Földényi F. László
A szülõk semmivel sem rokonszenvesebbek, mint a fiuk. Egy család. – A Foglalkozása: neonáci az elmúlt év német botrányfilmje, portré az újjáéledõ fasizmus lelki hátterérõl.
Ewald Althans, a nagyratörõ fiatal neonáci, akinek egyelõre csupán maroknyi csoport fölött van befolyása, hálás lehet a baloldalnak és sajtójának. Segítségivel néhány hét leforgása alatt többen ismerhették meg nézeteit és személy szerint õt magát is, mint a megelõzõ évek során. Winfried Bonengel 1993-ban készült filmjét, a Foglalkozása: neonácit be sem kellett mutatni, hogy már puszta hírére is felforrjanak az indulatok. Elõbb csak a film támogatói és forgalmazói szabtak feltételeket. A rendezõnek egy fölöttébb nevetséges írásos nyilatkozatot kellett filmje elejére ragasztania, amelyben leendõ nézõi tudomására hozza, miszerint nem ért egyet a filmben elhangzottakkal – noha ezt illetõen a késõbbiekben sem igen támadhat senkinek kétsége. Vagyis a kritikátlan befogadókat távolságtartásra kellett felszólítania. Ami önmagában is jelzi, hogy akik e nyilatkozatra rávették, azok fölöttébb éretlennek, azaz felvilágosításra szorulónak tartják a közönséget. Nem bíznak benne. (Mint ahogyan nem bíztak a közönségben az indiai származású, de német Romuald Karmakar Warheads címû dokumentumfilmje esetében sem, amely a zsoldosokról szólt, s amely Németországban legalább akkora vihart kavart, mint Bonengel mûve.) S rövidesen kiderült, hogy mások is vannak szép számmal, akik éppilyen bizalmatlanok. A film bemutatását követõen az úgynevezett baloldal lendült támadásba, s eleinte a sajtóban verték el a port a rendezõn (és nem Althanson!), amiért meg merte csinálni ezt a filmet. Késõbb pedig még bombariadóval is megfenyegettek mozikat, sõt az is elõfordult, hogy baloldali verõbandák (igen, nem tévedés: Németországban ennek is van hagyománya) riasztották el a nézõket a film megtekintésétõl. Akik természetesen éretlenek és felvilágosulatlanok. S mindezt természetesen a humanizmus és a szellem védelmében tették.
Althans pillanatok alatt közismert lett. A legtekintélyesebb lapok kultúrrovataiban találkozhatott a saját nevével, s gyanítom, hogy kárörvendõen figyelte a körülötte mesterségesen szított botrányt. Azt sem tartom kizártnak, hogy a pártjának juttatott adományok összege egyenes arányban növekedett azzal, ahogyan a Die Zeit s más sajtóorgánumok cikkeinek a hangvétele egyre ingerültebb lett. S ez érthetõ. A görcsök további görcsöket szülnek; beindul egy öngerjesztõ folyamat, s a szembenálló felek észre sem veszik, mennyire nélkülözhetetlenné válnak egymás számára. Ehhez még Németországba sem kell feltétlenül elmenni; elég magunk körül szétnézni.
