktatott közönség ne váljék egyre elutasítóbbá saját alkotóinak eredményeivel szemben, és hogy önbizalma, ambíciója ne szenvedjen naponta egyre nehezebben kiheverhető sérüléseket. Az egyoldalú – és legkönnyebben „ellenőrizhető siker” bűvölete félrevezeti az alkotót, de a kínálatot összeállító műsorajánlót is, és további folyamatos megalkuvások reflexeit ülteti el a műsorkészítőkben és nézőkben egyaránt. A végeredmény az olyan, nemzeti arculatától megfosztott televíziózás lehet, amelyben közönség és műsorkészítés azért szakadnak el egymástól, mert feladták a kölcsönös befolyásolás egyedül lehetséges elvi álláspontját.

Ma már megkerülhetetlen tény, hogy a nemzetközi verseny, az információs robbanás holnap bekövetkezhető fordulata a televízió nemzeti felelősségét nemcsak élezi, hanem történelmi másodperceken belül úgy fordíthatja ellenünk, hogy nemcsak ütközetet, nemcsak hadjáratot – szembe kell néznünk végre a ténnyel –, háborút is veszíthetünk. Nem a fantázia világába tartozik, hanem már ma is tapasztalható és a jövőben csak erősödhet a tendencia, hogy a televíziónak az ország körülményei nehezedésével egyre fokozottabb mértékben kell viselnie a felelősséget a hazai közvélemény, közhangulat alakulásáért. Nagy hiba lenne nem meglátni vagy nem valóságos arányaiban mérlegelni ebben a felelősségben a televízió saját műhelyeiben készült művek szerepét.

Kétségtelen: jobban kell gazdálkodnunk a ma előállítható értékeinkkel is. Ma műveink egy előzetes, a műhelyek által hosszú távúra átgondolt és helyesnek érzett műsorpolitikai koncepció alapján készülnek el. „Forgalmazásunkban” az eredeti szempontok súlya már csökken; s mire a visszajelzésre kerül a sor, az már homlokegyenest ellentmond a műhely értékelésének és önértékelésének. Az egyes lépések aprók, összegeződésük mégis a televízió identitászavarát hozza létre, s ebben az alkotó választhat a magányos harcos és az árral úszó megalkuvás egyként hamis alternatívája között. Meggyőződésünk: saját valóságunkat, a saját valóságunkról, saját valóságunkhoz szóló művekkel tudjuk elsősorban alakítani. Meggyőződésünk: a máról a mához szólás nem elsősorban szűken értelmezett tematika – sokkal inkább alkotói szemlélet kérdése, s a problémák és helyzetek újrafogalmazása avatott művész kezében nem kevesebb a problémák megfogalmazásánál. Nemzeti irodalmunk, klasszikusaink, a világirodalom minden értéke rendelkezésünkre áll. Hogy tudunk-e élni velük: szocialista kultúránk jövőjének elhatározó kérdése.

Megszigorodott külső és belső körülmények között mindennek anyagi vetületei egyre nehezebb elhatározásokat kívánnak meg mind a televíziósoktól, mind a legfelsőbb szintű politikai vezetéstől. Visszavonulunk-e – vagy megpróbálunk szembenézni a kortünettel és előrelépni?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 56-57. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7046

Cikk értékelése:

szavazat: 1069 átlag: 5.35