Lajta Gábor
Rövidlátó szemek, felpuhult arc – ellentétben az állandóan megfeszített, hátrahúzódó alsó ajakkal, fejhez simuló seszínű haj: ez Kawalerowicz hőse. Menekül, szorong, akárcsak a műtét utáni sebész Az éjszakai vonatban. Orvos ő is, 50 éves professzor. A színtér most is zárt, semleges; egy óceánjáró szűk folyosóin, kajütben, fedélzeti korlátai között követi, lihegi végig a szereplőkre tapadt kamera az eseményeket a tragikus végkifejletig.
A nálunk széles körben utolsóként bemutatott munkája, A fáraó után Jerzy Kawalerowicz, a lengyel film világhíres mestere nem sokat hallatott magáról, legalábbis kevésbé jelentős műveken át juthatott el a mostani teljesen lemeztelenített képnyelvhez. Mindenesetre túl van Az éjszakai vonat néhol üres ijesztgetésén, túl a Máter Johanna eksztatikus képein és túl A fáraó dadogó monumentalitásán is. Valószínűtlenül lebegő anti-filmnyelvet alakított ki, olyat, amiről a dokumentaristák csak álmodnának. Hiperrealizmus? Korántsem. Ez az életszerű (ránduló, sikló, intim, nem torzító, nem elidegenítő) kameramozgás csak leplezi a történet nagyfokú stilizáltságát. Hisz a színészek alig „játszanak”, arcukat maszkként viselik, megjelenítői egy típusnak, lelkiállapotnak. Nehéz hát meghatározni ezt a látszólag egyszerű stílust. Tény, hogy Kawalerowicznak sikerült feloldania a mozi súlyos illúzió-valóság ellentmondását. Abszolút valóságosnak tetsző színtéren egy no-színház elvontságával jelennek meg az abszolút valóságos szereplők. Ennek a sikernek azonban ára van.
Kawalerowicz előadásmódja ugyanis legújabb filmjében nem vonzó. Csak az érdekli, amit mond, csak a bensőt szuggerálja. Filmkockáit mintegy olvashatjuk, de nem szítják fel vizuális érzékeinket. A látvány villanásokra sem válik önértékké. Ezt az ellentmondást már nem tudta megszüntetni a rendező.
Művészi hiányosságai ellenére a Találkozás az Atlanti-óceánon fontos film.
Az ötvenes évekről szól.
Áttetsző forma-burkában látszólag steril emberi dráma érlelődik. A professzor találkozik régi kollégájával (legalábbis ő annak hiszi), akinek miatta tört ketté a pályája. Hatalmi helyzetével élhetett vissza, s ezért gyötri a bűntudat. A találkozás felszakítja belső gátjait. Sikerei, amerikai előadássorozata, megbecsültsége eltörpül a növekvő szorongás mellett. Egy minden ízében megtört, kiégett, gyerekes félelmekkel telített infarktusos ember áll előttünk.
Egy nemzedék típusa. A rendező belülről láttatja hősét, talán saját múltja is lerakódott ebben a figurában. Az ábrázolásba távolságtartással vegyes együttérzés keveredik, Balzac önvizsgáló gesztusa, s ettől lesz hiteles a film. Kawalerowicz nem tudja olyan hűvös tárgyilagossággal, ugyanakkor szenvedélyes kritikával bírálni az ötvenes éveket, mint Andrzej Wajda A márványemberben. A Találkozás...-ból az derül ki, hogy számára ez a korszak máig ható személyes tragédia, oka a jelen kiúttalanságának, s ilyen értelemben pesszimistább Wajdánál is. A sztoikus világutazó a tengeren csak egy meghalni készülő öreget lelkesíthet föl, a professzort már nem. A fiatalok pedig, akik a fedélzeten táncolnak a film végén, nem a jövő reménységei. Őket hidegen, kívülről nézi a rendező.
Egészében viszont nem tud fölülemelkedni. tárgyán. Nem elég kíméletlen hőséhez. Furcsa (és talán a sors igazságtalansága), de úgy látszik, hogy más alkotóknál a „kívülállás” néha a cinizmusig menő túlzásaival együtt sem rontja le a művészi igazságot, Kawalerowicz résztvevő pszichologizmusa viszont gyengíti azt. Egy nemzedék életérzésének, vívódásának bevallásában a rendező, úgy érzem, mégis a legmesszebb ment el.
Sajátos önvizsgálat a film, mellőzi a múlt rekvizitumait és e téma sablonjait. Politikuma nem lesz népszerű, ha éppen nem marad észrevétlen. Azokról szól, akik csinálták a szocializmust, sokszor pusztítva másokat, míg ők is belepusztultak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6978 |