Hadd tegyem hozzá: Althans, a neonáci, vagy mentora, a Kanadában élõ Ernst Zündel tisztábban látja ezt a mechanizmust, mint antifasiszta ellenfeleik. Õk csalják lépre a másikat – s ezt akkor sem szabad elfelejteni, ha közben tudjuk, hogy igenis szükségük van valakire, akit provokálhatnak. Ellenfeleik többnyire csak moralizálnak; õk viszont pragmatikusak. A filmben Zündel ezt meg is fogalmazza. Mindig az ellenség gócát kell megtámadni, mondja, mivel annak ereje õket magukat is erõssé teszi. Ami azt jelenti, hogy ha másra nem is, de a baloldalra mindig számíthatnak: annak sajtója, tv-je, rádiója, reklámhadjárata, propagandagépezete tartja fenn õket is. Miért vallja be ilyen nyíltan ezt a stratégiát? Nem azért, mert buta (bár egyébként tényleg rendkívül ostoba ember), hanem mert tudja, hogy a mechanizmushoz ez is hozzátartozik. A schilleri idealizmus mûködésképtelenné válna a másik fél gyakorlatiassága nélkül. Posa márkinak és Don Carlosnak szüksége van egymásra. Bonengel alkotása mint film is ezt példázza: a kópia elejére ragasztott felszólítás („Legyetek éberek!”) és az ezt követõ neonáci monológok az én szememben egységet alkotnak. Igaz, ez az egység olyan, mint a kentauré. Mégis: így kerek és egész. Még akkor is, ha mindez távol áll a tökéletességtõl.
Ez a kentaur pedig a német politikai és szellemi kultúra jelképe is. Hadd mutassam be ezt egy példán. A nézõ Althansot, a neonácit reflexszerûen a Gonosszal azonosítja; akikkel pedig a fiú szembenáll, azok értelemszerûen a Jó képviselõi. Van azonban a filmben egy jelenet, amelyben ez az azonosítási kényszer megbicsaklik. A fiatal – és az igazság kedvéért tegyük hozzá: jóképû, megnyerõ tekintetû, korrekten tárgyaló, ügyesen szónokló és ízlésesen öltözött – Althansot a rendezõ egy ízben a szüleivel szembesíti. Jómódú polgár házaspárt látunk: az apa ötven körül van, az anya valamivel fiatalabb és igen csinos. Mint várható, semmiben nem értenek egyet a fiukkal. Miként a liberális beállítottságú, feltehetõen ’68 szellemétõl is megérintett apa megjegyzi: a III. Birodalom egyetlen olyan eszmét vagy gondolatot sem nyújtott, amin érdemes lenne akárcsak elgondolkodni is. Bizonyára igaza is van. Ám ekkor az anya veszi át a szót, s fiáról kezd beszélni. Elõbb biztosítja a rendezõt arról, hogy fiát igenis szereti; ám rögtön ezután hosszasan ecsetelni kezdi, hogy fia már kisgyerekként is mennyire deviáns volt. Mindezt azonban idegenek elõtt mondja, s ráadásul a fiú jelenlétében. Vagyis rosszul játssza el az anya szerepét – legalábbis az én szememben. Igaza van és mégis. Azután egy pillanatra megáll, töprengve keresi a megfelelõ szót, s végül ezt mondja: „Azt hiszem, Ewald mindig is boldogtalan volt.”
Ebben a pillanatban azon kaptam magam, hogy a fiúval érzek együtt. Nem a nácival, nem a skinheadek (egyébként nem kopasz) vezetõjével, nem az ideológussal, hanem a zavart arccal ülõ gyerekkel, aki hallgatja a szüleit, s közben mély tanácstalanság árad a tekintetébõl – mint aki a legszívesebben el akarna süllyedni. Szégyelli a szüleit – de nem azért, mert azoknak más a meggyõzõdése vagy véleménye, hanem mert elronthattak valamit, amitõl a szülõ–gyermek kapcsolat mûködni tudna. A neonácizmus, a jobboldali radikalizmus társadalmi okairól sokat írtak; felesleges lenne ezt itt elismételni. Ebbõl a jelenetbõl azonban valami más is kiderült. Azért, hogy ez a fiú még a saját anyja szerint is mindig boldogtalan és deviáns volt, valószínûleg leginkább az anya és az apa hibáztatható. A csinos anyuka, ez a jellegzetes német értelmiségi, akinek még a frizurája vagy szemüvege is a baloldali image-hoz igazodik – nos, belõle mindenekelõtt nem a józanság, hanem a hidegség áradt. És az okos apuka, aki úgy érvel, mintha egy kongresszuson lenne, s aki úgy pillant a fiára, mint egy tudóskollégára, akit meg kell cáfolni – nos, õbelõle pedig nem az okosság vagy a felvilágosultság, hanem a szeretethiány sugárzott. Egy jómódú, jellegzetesen liberális értelmiségi házaspár, amint értetlenül csodálkozik, hogy fiuk elfajzott tõlük. Bertolt Brecht igencsak dörzsölte volna a markát e jelenet láttán. Meg Adorno is: íme, a felvilágosodás dialektikája. Napjaink mértékadó német értelmiségei ehelyett inkább csoportosítják a szereplõket: jókra (szülõk) és gonoszokra (fiú) osztják fel õket.
