Farkas András
Japán ma is titokzatos ország, s nem csupán a keleti egzotikum, de a félelmes fejlettség is ámulatra késztetheti az európai szemlélőt. A „japán csoda” hátterében azonban veszélyes feszültségek is lappangnak: a társadalom hatalmi és technikai viszonyai között az ellentmondás mind föloldhatatlanabb; az ősi hagyomány és a világszintű tudomány egyre kevésbé fér meg egymás mellett.
A Földrengés Tokióban című japán filmnek, melynek forgatókönyvét Shindo Kaneto írta, ez az antagonizmus szolgált alapul; vagyis, hogy miként reagál a speciális hatalmi mechanizmus a tudomány vészjelzéseire, s mihez vezet, hogy e kétféle viszonylatrendszer között dadog a kommunikáció. (A következményeket már a mű formája, a katasztrófafilm is jelzi.) Társadalmi indokait tekintve tehát akár remekmű is lehetne. De nem az. S nem is annyira japán, mint inkább hollywoodi ez a film. Óriási lehetőségeket hagy kiaknázatlanul. Mert csak megpendíti, hogy a bürokrácia Japánban (is) pusztítóbb, mint egy földrengés; hogy a tekintélyelvűség hosszútávon (ott is) tragédiát idéz elő; hogy az erkölcsi konvenciók szétroncsolhatják a régi és az új malomkövei közt őrlődő családokat; hogy „Tokió törékeny város”. Igaz, ezek a drámák néhol Shindo művészetének erejével villannak föl!
A film egésze azonban inkább a Pokoli toronyhoz hasonlatos. Kár, hogy a rendező, Omori hitvallása nem így hangzik: „annyira szeretem Hollywoodot, hogy el nem feledhetem Japánt”...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7003 |
