Rajnai András
„Ha közönséges emberek között valamilyen bölcseleti elv kerül szóba, általában hallgass, mert nagy a veszély, hogy elhamarkodottan kiadod azt, amit még meg sem emésztettél. Ha valamelyikük megjegyzi rólad, hogy semmit sem tudsz, s ez nem bosszant téged, tudhatod, hogy már a bölcsesség kezdetén vagy.”
(Epiktétosz)
Az általam igen tisztelt Bernáth László Gombok az asztal lapja alatt, avagy a Rajnai-jelenség című írásában (Filmvilág, 1982/6. szám) megfogalmazza, hogy az elektronikát nem ismeri, de nem vállalja az ebből logikusan következő hallgatás bölcsességét. Téves információk által megtévesztve véleményt formál korunk egyik jelenségéről, mellyel azonosíttatni bármely személy számára nagy tisztesség, de amely személyektől függetlenül létezik.
Nem érthető, hogy a kritikai rovatban kritika helyett miért vállalkozott olyan eszmefuttatás megfogalmazására, mellyel a közönséget, a szakmát s önmagát is félrevezeti. Miért vállalja, hogy mindazok, akik majd az új vizuális nyelv kiteljesítői lesznek, elhamarkodott írásán mosolyogjanak, ahogy mi mosolygunk a tudóson, aki tudományosan bizonyította, hogy levegőnél nehezebb testek nem emelkedhetnek a magasba, s ezért a repülés elképzelése tudományos képtelenség. S közben már a levegőben jártak a repülés első úttörői. Azt írja, hogy az elektronikus képkombináció nem alkalmas művészi kifejezésre, hogy az erre épített elektronikus drámát nem lehet megvalósítani, holott a televíziózás már egy évtizede ismeri ezt a műfajt. Hogy jó-e, tökéletes-e, kialakult-e, vagy egyáltalán értjük-e, felfogtuk-e lényegét – ez már kérdés. Erről kellene kritikát vagy tanulmányt írni.
1. „A művészet formatörvényei lényegében nem különböznek valamely játék szabályaitól – írja Hauser Arnold –, legyenek bármily bonyolultak, szellemesek és művésziesek, önmagukban véve, vagyis elvonatkoztatva a céltól, a játék megnyerésétől – többé-kevésbé értelmetlenek. Nézzük például a labdarúgók manővereit; önálló, puszta mozgásként nemcsak érthetetlennek, de unalmasnak is találjuk majd a dolgot. Mert élvezhetjük ugyan egy ideig fürgeségüket, ügyességüket – mily gyengécske érdem mégis mindez, ahhoz a másikhoz képest, amelyet a sok rugdosás-futkosás-ugrálás valódi célját ismerő néző méltányol! Ha tehát mit sem tudunk – vagy nem akarunk tudni – arról a célról, amelyet a művész az alkotás során kitűz, művészetéből nem sokkal többet érthetünk, mint a labdarúgójátékból a laikus, aki csak a játékosok szép mozgása alapján ítél.”
Bernáth László nem akar tudni azokról az elméletekről, gondolatokról, célkitűzésekről, melyek alapján az elektronikus dráma készül. Csak a külsőségeket láthatja ezért, statikus képet, amely azt az illúziót kelti, hogy ezen a téren semmiféle haladás nem lehetséges. Illúzióját persze indokolni szeretné. A közönségre hivatkozik. A közönség azonban ezeket a fantasztikus történeteket szenvedélyesen szereti. Sajnos fekete-fehérben nézik, de a Gullivert, Szindbádot és a többi hőst játszó színészek sajtóban megjelent nyilatkozatai is bizonyítják, hogy ennek ellenére sok év elteltével is ünneplik őket ezekért a szerepekért.
1980 július-augusztusában hetente ismételtük ezeket a műsorokat (nyolc műsort) a második csatornán, azzal a szándékkal, hogy az üdülőkben, színes készülékeken nézhessék. Noha az első csatornán ugyanabban az időben nyugati játékfilmeket vetítettünk, az üdülők inkább ezt nézték, a megismételt műsorok sikert arattak.