Nem állítom azt, hogy akit a szülei nem szeretnek, akit tárgyként kezelnek, s ráadásul még baloldaliak is, abból szükségszerûen náci lesz. Az viszont mégis elgondolkodtató, hogy a neonácik túlnyomó része érzelmileg mennyire súlyosan sérült. Nemcsak Althans, aki ugyan jóképû, magabiztos, de egész habitusa mégis arról árulkodik, hogy azért akarja felülmúlni magát, mert rosszul érzi magát a saját bõrében, hanem a nála jóval idõsebb Ernst Zündel is, aki, miközben vérlázító ostobaságokat hord össze, kifejezetten infantilis – értsd: érzelmileg alulfejlett – benyomást kelt. S ez vonatkozik a magyar Fekete Doboz Alapítvány támogatásával készült Õrmester címû riportfilm fõszereplõjére is (Upor Péter és Elbert Márta filmje), aki olyan hihetetlenül magányos, hogy idõnként nem lehet nem sajnálni.
Althansra visszatérve: a szülõk számomra semmivel sem voltak rokonszenvesebbek, mint a fiuk. Egy család. Az említett jelenet azonban nemcsak Althans privát élettörténetére vetett fényt. A szülõk – filmrõl van szó! – típusok is, miként Althans is az. S e szülõkbõl nem azért árad a hidegség, mert ilyennek születtek. Mély és gondos elfojtás révén érték ezt el. Ez az elfojtás pedig nem puszta ösztönvilágukat vette célba (ha létezik egyáltalán „puszta” ösztön), hanem azt az egész világot, amelybe beleszülettek, de amelyet mégsem hajlandóak a maga teljességében tudomásul venni. Mit hiányolok belõlük? A filmben elhangzott vélemények alapján például azt, hogy bevallják: igaz, hogy a III. Birodalom idején semmiféle bûnt nem követtek el (gyerekek lehettek), ám a háborúval, Hitlerrel, a Holocausttal valamiképpen nekik is el kell magukban számolniuk. A puszta elutasítás nem jelent számvetést, miként a kizárólagos megtagadás sem. Márpedig a háború után felnövõ, magát baloldalinak valló nyugatnémet nemzedék egyik ismertetõjele az, hogy mindent elutasít, méghozzá olyan kíméletlenül, hogy azt elvben helyeselni lehet ugyan, ám ha az ember élõben találkozik vele, akkor a gesztusokat látva ijesztõ párhuzamok rémlenek fel benne. Elutasítanak mindent: nemcsak a bûnt, hanem a bûnökért felelõsöket is, azaz az apákat és az anyákat. S ez a szülõk nélkül felnövõ generáció azután mindenre összerezzen: nemcsak a Holocaustra vagy a háborúra, hanem az ilyen szavakra is: anyaföld (Mutterboden), haza (Vaterland), nemzet, hagyomány, múlt. És lehetne folytatni. Nemcsak szülõk nélkül nõtt fel ez a generáció, hanem a saját nemzetének sorsa iránti mindennemû szolidaritás nélkül is. Persze van, amivel nem lehet szolidárisnak lenni. De van, amivel nem lehet nem szolidárisnak lenni. Nehéz úgy élni, hogy az ember megtagadja a hazát. A múltat. Vagy a szüleit. Egyébként ez nem is szokott sikerülni, hanem helyette elfojtásokat, görcsöket, önámítást eredményez. S mindezért – fölöttéb primitív, mégis kiválóan mûködõ dramaturgia! – másokon áll bosszút. Ami annak jele, hogy elfojtásai súlya alatt képtelenné válik a szeretetre.
