Ardai Zoltán
Csalóka módon kezdődik Nelly Kaplan komédiája, azt sejtetve, hogy bágyadt-kedveskedő életkép bontakozik ki majd előttünk a párizsi „középszegények” napsugaras szerencsétlenségéről, előtérben egy nem-szép, korosodó párral, akik a kamerára kacsintó mókás teatralitással adják elő a konyhapénz-vitákat. Az asszony sokadszor megkönnyezi, hogy a férfi link, hazudós álmodozó, és kihasználja őt, de aztán összebújnak. Most nagyon csúnyák. Egyszer csak – a néző számára is váratlanul – beüt az esemény (egy szélhámosbanda balekjai lesznek), ami lesodorja őket a Riviérára; ott tántorognak az először látott tengernél, ahol vérmes reményeik megcsúfoltatnak. A bűnözők, miután a legteljesebb anyagi kifosztottság állapotába vetették hőseinket, kilépnek a filmből, továbbra is a párocskával kell beérnünk. Azonban – és erre ment ki a játék, Kaplan játszmája – egyre izgatottabban figyeljük sorsukat. A nő és a férfi mind érdekesebbekké válnak, s mintha mind szebbekké is válnának, miközben mégis ugyanők maradnak. Bár a film végére túlságosan úrrá lesz a vásznon az addig kellemes stíluselemként bujkáló karikírozottság, meseszerűség és érzelmesség, s a történetet Kaplan másféle vígjátékokba illő csattanóval zárja le. De addig egységben tudja mutatni kalandozó hősei halálfélelmét és bátorság-szédületét, a számukra eddig talán ismeretlen erejű életörömöt és helyzetük nyomorultságát, mulatságos-ijesztő képtelenségét és realitását. A dramaturgiai eredmény: egy „filmóra” hosszat nem lehet tudni, mi lesz. Ráadásul szinte a néző személyes ügyévé válik, hogy megtudja a végkifejletet. Persze, valami igazibbat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6951 |