Az első magyar űrhajós fellövésekor megszakítottuk az Aelita adását, s ez a Magyar Televízió történetének egyik legnagyobb pergőtűzét indította el. Felháborodott levelek és telefonok sokasága jelezte a műsorszerkesztőséghez, hogy éjfél után is fennmaradtak a nézők, várták a folytatást, s a hadiállapot mindaddig tartott, amíg a műsort meg nem ismételtük.
2. Bernáth László másik bizonyítéka, hogy a napilapok általában elutasítják az elektronikus drámát. Mit bizonyít ez? Recenziót írtak és nem kritikát. Többségük az általam mondott vagy írt néhány soros bevezetővel vitatkozott, mintha magukat a műsorokat be sem mutattuk volna. Ez a néhány mondatos újdonság is eléggé zavaró azok számára, akiknek sajnos rutinszerűen kell megítélniük a műsorokat. Az újdonság ellentétben áll a rutinnal. Huxley szerint minden új befogadása „harci tánc”.
„Beveridge sokat tud erről mondani – írja Selye János. – Az új gondolatokat, mondja, rendszerint »támadó-menekülő« reakció fogadja. A támadás beérheti enyhébb gúnyolódással vagy módszeres tudományos bírálattal, de a menekülés célja többnyire elfelejteni a problémát, hogy ne kelljen foglalkozni vele. A támadás oka lehet irracionális – mint amikor a tömeg rárontott arra az emberre, aki először viselt esernyőt Londonban –, de az említett tudós általában racionalizál: indokokat sorol fel magatartására, pedig az csupán az újdonsággal szembefordulás önkéntelen reakciója. Ha tárgyilagosan figyeljük magunkat, gyakran észleljük, hogy hadakozni kezdünk egy új gondolat ellen, mielőtt még teljes egészében kifejtették volna.”
3. Ha az elektronikus dráma nem sikeres, miért támogatják a televízió vezetői? Tények bizonyítják, illetlenség elhallgatni őket, hiszen a sajtóban is megjelentek: az elektronikus dráma sikeres. Már az első műsorok nagy nemzetközi érdeklődést váltottak ki, elhozták a legértékesebb nemzetközi díjakat, Európa-díjat, Barcelonából a tévéfesztivál fődíját, a Prix Ondast és más elismeréseket. A műsorokat sorozatban és nagy sikerrel mutatták be mind a szocialista, mind a kapitalista televíziók. Ha ezek sikertelen műsorok, miért adnak pénzt értük? Tömegszórakoztatásra szánt főidőben, 30–60 perces montázsműsorokkal miért népszerűsítik a magyar eredményeket? Miért foglalkozik külföldi lapok sokasága munkamódszerünkkel, miért szorgalmazzák mindenütt eredményeink átvételét? Miért kérnek fel újra és újra különböző nemzetközi szervezetek, megküldve a repülőjegyet és fizetve minden költséget, hogy tartsak előadásokat? Miért utaznak Budapestre a rendezők Európából, Kanadából, a közel-keleti és távol-keleti országokból, miért ülnek a stúdióban, miért tanulmányozzák munkánkat olyan intenzitással, hogy egy-egy műsor felvétele már-már egyetemi előadásnak tűnik? Washingtonban, Milánóban, Salzburgban, Párizsban, Londonban, Baden-Badenben, Liège-ben, Monte Carlóban és másutt bemutatott műveink alapján a szakma legkiválóbbjai minősítették sikeresnek, a Magyar Televízió egyik legfontosabb eredményének ezt a munkát.
4. Bizonyára tréfának szánta Bernáth László azt a megjegyzését, hogy az elektronikus kutatásra a tévé nagy összegeket áldoz. Éppen ő ne értesült volna arról, hogy ezek a műsorok az üres stúdióban, építéssel és bontással együtt, két hét alatt készülnek, ugyanannyi idő alatt, mint a többi tévéjáték, melyekben egyetlen helyszínen ülnek a színészek és beszélgetnek. Hiszen éppen ez a kutatás lényege! Ez az elektronika legnagyobb ajándéka!
Egy-egy tévéfilm ma már tíz-húsz, sőt negyvenmillióba kerül, egy-egy nem is túlságosan látványos díszlet nyolcszázezerbe vagy másfél millióba. Míg egy ugyanitt a tévében készített fekete-fehér, tizenhatos, riportszerű főiskolás vizsgafilm ötmillióba kerül, ezek a műsorok témájuktól függően, átlagosan hatszázötven, nyolcszáz, kilencszáz és egymillió kétszázezer forintos összköltségvetéssel készültek.
