Boros István
Emlékeztetőül: „A Magyar Televízió, feltűnően jó híre ellenére sem azonos, mondjuk, a BBC-vel vagy a Pravdával…” (B. Gy.)
A Rádiókabaré a „Magyar BBC” névvel illette Baló Györgyöt, Benda Lászlót és Chrudinák Alajost. Túl a poénkodáson és a nevek kezdőbetűjének szerencsés találkozásán, a rövidítés kiagyalói mintha azt akarták volna mondani, bizonyítani ezzel, hogy a magyar tájékoztatás állóvizét is fölkavarhatja tisztító szándékkal és eredménnyel egy önállóan gondolkodó, új hangon megszólaló, a világról egyéni – nem szabados, ellenzéki – látásmódot kialakító csapat. Amely előtt egyetlen erkölcsi cél lebeg: hitelesen, objektíven tájékoztatni a nézőt a világban végbemenő változásokról. Chrudinák, Baló, Benda – a kor követelményeinek megfelelően – Magyarországon valami újjal, eddig nem megszokottal gazdagította a nézőt! Egy még ki nem taposott úton indultak el, s őszintén remélhetjük, hogy minél messzebb juthatnak el azon.
Emlékezzünk csak filmjeikre!
Chrudinák ma az egyetlen újságíró Magyarországon, aki nyelvi nehézség nélkül képes az arab utca emberét megszólaltatni, amely által a szavak és a tettek valós tartalmat nyernek. Az arab világ ma Magyarországon összekapcsolódott Chrudinákkal, és – kis túlzással azt mondhatnánk – Jasszer Arafat előre köszön neki az utcán.
Balóról azt tartják: „anglomániás”. Többféle szlenget beszél, így nem jelent gondot neki egy washingtoni politikust vagy egy New York-i hipsztert megszólaltatni. Igyekszik elsősorban tényekkel, adatokkal dolgozni. Tiszteli a nézők idejét, így a lehető legrövidebben fogalmaz. A miskolci filmfesztiválon díjat nyert filmje, a Bufallo Bill… pedig azt a nehezen elérhető hatást kelti, hogy a néző úgy érzi: a riporterrel járja be a prérit, együtt sétálnak az utcákon, beszélgetnek az emberekkel.
Benda okosan tárgyilagos és pontos, mint egy kvarcóra. Bulldog szívóssággal nem hagyja magát kizökkenteni. Koreáról, Romániáról, Szovjet-Közép-Ázsiáról készített filmjeivel bebizonyította, hogy lehet úgy kérdezni, s a tényekkel oly módon is korrektül bánni, hogy a nyilatkozók totalitásukban önmagukat adják.
Mindez fölveti a kérdést: vajon a külpolitikai szerkesztőség, ezen belül a „BBC” külön engedéllyel politizálna? Önálló politikát, s ennek transzformálásaként önálló tájékoztatási politikát képviselhetne? Vagy pedig vállalkozásuk eredményessége a riportfilmek természetében rejtőzik?
Nézzük meg – s döntse el az olvasó –, mennyire lehet ma, 1982-ben a magyar újságírás megmegbicsakló gerincét kiegyenesíteni?
Benda László, 31 éves, két gyermek apja. A közgazdasági egyetemen végzett, közben fél évet töltött Moszkvában a Külügyi Intézetben. Tíz esztendeje dolgozik a sajtóban. Egyetemi évei alatt ifjúsági pályázatot nyert, így került a rádióba, az Ónody György vezette külpolitikai rovatba. Az etióp–szomáliai háborúban ismerkedett össze Chrudinák Alajossal, az ő hívására ment át a televízióba. Beszéli az orosz, a német, az angol nyelvet, ért franciául, spanyolul és portugálul. Legemlékezetesebb televíziófilmjeit Koreáról és Romániáról forgatta.
– Mi a különbség a rádiós és a televíziós munka között?
– A tévések kényszerűen gátlástalan emberek, emiatt a filmben nehéz intim hangulatot kialakítani, egyszerűen nincs idő a locsogásra.
