Csepeli György
Mi mást választhat tárgyának a tévéjáték, mint nála jóval korábban született ősei: az embert. Csakhogy az ember a maga színtiszta voltában pőrén a boncasztalon található meg. Míg él, gondolkodik, érez és cselekszik, addig viszonyai által lesz azzá, ami. Bárki bármilyen műben az embert választja tárgyul, a következő dilemmával kell hogy szembenézzen: vagy az emberre összpontosít, miközben viszonyait a lélekbe sűrítve sejteni engedi, vagy a viszonyokat emeli ki elébb, miáltal bábokat – jobb esetben gondolkodó bábokat – kénytelen bemutatni.
Mindkét véglet mellett felhozhatók érvek, egyikféle redukció sem eleve záloga a bukásnak. A nagy művek persze mégiscsak akkor keletkeznek, ha azonos élességgel bontakozik ki a szerkezet és a benne vergődő, cselekvő, új szerkezetek teremtésére képes hős. Archetipikus helyzetről van szó, melyet minden drámai műfajnak elkerülhetetlenül tartalmaznia kell, különben nem érdemli meg nevét.
A tévéjátékot talán az különbözteti meg évezredes hagyományokra visszatekintő elődeitől, hogy készen kapta azokat a dramaturgiai tanulságokat, melyeket az emberiség történelme során kiszenvedett. Mint gazdag család egy szem gyermeke, készen hullott ölébe a hatalmas örökség, mellyel többféle módon élhet.
Tékozló kézzel elpazarolhatja örökségét, hogy azután szegényen és kifosztva, irigyen és sértetten figyelje idősebb társai sikereit. Lehet fukar, miközben féltve őrzi könnyen meglelt vagyonát, és halott kincseket halmoz, hogy ne kelljen befektetnie, kockáztatnia azt a nagyobb haszon reményében. A magyar tévéjátékok mindkét szélsőségre bőven szolgáltatnak példát. Vannak, amelyek felelőtlen kísérletezgetéseikkel, dilettáns, képtelen képeikkel, a drámai alkotórészek hivalkodó fogyasztásával parvenüként tolakodnak a művészet asztala körül, s nem veszik észre, hogy ahol elektronikus bűvészmutatványaik megjelennek, onnan csendes tüntetéssel távozik a gondolat, a szenvedély, a lelkiismeret. Mások kényszeresen ismételgetnek százados dramaturgiai közhelyeket, kiürült moralizáló sémákat erőltetnek, meggyőzni akarnának gondolatokról, melyeket maguk sem értenek, csupán szajkó módjára ismételgetnek. Az eredmény mindkét esetben a harsányság, zavarosság, terjengősség, túlbonyolítottság, motiválatlanság, lapos tanítgatás riasztó egyvelege, ami az esztétikai ítélőerő legközönségesebb megnyilvánulási módjára, a készülék kikapcsolására ingerel.
A tévéjátéknak – legyen az magyar vagy idegen – előbb tisztáznia kellene helyzetét a drámai műfajok időrendi tábláján, s mint legfiatalabbnak, tanulnia éppúgy kell, mint felejtenie. A tévéjáték nézési helyzete radikálisan új mozzanatot tartalmaz, s ennek figyelembevétele nélkül nem lehetséges magára találása sem. A tévéjátékot lakásban látjuk, kanapén elheverve, papucsban, sört iszogatva, miközben a gyerek a szoba közepén bilin ülve énekel, a vécétartályból hangosan csobog a víz, a papírvékony falon túl a szomszéd öblösen kacag.
Magyarországon hárommillió hatszázezer lakás van. Ebből mintegy hárommillió lakásban ott a televízió (a „fekete” előfizetőket is ideértve). A lakások 26%-a egyszobás, mintegy fele kétszobás, a többi háromszobás. Egy-egy szobára átlagosan egy-két személy jut, ami azt jelenti, hogy a tévénézés ritkán magányos mulatság, inkább társas helyzet, melynek jogát szinte ingyen élvezzük. Mind anyagi, mind pszichológiai szempontból a tévénézés egyike a legköltségmentesebb tevékenységeknek. Bár szolid az öröm, melyet tévénézéskor érzünk, csábítóvá teszi hihetetlen olcsósága.
