Csala Károly
A magyar közönség egy kicsiny töredéke ismeri csupán – az 1980-ban Budapesten megrendezett NSZK-filmhét egyik bemutatójából, a Berlinalén nagydíj-nyertes David című filmből – Peter Lilienthal nyugatnémet filmrendező nevét s valamelyest művészi mentalitását, stílusát, mondandóját is. Mert Peter Lilienthal azok közé tartozik, akik a filmművészetben a sokféle formai próbálkozás leple alatt voltaképpen mindig ugyanarról igyekeznek szólni.
Beszélgetésünkre Taskentben adódott alkalom, ahol a rendezőnek 1980-ban bemutatott A felkelés (Der Aufstand) című, Nicaraguában forgatott filmjét vetítették a nemzetközi fesztivál információs programjában.
– Hogyan került Ön olyan szoros kapcsolatba Latin-Amerikával, hogy például A felkelés című filmjét alig három hónappal a nicaraguai forradalom győzelme után a helyszínen forgathatta?
– Rövid életrajzzal válaszolhatok. Berlinben születtem 1929-ben, s anyámmal az egyik utolsó hajóra följutva sikerült elmenekülnünk a náci Németországból. Apám fiatalon, 1937-ben meghalt, egyébként színházi, operai díszlettervező volt, rokonságom elbeszélése szerint bohém természetű ember, a női nem nagy barátja. Anyám családjának voltak Latin-Amerikában kapcsolatai. Uruguayban kötöttünk ki. Ott jártam iskolába, végeztem el a líceumot, ott kezdtem megismerkedni a filmezéssel (a montevideói egyetemi Cine Clubban), s talán nem mellékes, hogy ott szereztem első politikai tapasztalataimat is, nevezetesen annak a kis, harmadosztályú tengerparti hotelnek, amelyből és amelyben éltünk – a konyhájában. Egy emigráns orosz volt a főszakács, rettenetes zsarnok, s én gyermekként egyszemélyes szolidaritási tüntetéseket rendeztem az elnyomott konyhai személyzet mellett. A tréfát félretéve: az emigránslét sok furcsa tapasztalattal megismertetett. A líceumban például egy spanyol anarchista emigráns oktatott Marx és Bakunyin tanainak különbségére. Mondanom sem kell, a spanyol második anyanyelvemmé vált. Egész gyermekkorom legnagyobb szellemi élménye a spanyol irodalom fölfedezése volt...
– A latin-amerikai spanyol nyelvű irodalomé?
– Nem, a klasszikus spanyol literatúráról van szó. Bizonyos, hogy ennek is része volt a művészetről kialakított felfogásom megszilárdulásában: hiába találkoztam össze annyiszor a későbbiekben a dokumentálás izgalmas lehetőségeivel, hiába forgattam magam is néhányszor dokumentumfilmet – igazából mindig csak a fikció érdekelt és érdekel.
(Itt el kell mondanunk, hogy Peter Lilienthal sajátságos helyet foglal el a mai nyugatnémet filmművészetben. Nyugat-Berlinben lakik, tanít az ottani filmfőiskolán, tehát eleve szoros kapcsolatban áll a müncheni, hamburgi és egyéb csoportokkal szemben a legradikálisabbnak tartott filmes csoportosulással – a nyugat-berlini főiskola neveltjeivel –, s ráadásul éppúgy otthon van a forrongó Latin-Amerikában, mint Európában – filmjeire mégsem jellemző a direkt politikai beszéd. Nemegyszer támadt emiatt konfliktusa a baloldali nyugatnémet kritikával is.)
– De bizonyára nem tiltakozik ellene, ha A felkelésben a dokumentumhitelű környezetrajzot is értékeli a néző?
– Nem az a lényege, bár természetes, hogy olyan szereplőkkel, olyan helyszínen, akik és amely alig száz nappal korábban ugyanolyan események szereplői voltak, mint amilyeneket a film is megelevenít, nem is tudtam volna, mondjuk, parabola-jellegű filmet forgatni. A környezet a legnagyobb mértékben tipikus A felkelésben, de én azt tartom a legfőbbnek, hogy a szituáció nem tipikus. Családi viszonyokról, egyéni kapcsolatokról van szó itt is, mint bármelyik más filmben. S korunkra igazán nem lehet jellemzőnek tartani, hogy az idősebb nemzedék képviselője, az apa legyen haladó, elszánt forradalmár, s a fia a népgyilkos rezsim kiszolgálója. Minden korábbi tapasztalatom ez ellen szólna. Uruguayban például kik juttatták hatalomra a katonákat? A harminc éven felüliek – akik a tulajdon garanciáját keresve a Népfront ellen szavaztak! Ez a tipikus.
– S mi volt konkrétan az a kérdés, amely a nicaraguai film készítése során izgatta Önt?