– Volt példaképed a tévénél?
– Nem szeretem a példaképeket.
– Ez nagyképűen hangzik.
– Nem tisztelem a tekintélyeket. Ilyen vagyok. Így neveltek. Ennek köszönhetem eredményeimet. Ha kell, áttöröm még a biztonsági emberek láncát is, ha úgy kívánja a forgatás. Itthon viszont az első portás kidobhat az utcára…
– Úgy tűnik, filmjeidben azért foglalkozol jobbára a harmadik világ országaival, mert a televíziós „világfelosztásban” már csak ez volt szabad préda, és a „zsíros falatok” a menőknek jutottak.
– Nem, viszont itt lehet az ember a legobjektívebb. Engem különösen a harmadik világ országai érdekelnek, amelyekről alig bírunk információkkal. Ez hiányterület a tájékoztatásban. Én egy deduktív módszerrel, a fejlődő országokból az ázsiai szocialista országokon keresztül „jövök vissza” az európaiak felé. Így mindent el lehet mondani…, mert szerintem ma Magyarországon mindenről lehet beszélni, írni, még filmet is készíteni, csak a megfelelő hangot kell megütni…
– …ezzel azért vitatkoznom kell. Könnyű idehaza Reagenékre ráhúzni a vizes lepedőt…
– …természetesen nem erről van szó…
– …belpolitikai életünkben számtalan tabuval találkozni…
– Ez igaz. A szocialista országokhoz közeledve, vagyis ahogy a belpolitika területére lép az ember, előfordul, hogy merevebb nézőpontokkal és helyzetekkel találja magát szemben.
– Mit tehetsz ilyenkor?
– Tudjuk, hol állnak a falak, és megpróbáljuk azokat arrébb tolni.
– Igaz, főnökeid asztalán a riport leadása előtt vagy után nem csengenek a „kiskirályi telefonok”…
– …csak esetleg legközelebb nem kapunk beutazást, forgatási engedélyt, mondjuk, egy szomszédos országba.
– Hogyan készülsz föl filmjeidre?
– Forgatás előtt rengeteg szépirodalmi alkotást olvasok: verseket, regényeket. Azután sok-sok gazdasági tanulmányt, esetenként, mint például Koreába menet, szógyűjtést végeztem. Olyan embereket kerestem, akik az ötvenes évek Magyarországán aktívan politizáltak, hogy megtudjam, mit is jelentenek pontosan a „helyszíni útmutatás, munkalátogatás, melegcsákányváltás” szavak.
– Mi múlik az operatőr munkáján?
– Nagyon sok. A lehetőségekhez képest én még idehaza igyekszem felkészíteni őket, hogy a helyszínen már egy szemhunyorítás alapján is megértsük egymást. Az operatőrnek is arra kell hogy járjon az agya, mint nekem. Például egy sorbanállás filmezését addigra már be kell fejeznie, mire kísérőink kapcsolnának, mert lökdösődés közben nem lehet dolgozni, a nyersanyaggal takarékoskodni kell. Az eseményt pedig nem lehet megismételni.
– Egyenrangú társ az operatőr?
– Nem mindig. De akkor nem is lesz jó a film. Az ember lehetőleg olyan operatőrrel dolgozik, akivel megérti magát. Eszköztárunk fontos kelléke, hogy a mondandót ellenpontozni tudjuk a képpel. Mert a nézőnek képi élmény kell. Akkor tud igazán véleményt formálni, ha a film szereplőit a sajátjától eltérő körülmények között látja élni és gondolkodni.
– A külpolitikai riportfilm-műfajban mi az alapszabály?
– Nem szabad a nézők helyett levonni a következtetéseket, ez direkt manipuláció volna! Az a cél, hogy a riportalany önmaga vonja le a konklúziókat, és a néző ennek nyomán alakíthassa ki álláspontját.
– Sok mindent kell elhallgatnod?
