Ardai Zoltán
Zanussinak, a „Wajdáék iskolája” utáni lengyel film vezéregyéniségének életművét nagyjából figyelemmel kísérhettük Magyarországon is. Megszokhattuk, hogy a mestert nem az emberi lényben rejtőző bámulatos ismeretlen megnyilvánulásai vonzzák elsősorban. Ismeretlenbe világító kérdésekig jut el ő is, de úgy, hogy más, világosabban elemezhető jelenségek játékát követi nyomon. „Társadalom-teoretikus művész, racionális alkatú művész” – ezeket a furcsaságokat szokás rácímkézni. A Védőszíneket ugyan mintha csupán a játékfilmes publicisztika mintájának tekintené a lengyel legújabb hullám több rendezője. Ám el nem ért minta maradt eddig, talán mert valamivel több annál, mint aminek tekintik.
Az a „lélek-mérnöki” áhítat, ami például a korábbi Illuminációt annyira sajátos sugárzású filmmé teszi, a Védőszínekben is hat, igaz, mélyebbre rejtve. Itt elevenebb helyzeteket, cselekményt szervez és világít át. A rendező néhány újabb műve, így a Konstans is inkább az – e filmeknél erőteljesebb – Illuminációra emlékeztet. A Konstansnak még egyes érdesen köznapi, kiáltóan társadalomkritikus jeleneteiben is egyfajta álomszerűség dereng. Olyan valószerűtlenség ez, ami nem azonos az itt-ott szemet szúró hamissággal (azzal, amikor a jó ügy, a „problémaexponálás” érdekében a művészi játék finoman manipulált, s a szereplők „mindent kimondanak”). Ész-líra: Zanussi teoréma-szerkesztő szigorúsága már-már révült. Mint egy álomban, a világos rend álmában, nyíltan rajzolja meg (s mutogatja) az erővonalakat műve motívumai, jelképei között. Története főhőséül a lengyel valóságból „kimér” elénk egy szuggesztív álomalakot, Witoldot, egy elszánt igazságkeresőt, belehelyezi a triviális 1979-es „életmalomba”, aztán engesztelhetetlen, hideg tekintettel figyeli, mire megy itt Witold.
Ami eleinte történik, az általános iskolás olvasókönyvekbe illő. A katonai sorozóbizottság keményen, de bizonyos megértő kedéllyel tárgyal a vidéki fiúval, s küldi a gyakorlóterepekre. Hegymászással is foglalkozhat, ahogy kívánta. Első munkahelyén közvetlen főnöke így szól hozzá: „Szeretem a fiatal munkaerőt. Mindegy, ki ajánlotta, engem az érdekel, hogyan fog dolgozni.” Witold máris telefonálhat magányosan élő anyjának, utazik – technikusként – Indiába, ahová a gyár berendezéseket szállít.
Mindez kissé sótlan negyedóra a filmben. Nem az ütközéseket hiányolom, egyáltalán szegényesek, nem elég sokrétűek az érzékelhető emberi viszonyok, így komorak, s némi idegenkedés vegyül a csendesen örvendő Witold iránti rokonszenvünkbe. Miféle vágyai vannak? Elég jó az neki, hogy „jól mennek a dolgok”? Aztán kiderül, ha elég jó neki, ha nem – Zanussit ez kevéssé foglalkoztatja, mivel hőse helyzetéről többet tud a látszatnál. Sokkal inkább az érdekli: szívós kristály-embere miként kerül egyre szorongatottabb helyzetbe azok között, akik megvetik (vagy megpróbálják megvetni) az általa képviselt becsületes magatartás legtermészetesebb megnyilvánulásait is. Szóval a nálánál ilyen módon nyomorultabbak között. Már az első külföldi út alkalmával kiütköznek a bajok: a kiutazó társak csak a legközönségesebb egyéni hasznot tartják szem előtt. Mivel Witold nem vesz részt a csalásokban, a többi fiú kiközösíti. Otthon a művezető hamarosan gyűlölködéstől és a sok pitiáner aljasság terhétől torz arccal förmed rá. Barátai, akikkel a Himalája megmászását tervezik (zegzugos házfalakon gyakorolnak), jobban félnek a jövőtől, mint ő, s lassan a „jó társaságbeliek” felé távolodnak tőle. Anyját kórházba kell szállítani, ahol Witold vérlázító orvosi korrupcióval és unottsággal kerül szembe. „Nincs elég pénzük?” – kérdezi (már bántó naivitással) az asszisztenslánytól, aki az ő animálisabb-érzékenyebb megfelelőjeként éli kórházi beosztott életét.
A mama sírján gyújtott mécses, háttérben a hidegben némán álldogáló lánnyal, a vidéki ház ablaka, a kedvtelt botladozás a befagyott patakon – ennyi látszik csak éltetni Witoldot a „síkföld” kínálta kapcsolódások, képek, ízek közül. Valójában minden, amit felfog a világból, nyomban a havas sziklaszálak egéhez és a matematikai valóság tisztaságához kívánkozik benne. Nem is tudna nem becsületesen dolgozni, nem tudna nem szembeszállni azokkal, akik a „te sem leszel különb”-et szajkózzák. De miközben a rendező szinte az abszolútum tudatos elkötelezettjévé tette figuráját, ehhez nem áldotta meg valamiféle erős tehetséggel. Mert ezúttal sajnos inkább csak a meztelen Etikum sorsa izgatja, egy kimódolt játszma, amely túlságosan is képzeletbeli ahhoz, hogy „stílrealista” filmet készítsenek róla. Witold nem érez ellenállhatatlan vonzódást az egzakt tudományok iránt, hiába invitálja mélyebb stúdiumokra a vele rokonszenvező egyetemi tanár. „Előbb élni akar” a maga módján, helytállni ott, ahol senki sem viheti semmire, ha annyira és úgy ismer mindent, mint ő. (Meglehet, gyalázat hogy így van.) Mindennek a tetejébe, ármányos módon rendőrségi ügybe keverik, ezzel meggátolva repülőútját a Himalájához. Végül – önhibáján kívül – egy gyerek halálát okozza, s ekkor felhangzik jajkiáltása. Gondolom, azért most először, mert ezúttal nem valami emberi, hanem a jósággal-aljassággal szemben közönyös „véletlenek matematikája” csapott le rá. Ez a befejező pillanat, persze, már csak poén. Az, aki a vásznon felkiált, a matematika titokzatosságát sem hordja magában. Így számunkra is nehéz, hogy – a filmet nézve – sokkal többnek érezzük a „hegyek kihívását” egy lebegő jelkép kihívásánál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/09 26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6970 |