– Így szólt az a kérdés: honnan jöttek a népgyilkos katonák? S ehhez már ismerni kell egy kicsit Latin-Amerikát. Európában a laktanyán kívül is foglalkozáshoz, munkahelyhez, képzettséghez juthat szinte bárki. Nem így a világnak azon a részén. A tanulatlan parasztok tömegei számára hosszú idők óta a fölemelkedés lehetősége a katonaság. A laktanya az „atya”: mindent ott kapnak – kenyeret, munkát, képzettséget; természetesen a „hazafias” neveléssel együtt. Ott tanítják meg őket arra, hogy a kapott szellemi és anyagi javakért cserébe gyűlölniük kell a „hazafiatlan” erőket, akik mindezt – el akarják „rabolni” tőlük... Filmemben a főszereplő fiú híradós katona és egyben a parancsnok sofőrje León városában. Az ő zsoldjából tanulhat az orvosegyetemen a nővére. Csak hát a felszabadító harc kibontakozásával ez a nővér a guerillát segíti, s az apa arra akarja rábeszélni a fiát, hogy álljon át a felkelőkhöz. Olyan kisemberekről van szó, akik nincsenek fölkészülve a történelem fordulataira, arra, hogy állást kell foglalniuk. És sem a helyes, sem a helytelen állásfoglalást nem ússzák meg tragédia nélkül...
– A filmben a fiú, aki végül mégiscsak átáll a sandinistákhoz...
– ...vagyis visszaáll a családjához!
– ...a fiú végül holtan marad ott a döntő összecsapás után.
– De ez nem pusztán az ő tragédiája, hanem legalább annyira a családjáé, s különösképpen az apjáé, aki már messzebb lát, mint a fia.
– A történelmi fordulatokra fölkészületlen kisemberek – ahogy Ön is említette – csakugyan mintha filmjei állandó vezérmotívumát játszanák.
– Úgy látszik, ez az én legfőbb személyes tapasztalatom. Én sohasem akarok többet tudni, mint rendező, a szereplőimnél. Nem is szeretem az olyan filmeket, amelyekből az derül ki, hogy a rendező a legokosabb. Apolitikus emberek politikus környezetben és helyzetekben – szinte minden munkám erről szól. Nem hősi alkatok az én hőseim, kis ügyekkel foglalkoznak, hisznek az emberben, olykor a vallás tanaiban, hisznek a kultúrában, s olyan ügyekbe kénytelenek beleavatkozni – szenvedő vagy cselekvő módon –, amelyeket mindaddig távolinak éreztek maguktól. Nem véletlen, hogy színésznek is sokszor kis, esett figurákat, nemegyszer rövidlátókat választok – igaz, véletlenül alakul így, de aligha véletlen mégis. Gondoljon csak a kiváló cseh színészre, Walter Taubra a Davidban. Sajnos, vagy sem, ilyenek a hőseim.
– Milyen szerepe van az önéletrajzi vonatkozásoknak, családi élményeknek egy olyan film létrejöttében, mint amilyen a David?
– Bizonyára arra gondol: milyen szerepe van benne az én zsidó családom történetének?
– Igen; s tágabb értelemben az ebből adódó társadalmi problémáknak.
– Készségesen egyetértek, hogy a zsidókérdés mint társadalmi kérdés vetődik föl a filmjeimben, ha fölvetődik, és mély meggyőződésem, hogy a művészetben csakis így van értelme foglalkozni vele. De nemcsak a művészetben: az életben is. Először is elítélendőnek tartom, ha valaki bármiféle származást attraktív zászlóként lobogtat, ha előnyöket akar csiholni belőle. Ez túlságosan könnyű dolog, és arra vall, hogy vagy nem ismeri az illető a történelmet, vagy nem akar róla tudomást venni. Másodszor: itt arról van szó, kikkel és milyen üggyel vagyunk szolidárisak. Harmadszor: a szolidaritást nem lehet kisajátítani. Mélységesen hamis illúzió volna, ha csakugyan azt hinném, hogy például Auschwitz kevesebbet jelent egy nem zsidónak, mint nekem. Hiszen itt nem a személyes tapasztalatok játsszák a főszerepet; a gyakorlatból tudom, hogy a személyes tapasztalatok egy évtized alatt mint évülnek el... Ismerek New York-i zsidó családokat, amelyek mindmáig látványosan szolidárisak az auschwitzi mártírokkal, ámde semmiféle szolidaritást nem éreznek, mondjuk, az Argentínában bebörtönzött, meggyilkolt sok ezer emberrel. Én kereken kijelentem: az ilyenek nem az „én zsidóim”, s mindazokat ide sorolom, akik semmit sem értettek meg a történelemből. Ugyanakkor azonban azt hiszem, nagyon is meg tudom érteni a viselkedésüket anélkül, hogy egyetértenék vele. Hiszen én is olyan családból származom, amelynek tagjai pontosan olyanok, mint filmjeim „kisemberei”, akik soha sincsenek fölkészülve a történelem fordulataira. Vajon mit érthetett annak idején például anyai nagyapám és családja abból, hogy merre halad a világ Németországban? Semmit; komolyan mondom, még a neve is erre vall: Sigfried Israel volt a keresztneve. Azt hihette: elég „hűségbizonyíték” németsége mellett az ősi germán név... Az én krédóm a következő: minden üldözött, minden antifasiszta, minden internacionalista az „én zsidó családom” tagja, akár zsidó, akár nem. Az említett New York-i család nem tartozik ide, viszont föltétlenül idetartozik az a chilei filmes, aki ma számkivetésben, mondjuk, Nicaraguában próbál filmet forgatni.