– Arra a skizofrén helyzetre gondolsz, amikor az embernek más a személyes meggyőződése, és más az általa készített produktum szelleme?
– Igen, pontosan erre.
– Egy félórás vagy egy órás filmben van elég idő arra, hogy ne nekem kelljen levonni a tanulságokat. Így elkerülhető ez a skizoid állapot, hiszen a bemutatott képek már önmagukért beszélnek.
– Ezért sem szerepelsz sokat filmjeidben?
– Nézd, nekem nem célom, hogy a sarki hentesnél zsírtalan sonkát adjanak.
– A filmekben Benda László bátor, vagy a külpolitikai osztály, vagy a televízió van kiváltságos helyzetben?
– Az biztos, hogy az osztályvezető Chrudinák személye befolyásolja az adhatóságot. Tekintélye van házon belül és kívül is. Végül is ő tartja a hátát, hogy ezek a „mozik” adásba menjenek.
– A filmek alapján úgy érzem: Benda, Baló és Chrudinák közel állnak egymáshoz.
– Pedig a legkevésbé sem hasonlítunk egymásra.
– Mégis, nekem úgy tűnik fel, hogy a magyar újságírásban viszonylag ritka a totális objektivitásra törekvés, ami műsoraitokat jellemzi.
– A kritikus dolgok megítélésében nincsenek közöttünk szinkron-különbségek. Nyíltan, érvelve, realistán akarjuk filmjeinket elkészíteni.
– Mitől érezhetem én, a néző is, hogy filmjeitek alaptónusa, megközelítésmódja azonos?
– Adás előtt közösen nézzük meg a „mozikat”. Mindenki elmondja a véleményét. Egymással szemben nagyon szigorúak vagyunk. Az, hogy például Chrudinák filmje elnyerte az Arany Nimfa-díjat Monte-Carlóban, még nem gátol meg bennünket abban, hogy elmondjuk, ez vagy az a snitt gyengébb a filmben, vagy másképpen kellett volna csinálni.
– Filmjeitek kritikusi fogadtatásáról van valamilyen értesülésetek?
– Az én munkáimról nem nagyon jelennek meg kritikák. Ennek valószínűleg az az oka, hogy filmjeimet nem esztétikai oldalról vizsgálják, és mivel alkotásaink néha komoly vitát váltanak ki a politikai közvéleményben, esetleg egyiknek-másiknak politikai következménye is lesz, a kritika nem teszi meg, hogy nyíltan csatlakozzon állásfoglalásunkhoz egy-egy dicsérettel. Már megszoktuk: attól, hogy nincs kritika, még lehet jó a film!
–– Legközelebbi terveid?
– Észtországba készülök. Nemsokára útjára indítunk szerkesztésemben egy új magazint, amely a szocialista országok életét mutatja be, címe: Orient expressz.
Baló György, 35 éves. Az ELTE bölcsészkarán végzett, angol-német szakon. Saját bevallása szerint ebből nem sokat profitált, s mai eszével inkább a közgazdaságtudományi egyetemre járna. Újságíró családból származik, sportriporter szeretett volna lenni, de 1969-ben külpolitikai gyakornokként az MTI-be került. Amikor Pécsi Ferenc lett a televízió elnökhelyettese, akkor került a „házba”, öt évet dolgozott a Tv-híradónál, és csak nagyon nehezen sikerült a külpolitikai szerkesztőségbe jutnia. 1974-ben, Korolovszky Lajos halála után, Chrudinák Alajos lett az osztályvezető, ő pedig a helyettese. Baló a MUOSZ és a Filmművész Szövetség választmányának tagja. Ez év márciusától pedig az INPUT – nemzetközi tévés szervezet – tizenkét tagú igazgatótanácsának tagja, a keleti országok egyedüli képviselője.
