Greskovits Béla
Íme, újra egy partizánfilm, frissiben a futószalagról. A lengyel ellenállásról szól, de „lengyeles zamatát” legfeljebb az adja, hogy időnként még a német tisztikar is zsörtölődő „tiszteletkörökre” kényszerül benne a közmondásos lengyel szabadságvágy előtt. Egyébként elejétől a végéig szabványszerű alkotás, lehetne akár jugoszláv is, ha hősei kólót járnának harc után. Talán csak egy kicsit „spórolósabb” az átlagnál. Mert, akárhogy is számolgatjuk, mindössze 15–20 statiszta veri benne a díszlépést – jóllehet több műszakban – a megszállt város utcáin, és bizony magának Heinrich Himmlernek a fogadására annyi egyenruhást sem tud felvonultatni a rendező, mint amennyi egy kisvárosi tűzoltó-szemlére összesereglik. Ráadásul untig ismert díszletek között lézengenek a szereplők, egyetlen eredeti elemmel sem gazdagodik korképünk.
Monthatnánk persze: hagyjuk a külsőségeket, hátha szándékoltan jelzésszerű a korrajz. Csakhogy nem kevésbé érdektelen a film pszichológiai síkja (hogy ne mondjuk: lapálya) sem. A fiatal hős, a partizánok ítéletvégrehajtó osztagának tagja rádöbben: embert ölni viszolyogtató, még ha áruló, kollaboráns is halálraítélt. Csakhogy – tanít a rendező – saját életével jászik, aki sorsdöntő pillanatokban érzeleg, az ellenállás nem gyerekjáték.
Nem bizony, de a filmrendezést sem ártana komolyabban venni, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Orzechowski produkciójához hasonló művek serege tanácsolja el az érdeklődőket még a témától is, míg a lengyel ellenállás tényeiről, valódi drámáiról utoljára Wajdától láttunk igaz filmeket. Ilyen helyzetben a kritika sem gyerekjáték, szigorú ítéletre kényszerül. E lengyel filmre vonatkoztatva, az ítélet: silány.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6956 |