A lakásba beköltözött televízió azonban emiatt eleve nivellál is. Az olcsó öröm pislákoló paráznában értékes és értéktelen, fontos és lényegtelen egyaránt felismerhetetlen ragaccsá olvad össze. Ez jelentős indulási hátrányt jelent minden számára, ami a művészet igényével kíván feltűnni a képernyőn.
Erdélyi Ildikó és Barcy Magdolna vizsgálatai mutatták ki, hogy az otthoni, intim társas körben való tévénézés a családtagok egymás közti kommunikációjának furcsa indítékává lett: miközben pereg a híradó, vall az agg díva, a tévéjáték hőse a világ megváltásával foglalatoskodik, a képernyő hideg tekintete előtt családi játszmák folynak: „Haragszom rád”, „Mi lenne veled nélkülem?”, Ki bírja tovább?” és így tovább. Folyik a szóbeli mérkőzés, újabb és újabb anyagot merítve az éppen zajló televíziós közléstől. Egy példa e helyzet szemléltetésére:
„A repülőgépen, melyen a hős utazik, megjelenik egy szép nő:
Férj: Tyűha! Ez nem rossz. (Lábát felteszi egy székre.)
Feleség: Azt elhiszem. Neked! Tényleg szép a haja. (Sértődötten kimegy a szobából.)
Férj: (Mozdulatlanul nézi a műsort, de nem arra figyel.)
Feleség: (Bejön, előveszi a műsorújságot és böngészi.) Tudjam már, hogy mit nézek. Ez ki?
Férj: (Figyelmesen nézi a műsort, nem válaszol. A képernyőn ismét feltűnik a szép hajú nő.)
Feleség: Micsoda dög! (Kimegy, majd visszajön, leemel egy könyvet a polcról és olvasni kezdi, közben a műsort is követi titokban.)” (Erdélyi Ildikó: Családok interakciós szokásai tévénézés közben. Magyar Pszichológiai Szemle. 1982/2. sz. 175–195.)
Megtanulta-e már a tévéjáték, hogyan birkózzon meg eme akadállyal, ismeri-e már azokat a fortélyokat, melyek segítségével nemcsak a nézők testét, de lelkét is magához láncolhatja? Meg tud-e mérkőzni a nézési helyzet tunya hatalmával? Ez lenne az első kérdés, melyet mint formai problémát a tévéjátéknak meg kellene oldania.
A másik formai sajátosság onnan ered, hogy a tévéjáték hiába próbálja harsonaszóval, dobpergéssel, fülbemászó szignállal magát elkülöníteni a műsorfolyam egészétől. Része marad annak, ami előtte híradó vagy torna, utána reklám, unalmas kerekasztal, ínycsiklandozó kukta ötperc. A műsorfolyam ömlesztve kínálja a nézőnek önmagát, benne kitalált és nem kitalált drámákat egyaránt. És éppen az utóbbiak léte teszi kritikussá a tévéjátékok helyzetét, üti rájuk a formai különbözés pecsétjét minden más nyílt színi játékkal szemben.
A televízióra vonatkozó eszmefuttatások közhelye, hogy a híradóban több vér folyik el egy hét alatt, mint krimik hosszú sorában. Egy Kék fény adás az emberi lét bűn-bugyrainak olyan titkait képes megmutatni, melyek a kitalált dolgok megalkotóinak még lázálmaiban sem jelennek meg. A hagyományos dramaturgiai hatások, az izgalom, a feszültség, a kaland, a meglepetés, a döbbenet, az élet nem mindennap adódó sorsfordulóival együtt járó katartikus következmények napról napra áradó tömege mintegy immunizálja e hatásokkal szemben a nézőket. Az ekképpen szocializált néző csak legyint a lányaitól elhagyott szenilis király meséjére, vállrándítással intézi el a saját anyját ölelő, önnön vétke után nyomozó bűnös megvakíttatásának históriáját, s nincs az a káprázatosan megrendezett csatajelenet, mely felvehetné a versenyt a naponta látható repülőgép-anyahajókról felröppenő helikopterhadak szitakötőtáncával.
Csonkká koptatja a televízió felháborodó képességünket, felsebzi a kitalált tragédiákra, szomorúságokra való érzékenységünket, hogy azután páncélt növesszen bennünk, ellenük. De még a nem kitalált elemekből építkező vidám műsorok is könnyebben hazára találnak a képernyőn (lásd a Parabola sikerútját), mint a nyögvenyelős, humorszegénységi bizonyítvánnyal felérő, ostoba, hazug modulokból álló szánalmas szilveszter éji és szombat esti kabaréadások.