Részlet egy 1980-as, még nem publikált, dühből készült írásából, a külföldi forgatások jellemzésére: „… a lehetőségekhez képest gondos, előzetes technikai és tartalmi felkészülés, szervezés, konzultációk után elindulunk Londonba. Van nálunk kamera, 18 DIN-es színes nyersanyag, lámpa, két magnetofon, szalagok, pontosan tíz napi napidíj és tíz napi szállásköltség, valamint száz dollárnyi közlekedési költség, ez pontosan 42 angol fontot ér… Rendkívüli kiadásokra egyetlen fillérünk sincs. Annyira megbíznak bennünk, hogy ebben a rendkívüli helyzetben a szélsőségesen hidegháborús brit kormány tagjaival vitatkozzunk, hogy a magyar nézőket és a magyar televíziót ebben a helyzetben képviseljük, hogy milliós értékű felszerelés legyen nálunk, de annyira nem, hogy legyen nálunk némi készpénz, amit kizárólag meghatározott problémák esetén vehetnénk igénybe.”
Közbevetés Bendától: „a világban talán egyedül mi utazunk két fős stábbal. A külföldi kollégák ujjal mutogatnak ránk, magyarokra!”
Ismét a dühös Baló: „…a Granada International brit tévétársaságnál sztrájk tört ki, mert egy Kambodzsába induló stábot négy emberrel akartak elengedni, a szakszervezet szerint minimálisan szükséges nyolc helyett…”
– Mindezekből milyen következtetések vonhatók le?
– A néző minőséget veszít, mi pedig kételyekkel és sikertelenségi élményekkel gazdagodunk. De sajnos annyira szeretjük a szakmánkat, ha nekünk kellene fizetnünk, és kétszer ilyen rossz volna a helyzet, akkor is csinálnánk. De addig is azért lehetne valamit tenni.
– Mégis mint tévésnek, mi a véleményed a televízióról?
– A tévé általában felületes, „címszolgáltató” eszköz. Az egyedüli lehetőség a felületességből való menekülésre a mélységi televíziózás…
– …vagyis a riportfilmkészítés.
– Igen, és az összetett elemző műsorok, az igazi beszélgetések. Mert a tévé egyre inkább a valóság megragadásának egy módszere. Hiszen ha én egy félórát újságolvasással töltök, és tetszés szerint lapozgatok, többet tudhatok meg a világról, mint például az ugyancsak félórás Tv-híradóból.
– Az utóbbi időben úgy tűnik, hogy Baló György inkább „showman”-kedik, mint riportfilmeket készít. Lásd: Stúdió ’82, Huszonöt éves a Magyar Televízió stb. Mi ennek az oka?
– A tévé keresztülment ugyan egy specializálódási folyamaton, de az egyes területek még nem mindenütt termelték ki saját szakriporteri személyiségeiket. A Stúdió ’82 számomra óriási lehetőség, hogy szerkesztőként befolyásoljam, mi kerül egy adott kedden 21 és 22 óra között a képernyőre. A szerkesztést én ugyanis ebben a házban meghatározó és indokolatlanul alacsony presztízsű munkának tekintem. A tévé devizális helyzete évek óta katasztrofális. Emiatt egyre ritkább a lehetőség, egyre nehezebb olyan filmeket készíteni, mint amilyeneket az ember szeretne. Ám nekem továbbra is elsődleges szakmám a külpolitika. Ezen belül is a legmagasabb rendű tevékenységnek a filmkészítést érzem. Mert a film mélyebb, önállóbb, maradandóbb, mint bármely stúdiófelvétel.
– Mit jelent számodra a forgatás?
– Ez nem más, mint két ember szellemi, lelki, idegi, fizikai teljesítményének folyamatos csúcspontja.
– Mi a riportfilmek lényege?
– Akció, konfliktus, sztori, tehát egy történet és mindez emberközelből.
– Ezzel szemben a magyar tévériportfilmek nagy része…
– …lehetőségeink szerint gyakran csak képeslapgyártás.
– Milyen legyen a film?