E kentaur-létet látva nehéz igazságosnak lenni. A németeket ez a század négy olyan válságba sodorta, amelybõl egy is elég ahhoz, hogy több generáció is belebetegedjen. Az I. világháború, amely a császárságnak vetett véget; a nemzetiszocialista forradalom, amely felszámolta a weimari köztársaságot; a III. Birodalom összeomlása, ami Németország megcsonkításához és felosztásához vezetett; és végül az NDK összeomlása, amely nemcsak a keleti, hanem a nyugati németeket is egyre nehezebben kezelhetõ feszültségek elé állította. Egyik gyászból a másikba esni, anélkül, hogy jutna elegendõ idõ a gyász „munkájára”: az elfojtás nemcsak egyéni, hanem történelmi szinten is egyre rétegzettebb.
Szándékosan nem foglalkozom e film szorosabb témájával, a neofasiszta ideológiával és szervezeteivel. Jobban megragadott az, aminek sem Althans, sem a rendezõ láthatóan nem tulajdonított jelentõséget. Ilyen a bemutatott neonácik ártatlan pillantása; sokszor félszeg és szégyenlõs viselkedése; a keletnémet skinheadek meghunyászkodása a müncheni Althans elõtt (ami a neofasizmus helyett inkább a kelet- és nyugatnémetek közötti mély konfliktusra figyelmeztet); a Torontóban élõ Zündel butasággal társuló pojácasága; a zsidó fiú, aki kifogy az érvekbõl, amikor Althans hazugságnak nevezi a Holocaustot, s ösztönösen a legjobb megoldást választja: „Vedd a napszemüveged”, mondja; és leginkább természetesen a szülõk és a fiú szembesítése ragadott meg, a félszegségnek, a szeretetvágynak, a hideg racionalizmusnak és az érzelgõs nosztalgiának ez az áporodott és émelyítõ keveréke. Ezek a maradandó pillanatok. Segítenek meglátni, hogy a steril ideológiák nélkülözhetetlen alapanyaga az elkorcsosult, félresiklott, vakvágányra került érzelem, a múlttal való „gazdálkodás” képtelensége. Vagyis, hogy ami kívülrõl kemény betonfalnak látszik, az belülrõl mocsaras zûrzavar. S véleményemet szándékosan nem korlátozom a neonácizmusra.
*
Utóirat. 1994 elején a müncheni Városi Múzeumban rendezték meg Hitler udvari fényképészének, Heinrich Hoffmann-nak a kiállítását, ahol sok eddig ismeretlen Hitler-fényképet is bemutattak. A kiállítás, mondanom sem kell, szenvedélyes vitákat váltott ki, ami azt eredményezte, hogy a berlini Német Történelmi Múzeum igazgatója, a kiállítás soron következõ vendéglátója a berlini hitközség vezetõjének kérésére látatlanul mondta le a bemutatót. A müncheni kiállításnak ugyanis váratlanul támadt egy szépséghibája: a kiállítás városszerte kiragasztott plakátját Ewald Althans is kitûzte apró irodája falára. A következmény? A müncheni hatóságok betiltották a plakátot. És természetesen a kiállítás keretén belül vetített Foglalkozása: neonáci címû filmet sem volt szabad többé bemutatni a múzeumban. Talán felesleges is mondani, hogy ezúttal sem Althans lett a vesztes.
WINFRIED BONENGEL MÛVÉT AZ ÖRÖKMOZGÓ ANTI-NEONÁCI FILMSOROZATÁN VETÍTETTÉK.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=704 |