– Chiléről szólva: ennek az országnak a tragédiája talált visszhangra Az országban nyugalom uralkodik (Es herrscht Ruhe im Land) című filmjében.
– Sajnálatosan igen. Azért sajnálatosan, mert eredetileg Argentínában akartuk forgatni, a Perón halála után előállott helyzetben, az ottani diktatúráról. De Chile, Uruguay sorsa sem hagyott nyugodni, épp ezért ez a film általánosító parabolajellegű, stilizált. Egyébként Portugáliában forgattuk. Természetesen ez is egy családról szól, pontosabban egy olyan öregember a főszereplője (Charles Vanel alakítja), aki unokáját akarja kimenteni a diktatúra börtönéből, s a végén maga is – önként, mást nem tehetvén – a foglyok közé áll, bemegy a stadionba, ahol a letartóztatottakat fogva tartják.
– Úgy tudom, nem pusztán moziforgalmazásra, hanem televíziós anyagi részvétel mellett tévésugárzásra is szánta ezt a filmjét.
– Így történt, de ettől még nem tévéfilm.
– Ön eredetileg televíziós rendezőként kezdte filmes pályáját.
– A Südwestfunknál lettem rendezővé, két évi asszisztenskedés után. Összesen húsz televíziós filmet rendeztem 1959-től 1964-ig.
– Melyik munkáját tartja a legtöbbre ebből az időszakából? Ezeket a munkáit, sajnos, nem ismerhetjük; csupán az tűnik szembe filmjeinek jegyzékét áttekintve, hogy igen sokszor nyúlt ismert modern írók műveihez; Mrożek, Arrabal, Gombrowicz nevével találkozhatunk a listán.
– Azt hiszem, az 1969-ben készült Bűntény előre megfontolt szándékkal (Verbrechen mit Vorbedacht) a legjelentékenyebb televíziós filmjeim közül. Gombrowicz elbeszéléséből készítettem, műfajára nézve politikai parabola egy krimi álcájában. De – ez is családi történet, nemzedéki ellentéttel és osztályellentéttel s a funkcionáriusoknak korunkban számos országra annyira jellemző összeesküvésével a nép érdekét szolgáló igazság ellen.
– Legújabb filmjét a politikától és a történelmi összefüggések föltárásától való elfordulása miatt marasztalta el némelyik nyugatnémet kritikus. Mi erről a véleménye?
– Én nem vagyok ünnepélyes, és ez jellemző a filmjeimre is. Sosem tettem ünnepélyes „filmnyilatkozatokat” az aktuális politikai kérdések mellett, még azokban a filmjeimben sem, amelyek témája élesen aktuális. De hát a témán fordul meg, hogy miről szól egy film, hogy mit mondanak vele, akik készítették? Nyilvánvalóan nem. A Dear Mr. Wonderful ugyanaz a naiv-realista-költői filmmegnyilatkozás – ha címkézni kellene, ilyesféleképpen minősíteném magamat –, mint szinte minden televíziós vagy mozifilmem volt korábban is. Egy kisemberről beszél, aki New York egyik vidékies külvárosában lakik, apró gazdasági gondokkal küszködik, és semmi egyéb vágya nincs, mint hogy énekelhessen abban a bárban, amelyben eddig énekelt, s amelyet most le akarnak bontani, hogy új épületet húzzanak föl a helyén... Igaz, hogy ez az emberke, ez a mellesleg olasz környezetben élő zsidó, akinek azonban semmilyen zsidó azonosulási problémája nem adódik, politikailag öntudatlan, tehát kétszeresen is „rövidlátó” figura, de az ő magatartása, szerintem, pontosan ugyanazokat a konfliktusokat képes tükrözni, mint az unokájáért küzdő öregemberé, vagy a fiáért is harcoló nicaraguai apáé. Mellesleg, a filmben arról is szó van, hogy a hős környezete mindig „jobban tudja”, mit kellene a hősnek tennie. Minthogy jómagam sohasem akarok több lenni, többet tudni, mint a szereplőim, úgy látszik, rám is vonatkozik, hogy mindig a környezetem tudja jobban, mit is kéne tennem...
– Utoljára még egy kérdés: mi a legújabb filmterve?
– Francia–nyugatnémet koprodukcióban szeretnék egy filmet készíteni Isaac B. Singer két regénye alapján. Hadd áruljam el most, hogy miért ültem le örömest ehhez a beszélgetéshez: Magyarországra készülök. Szeretném ezt az új filmet két helyszínen – egy magyarországi kis faluban és New Yorkban forgatni. Természetesen vegyes nemzetiségű stábbal: magyar munkatársakat is keresek. És titokban abban is reménykedem, hogy hármas koprodukcióvá bővíthető a gyártás, valamelyik magyar stúdió részvételével.
– Sok szerencsét hozzá, és viszontlátásra Budapesten.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/08 41-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7001 |