– A tudósításoknak az a jellemzőjük, hogy hírértékük rendkívül magas, de maradandóságuk csekély. Nekünk viszont a maradandóságot kell megragadnunk a változásban, a változást a maradandóságban. Szó sincs róla, hogy örülnénk neki, sőt, bizonyos szempontból aggasztónak tartom, de tény, hogy minden rendelkezésre álló felmérés szerint a televízió szerepe, befolyása, súlya állandóan növekszik a tájékoztatás egészén belül. Számomra ez – egyebek mellett – azt is jelenti, hogy a hír-robbanásban meg kell próbálnunk az eseményeket, a folyamatokat, az irányzatokat elemezni, értelmezni, a hátteret, az összefüggéseket, az ellentmondásokat föltárni. Hiszen minden egyre bonyolultabb. Olyan korban élünk, hogy a fehér talán már nem hófehér, a fekete már nem ébenfekete…
– Sok kompromisszumot kell kötni munkátok sikere érdekében?
– Hol nem kell?
– Jóváhagyja valaki filmjeiteket adás előtt?
– Ez nem gyakorlat.
– Sokat változik egy film a sugárzás előtt?
– Ha már egymás között felelősséggel eldöntöttük, hogy mehet az anyag, akkor csak ritkán és nagyon keveset. De ha valamit nagyon érzékenynek vélünk, előfordul, hogy döntésünkhöz friss és avatott szemek segítségét kérjük…
– Hogyan lehet ezt a műfajt tisztességesen csinálni?
– Én azt hiszem, a tisztesség egyik követelménye, hogy az ember igyekezzen a helyszínen vitatkozni-reagálni, és nem itthonról, a stúdióból „visszaszólni” – mert erre az eredeti partner már nem tud reagálni. Fontosnak tartom, hogy műsorainkban igyekszünk a lehető legnagyobb pontossággal fordítani az idegen nyelven elhangzó nyilatkozatokat, beszélgetéseket. Egyetlen kötőszót sem hagyunk ki, és időnként még a magyar nyelvtan és stilisztika kényszerű „megerőszakolása” árán is igyekszünk elérni, hogy a magyar szöveg a lehető legpontosabban kövesse a szándékaink szerint jól hallható idegen szöveget, így a nyelvet tudó nézők ellenőrizhetik, pontosan azt mondjuk-e magyarul, ami elhangzik… elnézést kell kérnünk azért, hogy időnként az idegen nyelvű szöveg talán túlságosan is hangos – a hitelesség érdekében. Órákat, napokat töltünk azzal, hogy egy-egy nyilatkozat magyar szövegét a fordítás után a végsőkig pontosítsuk, igazítsuk az eredetihez. Külföldön természetesen gyakran előfordul, hogy komoly vitákra, alkudozásokra kerül sor egy-egy beszélgetés előtt. Én ilyenkor többnyire azt szoktam mondani remélt beszélgetőpartnereimnek, hogy azt természetesen nem garantálom, hogy minden, amit fölveszünk, bekerül a műsorba. De azt igen, hogy szavait nem ragadjuk ki összefüggésükből, tehát hogy amennyiben egy kérdés elhangzik, akkor az arra adott teljes válasz is elhangzik, nemcsak a válasz egy – esetleg nekünk tetsző – része. Ha a válasz bármelyik része számunkra elfogadhatatlan, akkor a teljes kérdés és válasz kimarad.
– Ha rajtad múlna, miről szeretnél filmet készíteni?
