Lajta Gábor
Miguel Littin, a Mexikóban élő chilei rendező vezetésével, Gabriel García Marquez irodalmi alapanyagából, széles körű latin-amerikai összefogással készült ez a film, amely gondos megmunkálása és viszonylag egynemű stílusszövete ellenére – kudarc.
Nehéz dolog szakítani a hagyományos, egyenes vonalú cselekményfűzéssel, bízni pusztán a képek erejében. Tökéletes arányérzék és merész kifejezőeszközök híján az ilyen film vigasztalan unalomba süpped. A néző persze kínjában jártathatja szemét a vásznon, és gondolhat is mindenfélét, az edzettebbek (kifinomultabbak?) talán nem is unatkoznak. Ez az unalom azonban végső soron objektív: a szerkezet és a mondandó elcsúszásaiból, ilyenformán érdektelenségből fakad.
Pedig a történet sokat sejtet. A diktatúra sajátos emberi vetületének ábrázolása egy nő sorsán keresztül, aki tudhat besúgó férjének aljasságairól, mégis képtelen meggyűlölni őt. Figyelmünk ébrentartója szinte egyedül Géraldine Chaplin játéka, különös menyétszerű karcsúsága, tisztasága. Elgondolva hátborzongató Montiel özvegyének lassan őrlő észbomlása, szenvedélye-szenvedése a falu bosszúra éhes parasztjai meg kisszerű diktátorai között. Fojtott, mélyről izzó dráma bontakozhatna ki, de egymás mellé rakott száraz képek, szinte behallatszó rendezői utasítások, földhözragadt víziók törik el a képzelet szárnyát.
A rendező Marquez prózájának legreálisabb részleteit vitte filmre, és még így sem tudott megbirkózni a kép és a szó különbözőségével.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6947 |