A lakótérbe való beágyazottság, valamint a műsorfolyam nem kitalált (valóságos?) részek által kibocsátott dramaturgiai ellenmérgek következtében a tévéjátéknak meg kell találnia saját arcát, különben hatástalan marad. A mindennapiság felé kell fordulni. Onnan kell merítenie formáit, melyekbe löttyintheti utána az író által elgondolt, a rendező által megvalósított üzenetet. A tévéjáték és a közönség találkozásának egyetlen esélye, ha Fabrizio Del Dongo szerepét ölti magára, aki vágtató lovasok között, a távoli ágyúdörej, tétova erdőbeli bóklászása élményén kívül mást sem látott maga körül abból a világtörténelmi eseményből, melyet a történészek utóbb a Napóleon bukását előidéző waterlooi csataként emlegettek.
Innen való a tévéjátékok aktualitása, melynek titka egyszerű. Információszükségletet kell ezeknek a játékoknak kielégíteniük. Információszükséglet akkor és ott keletkezik bennünk, ahol számunkra érthetetlen változások történnek. Változás mindaz, ami a belső és külső körülmények átalakulását hozza magával, s e mivoltában kíváncsiságot ébreszt bennünk: mi történik?, mi történt? – kérdezzük kétségbeesetten. A „belső” legszűkebb jelentése az „én”, következésképpen a „külső” legszűkebb jelentése a „másik személy”. A belső egyre táguló „mi-tudattal” társulva jelentkező egyéb jelentései a település, a csoport, réteg, osztály, nemzet, melynek mind tagjai vagyunk. E különbözőképpen megszerkesztett belső világokhoz mindig párosul a megfelelő külső világ. Életünk telis-tele van e világok változásaival, melyekre még nem tudjuk, miként reagálhatunk. Ha tudnánk, nem lenne információszükségletünk. Számos tévéjáték hatástalansága éppen azzal magyarázható, hogy nem irányul ilyesfajta információszükséglet kielégítésére.
Az objektív változások köre persze jóval szélesebb annál, hogy csupán a tévéjátékok feladatává tegyük a velük kapcsolatosan felmerült információszükségletek kielégítését. Egy, magát aktuálisnak valló televíziónak nyilván egész műsorfolyamában ezekre a változásokra kellene hangolódnia. Vannak azonban változások, amelyek kifejezetten a televíziós művészi közléseknek vethetik meg az ágyat. A képernyő közvetítésével „lélektől lélekig” ívelő közlések a már emlegetett kettős formakényszer okán a mindennapiság szférájába kell hogy hatoljanak, hogy onnan ragadják ki nézőjüket, feledtetve sörét, papucsát, veszekedő házastársát. A néző mindennapi világában ismerős igazán, mely már több, mint merőben egyéni, tudattalanba süllyedt lelki folyamat, de még nem személytelen és általános annyira, mint az egyéntől függetlenül alakuló politikai, társadalmi, történelmi erők birodalma. A tudattalan és a történelem köztes mezsgyéjén elterülő mindennapi világ egyszerre személyes és kollektív, hiszen a közlést lehetőséget biztosító egyezményes jelek uralják, miáltal lehetséges benne a gondolattá, megértéssé, szándékká nemesülő élmény.
Induljanak ki az aktualitást tápláló változások akár a magánéletet szabványosító formák intimnek ható szféráiból vagy eredjenek az „én”-től független, nála hatalmasabb erőkből, a feszültséget ébresztő történések mindenképpen lecsapódnak a mindennapi életben, ezen a módon kíváncsivá teszik a mindennapi embert. Az ilyen aktualitásra reagáló művészi közlés felvillanthatja annak esélyét, hogy az élet nyelvtanának ránk zúduló „szenvedő szerkezeteit” átalakítsuk „cselekvő szerkezetekké”, s ha netán marionett voltunkból kimozdulni nem tudunk, legalább gondolkodóként nézzünk szembe a bennünket mozgató huzalokkal. Az egyszerre lelki és történelmi szövedékű mindennapokba szervült aktualitás felismerése és művészi közlésben való alkalmazása kizárja a múló napi aktualitásokat éppúgy, mint a koturnusos „örök” aktualitások által ihletett, ásításra ingerlő álságos játékokat.