– Nagyon szeretném, ha gyakrabban nyílna lehetőség arra, hogy kevesebb esetlegességgel, több előkészítéssel, alaposabban dolgozhassak. Hogy képileg, „filmileg” sokkal jobban kidolgozott filmeket készíthessek. Hogy megváltozzon az „energiaelosztásom” – hiszen jelenleg az energia 90 százaléka elhasználódik, amíg az ember odáig jut, hogy a kamera és a magnó elindul (szervezés, cipelés, ügyintézés stb.…), és nagyon kevés energia marad a tényleges szellemi-filmes munkára. Hogy kevesebb kiszolgáltatottság, megalázás, jó esetben sajnálkozó mosoly érjen egy-egy külföldi forgatás során… Ha most azonnal, egyetlen témát kellene mondanom, azt mondanám, az elektronikai forradalomról szeretnék egy sorozatot készíteni… meggyőződésem, hogy ez döntően befolyásolja az egész világ jövőjét, gazdaságát, társadalmát, sőt, az élet minőségét, a családot is. De hát ehhez vagy féltucat országban kellene komolyan forgatni – és nem napokig, hanem hetekig…, és nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkihez odamehessek azzal, hogy egy ilyen sorozatra pénzt kérjek… Ugyancsak nagyon szeretnék egy-egy politikusról, művészről, tudósról olyan alapos portréfilmet készíteni, amelyben az illetőt akcióban, munkája közben tudnánk megmutatni, kísérni és közben beszélgetnénk. Szóval – akció-portré-beszélgetés… De hát ezek az ötletek ma fantazmagóriák…
Chrudinák Alajos 1937-ben született Angyalföldön. Világlátását alapvetően a második világháborúban átélt élmények határozták meg: az embert érő kihívások, az emberi kiszolgáltatottság kérdése izgatja. Moszkvában kezdte meg tanulmányait a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, angolul és arabul tanult. 1956-ban már az ELTE bölcsészkarára jár, sémi filológiai szakra. 1957-ben kizárják az ország valamennyi egyeteméről. Az indok: az ötvenes évekről kialakított véleményét nem rejtette véka alá. 1960-ban végre befejezheti az egyetem hátralevő szemesztereit, és vörös diplomával végez. Elhatározza, hogy soha többé nem foglalkozik politikával, csak az arab irodalomnak és történelemnek szenteli életét. 1965-ben azonban újságíróként a rádióba, majd később a televízióba kerül. 1977-től a külpolitikai osztály vezetője. Háború a Szaharában című filmje Monte-Carlóban elnyerte az Arany Nimfa-díjat. Munkatársai szerint Chrudinák pontosan tudja, hogy nem ágyban, párnák között fog meghalni.
– Milyen feltételekkel vállaltad el a külpolitikai szerkesztőség vezetését?
– Azzal, ha megválogathatom munkatársaimat, és új műsorpolitikát folytathatunk, amely megfelel a kor szellemének.
– Ez mit jelent?
– Alapvető célom az őszinteségre és az objektivitásra való törekvés. A néző szeret gondolkodni, és hagyni is kell őt gondolkodni. Vagyis csak úgy lehet igazán jó riportfilmet és egyéb más műsort készíteni, ha a dolgokat ellentmondásosságukban mutatjuk be, érvre érv a válasz, és nem politikai lózung.
– Bár például a Nemzetközi Stúdió adásaiban néha úgy tűnik, hogy bizonyos érvekre csak általánosságokban válaszolnak.
– Mi mindent megteszünk azért, hogy olyan kommentátorok érkezzenek, akár a Szovjetunióból, akár nyugatról, akik egyéniségek, és színesen, érvelve képesek vitatkozni.
– A Nemzetközi Stúdió szerkesztője is te vagy. A politikai vezetés mit szól ezekhez a borotvaélen táncoló adásokhoz?
– Alapvetően beleillik elképzeléseikbe. A műsorok bizonyították, hogy szükség van rájuk. Néha persze vannak problémák, de nem folytatunk Don Quijote-i szélmalomharcot. Voltak, vannak, és remélem, a jövőben is lesznek partnereink.
– Baló György szerint a tévés újságírásban is vannak „másfél flekkes” emberek és „kolumnisták”. Nekem úgy tűnik, a Fórum című műsorotokban a „másfél flekkesek” vannak többségben.
– Arra törekszünk, hogy a Fórumon belül ütközzenek a vélemények. Már számtalanszor fölhívtam a résztvevők figyelmét, hogy ők nem a Központi Bizottságot képviselik, így válaszaikat ne többes szám első személyben adják meg. Csak a maguk nevében beszéljenek, saját nézeteiket hangoztassák.