Tessék hozzátenni, hogy ennek a műfajnak még sem háttéripara, sem sajátos gyártási bázisa nincs még kiépítve, akkor válik csak olcsóvá előállításuk, ha már sokan és rendszeresen csinálják.
5. Mindebből természetesen következik, hogy személyes érdekünk a műfaj minél gyorsabb elterjesztése az intézményben. Az elektronikát a televízióban egyébként sem lehet kisajátítani, aki ennek ellenkezőjét állította, megtévesztette Bernáth Lászlót. A stúdiókat, közvetítőkocsikat két-két hétre kapja meg egy-egy rendező, amikor ez az idő letelt, már másik rendező ül a helyére, s ő egy órával sem maradhat tovább. Az új kisajátításával megvádolni valakit elképesztő hamisítás, mindenki maga dönti el, hogy hogyan és mennyire használja ki az elektronikus művészet lehetőségeit, s mindenkinek szabadidejét kell feláldoznia ennek tanulására. S ha én leírnám, hogy huszonöt év alatt milyen előnyökkel járt ez a tanulás, hogy mi mindent tettek velem, hogy az elektronikus művészet eszméjétől elrettentsenek, ökölbe szorulna Bernáth László keze. Egy napilap írta: „Az emberek annyira megromlottak, önzővé lettek, iriggyé váltak, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy valaki önzetlenül, érdekek nélkül valamilyen eszmének, valamilyen ügynek szentelje az életét”. Személyesen, írásban, sőt gyakran egy-egy megoldást, főcímet el is készítve segítek azoknak, akik az új eljárásokat meghonosítani óhajtó segítségemet elfogadják. Elnöki körlevél fogalmazta meg ajánlatomat, hogy mindenki vegye át ezt a tapasztalatot, s mindezért semmiféle ellenszolgáltatást nem fogadok el, nevemet sem kell kiírni a megvalósult műsorokban. S mindezt azért kell megtenni, mert az ügy fontosabb a neveknél, személyeknél.
6. Az elektronikus képkombináció elsősorban gazdasági, gyártási előnyöket biztosít: üres stúdióban, körfüggöny előtt készíthetők fantasztikus városok, látványosságok a semmiből. A tévéműsorok készítését leginkább a díszletek növekvő költségei nehezítik. Ezért rövid idő alatt harmincra csökkent az elkészíthető tévéjátékok száma egy olyan főosztályon, ahol addig hetvenötöt készítettek.
Hogy a tévé műsoréhségét kielégítsük, hatalmas díszletgyárakat kellene építenünk s filmgyárakat is, szakemberek tízezreit dolgoztató, lakótelepek építésére elegendő anyagot elhasználó üzemeket. Erre sosem lesz módunk, s az elektronika éppen ebben a gondunkban segíthet. A lehetőség hasznosítása azonban új művészeti, új kulturális gondolkodást igényel. Az adott technikát és az általa teremtett művészetet nem lehet elválasztani.
„Raffaellónak ecsetre van szüksége – jelenti ki Max Scheler –, mert eszméi és művészi látomásai egymagukban nem tennék Raffaellóvá.” Az elektronika megítélése nem „Hófehérke és a hét törpe” kérdés, ahogyan Bernáth László könnyedén állítja, ilyen problémával s ugyanakkor ilyen lehetőséggel még sohasem találkozott az emberi művelődés. Sikereink és tévedéseink, eredményeink és bukdácsolásaink közepette ma még nem tudjuk, melyek a korlátai, s melyek a már változatlan tulajdonságai, jellemzői, konvenciói ennek az új műfajnak. Talán éppen a korlátoknak tekintett jelenségek adják igazi művészeti jellegzetességeit, értékeit, konvencióit. „Ha csak szemüveggel látunk – írja Hauser Arnold –, nemcsak értelmetlenség a szemüveg torzító hatásától visszariadni, de hiábavaló is a szemüveg nélküli látásról túl sokat spekulálni. Bármilyen szűk határokat szabjanak is a művészet koncepcionális kifejezőeszközei az élmények közvetlen ábrázolásának, mégiscsak így nyílik meg az út a máskülönben elérhetetlen dolgokhoz.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7015 |