A mindennapiság előtérbe helyezése a közönség szempontjából azért indokolt, mert a sokféle érdek, szükséglet, érték, beállítódás, vélemény által barázdált „ezerfejű cézárt” leginkább a mindennapiság élménnyé szikráztatása egyesíti, hacsak nem történnek rendkívüli dolgok, melyek szintén homogenizáló erővel bírnak (árvíz, földrengés stb.). A mindennapi közeg közvetítése révén férhet hozzá a tévéjáték azokhoz az égető gazdasági, politikai, morális kérdésekhez, melyekben állást foglalnia nem egyszerűen hivatal adta kötelessége, hanem az elbizonytalanodás forrásait képező változások okán voltaképpeni küldetése. És itt érkeztünk el a formai problémákon túl a tartalomhoz. Milyen információszükségletet elégíthet ki egy tévéjáték?
E műfaj bármennyire is művészi terméknek képzeli magát, hogy tömegkommunikációs művészetté legyen, ahhoz fel kell vállalnia a tévénézésre jellemző sajátos társas helyzet és a műsorfolyam élményuniformisa okozta objektív kötelmeket, és e kétszeres szükségből kell erényt kovácsolnia. Értékközvetítő, értékhordozó misszióját csak úgy teljesítheti, ha beágyazódik a mindennapi lét terébe, csillapítva az értékekre irányuló információszükségletünket. A tényekre, hírekre, napi aktualitásokkal kapcsolatos múló értékelésekre vonatkozó információszükségletünket fölösen csillapítják a nem kitalált anyagot görgető műsorok. A napi valóságot átvilágító, az emberrel szemben oly közömbös természet és történelem erőit emberiesítő, értékekkel behálózó közlések viszont a tévéjátékokra kell hogy maradjanak.
Találomra kiragadva néhány fontosabb értéket az első típusból, az emberi összetartozást, kapcsolatokat szorgalmazó szeretet-értékek közül: információkat várnánk a különböző hovatartozások (nemzet, osztály, család) értékéről, miként azt sem szeretnénk szégyenleni többé, hogy érdekeink vannak, érdekeinkbe ágyazott igazságaink, melyek nem feltétlenül csak harmóniába kényszerítve képzelhetők el, hanem ha kell, nyilvánosan megküzdenek egymással, hogy az győzzön, akinek igazsága nagyobb, tehát konfliktusuk értékesebb, mint sunyi összebékítésük. Szomjúhozzuk az információt az empátia, a tolerancia, az emberi kapcsolatokat szolgáló, azokat civilizáló értékek iránt. Tudni akarjuk, mi az igazság – még ha fájó is – múltunkban, szeretnénk hinni megint erkölcsben, minőségben, rendben.
Másfelől várat magára a teljesítmény-értékek szolgálata, mely nélkül a fentebb felsorolt értékek raja pusztán jámbor óhajt, meghallgatatlan imát, rosszabb esetben agresszív utópiát jelent. A teljesítmény-értékek nincsenek okvetlenül harmóniában a szeretet-értékekkel, de az ellentmondás nem oldódik fel az egyik értékrajnak a másik rovására történő megrövidítésével. A szeretet-értékek egyenlősítenek, a teljesítmény-értékek megkülönböztetnek. A tudás, a számítás, a szervezés, a verseny, a vállalkozás, a gazdaságosságra törekvő igyekezet előnyöket és hátrányokat hoz létre a társadalom tagjai között, provokálva egyenlőségre való törekvésüket, igazságérzetüket.
Az értékek listáját kiegészíthetjük az anti-értékek körével. A lelkesedés, a hit, az erkölcsi prédikáció, az odaadás, a naiv buzgalom önmagukban nemes értékei anyagi-társadalmi biztosítékok híján visszájára fordulnak, a szeretet-értékek üres lárváiként bomlasztják a társadalmi bizalmat. Hasonló hatású a teljesítményértékek visszájára fordulása.