– Mi kell a jó riportfilmhez?
– Először is a leggondosabb szervező munka. Azután pedig nem okos és bölcs riporterek kellenek, hanem a riporternek az arra való törekvése, hogy a dolgokat dinamikusan, saját komplexitásában mutassa be. A téma természetesen megszabja a szerkezetet, amely lehet elbeszélő stílusú, vagy véleményeket ütköztető. Lehetséges, hogy a film egy utazásra épül, vagy éppen valamilyen eseményre, sztorira.
– Mi hajt téged filmjeid elkészítésében?
– Az a feszítő erő, hogy valamit el akarok mondani. És ebben senki sem akadályozhat meg.
– Vagyis?
– Ambíció nélkül nem lehet dolgozni!
– Valószínű, hogy ezerszer megkérdezték már tőled, de hadd tegyem föl a kérdést ezeregyedszer. Amikor az arab frontokon rohangálsz, melletted, mögötted lövedékek süvítenek, nem félsz?
– De, talán félek.
– Akkor miért csinálod?
– Valahogy ez ott nem jut az ember eszébe. Csak utólag. De az embernek le kell gyűrnie félelmét, mert meg kell csinálnia a filmet. És mindenban van rizikó. Nem? Különben nem lehet eredményt elérni.
– A Külpolitikai Szerkesztőség az utóbbi hónapokban jobbnál jobb filmeket készített a szocialista országokról. Magyarországról is lehetne ilyen stílusban és hangnemben riportfilmet készíteni?
– Hazánknak talán túlságosan is jó a nemzetközi sajtója. Nyugaton úgy beszélnek rólunk, mint kivételekről. Keleten is magyar módszerről hallani. Ez pedig nem túl jó, mivel így túlértékeljük helyzetünket, lehetőségeinket, hamis képzetek alakulnak ki az emberekben a valóságot illetően. A környező országok lakói pedig esetleg ellenérzéssel figyelhetik a magyarországi fejleményeket, amire a történelemben sajnos már volt példa néhányszor.
– Riportfilmjeiteknek volt visszhangja ezekben az országokban?
– Igen, olykor meglehetősen viharos.
– Milyen riportfilmjeitek eladhatósága a külföldi piacokon?
– A szocialista országok jobbára nem veszik át ezeket. Egyszer Bulgáriában műsorra tűzték a Háború a Szaharábant, de az adás idején éppen marokkói küldöttség járt náluk, így lemondtak róla. Ami a többi országot illeti, akadnak, ahol megbecsülik és keresik alkotásainkat.
– Mondanál erre saját példát?
– A Háború a Szaharában fesztiválvetítésén ott ült mellettem Kennedy volt sajtófőnöke. Amikor végignézte a filmet, azt mondta: „Öregem! Le a kalappal előttetek. Mi is jártunk a Szaharában, de az séta galopp volt ehhez képest.”
– Mikor mész legközelebb Libanonba?
– Holnap indulok…
*
Kár, hogy nem folytatjuk azt a nemes és szép hagyományt, amit újságíró elődeink honosítottak meg. Nem jelenik meg évről évre újságíró almanach, pedig biztos vagyok benne, hogy ezek hitelesen tájékoztatnák az olvasót ötven-száz év múlva a jelen történéseiről. Mindenesetre e képzeletbeli almanachban jelentős hely jutna Bendának, Balónak, Chrudináknak – s a külpolitikai szerkesztőség most nem említett munkatársainak: Kalmár Györgynek, Wisinger Istvánnak, Sugár Andrásnak –, mert az övék az elévülhetetlen érdem, hogy mai összevissza, kiismerhetetlen világunkban nem általánosságokkal tartják továbbra is bizonytalanságban az embert, nem mellébeszéléssel és féligazságokkal próbálják dezinformálni és megnyugtatni, hanem rákényszerítenek mindannyiunkat, hogy végre számot vessünk életünkkel, lehetőségeinkkel.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 54-58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6957 |