Mint az értékek, az anti-értékek sem magukban léteznek, hanem társadalmi érdekek talaján, mintegy azok igazolói, demagóg felhámjai. Ha az igazi értékek társadalmi alapja a jogok és esélyek egyenlősége, a nyilvános megmérettetés és a konfliktusok kihordása, akkor az anti-értékek alapja a tekintélyelvű szerkezetekben, rendeltetésüket vesztett önjáró működésekben rejlik. A kasztosodás, a kiváltságok érdemektől elszakított halmaza a mérhetetlen – mert természetben osztott – javadalmazás, az ellenőrizhetetlen döntési láncolat az anti-értékek kitermelőjeként említhető. Minél többen és többet látjuk viszont a maguk valóságosan negatív voltában ezeket az értékeket, annál kisebb a valószínűség arra, hogy megtévesztő módon leplezhessék igazi származásukat.
Az összetartást, az emberi kapcsolatokat szolgáló szeretet-értékek, a velük sokszor konfliktusban álló teljesítményértékek, valamint a hazug anti-értékek társadalmi társbérlete képezi a tragédiák, komédiák, abszurdok, csehovian reménytelen hangulatú játékok igazi anyagát, voltaképpen tartalmát. Maguk a témák kevésbé jelentősek, hiszen ha elfogadjuk a tételt, hogy a tévéjátékok értelme elsősorban az értékinformációk iránti szükségletek kielégítésében van, akkor másodlagos, hogy e funkció az Árpád-házi királyok szövevényes életének bemutatásában vagy a jelenkori társadalmi anomáliák erővonalainak felrajzolásában teljesül. Elvben nincs olyan téma, ami ne lenne alkalmas az értékinformációk iránti szükséglet kielégítésére.
Egyetlen megkötéssel kell élnünk. A szóban forgó szükséglet kielégítése csak hazai termék révén teljesülhet maradéktalanul. Nem várhatjuk másoktól, hogy a mi sorsunk gondja aggassza őket. A dolog paradoxona ugyanakkor, hogy minél inkább hazai a termék, azaz számunkra aktualitásában fontos és izgalmas, bennünket mutat meg emberségünkben, annál inkább várható, hogy mások emberségére is illik. A tétel megfordítottja is igaz persze, ezért szükséges és kellő a tévéjátékok fokozott mértékű behozatala. Amiből kevesebb is elkelne, az a mindenkire és ezáltal senkire sem illő, másoktól levetett szellemi konfekció, a nívótlan krimik, a szemfényvesztő show-k, banális víg- és szomorújátékok sáskajárása.
Ha televíziónk egyszer elhatározza, hogy magyar nevét komolyan veszi, akkor nem kerülheti meg a hazai társadalmi valóság jegyében fogant, saját értékrendünk, önnön minőségünk meghatározását vállaló tévéjátékok fokozott mennyiségű előállítását. Jelenleg a tendencia sajnos ellenkező. Ha az előrejelzéseknek hinni lehet, néhány év múlva hazánkban gyakrabban találnak majd római szobortorzókat a földben, mint a tévé képernyőjén hazai készítésű tévéjátékokat. Ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy éppen a legszélesebb közönségre kiterjedő tömegkommunikációs eszköz kezéből verjük ki az értékek közvetítésének fegyverét, száműzzük szűk csoportok karanténjaiba az értékinformációk kielégítésére áhítozók tömegét.
A magyar tévéjátékok nem hibátlanok. Világképük csonka, valóságlátásuk sokszor egysíkú, propagandisztikus buzgalmuk alkalmanként nagyobb, mint művészi erejük, nyomasztja őket kisebbrendűségi érzésük a valóban nagy magyar filmművészettel szemben, távolról sem élnek a mai magyar irodalom és a modern társadalomismeret adta lehetőségekkel, dramaturgiájuk zsúfolt, körülményeskedő, szavuk bőbeszédű. Mindez nem növeli lehetőségeiket sem a mindennapi cukrozott szellemi rágógumi gyanánt szolgáló szórakoztató termékekkel szemben, sem nem javítja esélyeiket a valóban remekműnek tekinthető import darabokhoz képest. De a magyar tévéjátékok évről évre gyérülő száma egyre táguló űrt jelez, melynek betöltésére senki más nem vállalkozhat, csak az, akit sorsa arra ítélt, hogy itt és most, Magyarországon élve képernyőre vigye életünk játékait. Mi, nézők kíváncsiak vagyunk. Kuporogjunk otthon, lábunk papucsban, sörözzünk, zsörtölődjünk, örüljünk vagy szenvedjünk mindennapiságunk túsz-létében, elsősorban önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Tehát kíváncsiak vagyunk a magyar tévéjátékokra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/07 53-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7045 |
