Székely András
A film mottója egy Ady-vers néhány sora lehetne. „Üzenet egykori iskolámba” – ugye, mindenki ismeri, aki érettségizett Magyarországon?
„Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.”
Ezt csak azért írtam le, hogy jelezzem: nem erre a három sorra gondolok. Hogy mit ér a világ, azt hagyjuk, magasabb filozófia – inkább az a gondom ezzel az idézettel, hogy aki nagyon komolyan veszi diákként a nemes, küzdő, szabadlelkű jelzőket, az nem jut el mindig a matúráig. Többek közt neves filmest is ismerek olyant, akit annak idején az ország összes középiskolájából kicsaptak. A saját osztályomból a III. év végén nyolcan vagy kilencen távoztak – magam csak azért nem voltam közöttük, mert már félévben máshová emigráltam, átadva művészien dekorált padomat Pintér György leendő filmrendezőnek, aki szintén jobbnak látta addig hagyni ott az iskoláját, amíg még „szülei kívánságára” teheti… Pedig az én „nemes küzdelmem” mindössze abból állt, hogy megkérdeztem a fizikatanárt, miért rossz a példám megoldása, ha az eredmény jó?
Nem, nem innen származhatna a film mottója. Hanem a vers elejéről:
„Most gyertek, szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.”
Az Ady-versben nincs felkiáltójel – a filmben sem. Mert az alkotók csak a bilincsek pusztulását kívánják (nagyon…); az iskolára, a Piros Dönciné gimnáziumra – csak nem a Veres Pálnéba jártak? – nem kevés nosztalgiával tekintenek vissza.
A Suli-buli a maga nemében egyfajta hozzászólás a magyar sajtóban és közéletben egyaránt folyó pedagógus- és iskolarendszer-vitához, amely olyan heves, hogy az egyik véglet már a kötelező nyolc osztályt is elkapkodott, hibás intézkedésnek nevezi, a másik véglet meg úgy véli, hogy aki az iskolát támadja, az a társadalmat veszi célba. Ebben az utóbbi elméletben van egy szemernyi igazság – az iskola ugyanis modellszerűen, tiszta képletekkel tükrözi a társadalom lehetséges hibáit, a demokrácia hiányát éppúgy, mint a munka rossz hatásfokát. Ilyen értelemben az iskolarendszer heves bírálata némileg emlékeztet azokra a reformkori írásokra, amelyek a „börtönügy” javításával foglalkoztak; hiszen a börtönviszonyok sűrítetten tükrözték a jobbágyrendszer hibáit.
A Suli-buli is bírálat, de képi bírálat: karikatúra. Jelenetek a diákok és tanárok négyéves kényszerű házasságából. Mégpedig a rajzfilmesből pixilláció-specialistává vált Varsányi Ferenc rendezésében, tévétréfák előzményei után. (Akár Bergman Jelenetekjénél…) Az előzmények közt természetesen kiemelt hely illeti a századeleji iskola csodálatos torzképét, a Karinthy-féle Tanár úr, kéremet. Nem csupán a diákévekre való visszapillantás módjában. Maga az animációs módszer, a pixilláció teremt századeleji hangulatot. A filmezés korai évtizedeiben a figurák mozgása közismerten merev, bábu-szerű, szögletes volt, s ezért a régi filmeket márcsak ezért is mulatságosnak találjuk. (Meg azért, mert leginkább a tévében játszott rövid slapstick-comedykkal, pár perces blődlikkel van alkalmunk találkozni.) A századeleji néző ezt a mozgást nem találta komikusnak. A mozi így is a technika csodája volt! Chaplinnek a mozgása nem lehetett komikus a régi nézők szemében, mert akkor nevetniük kellett volna a melodrámák hősnőin vagy a híradók főhercegasszonyain is. Amikor tehát a pixilláció bonyolult technikával visszahozza a film őskorának mozgását, voltaképp alantas humorforráshoz nyúl. Olyan ez kicsit, mintha valakinek a dadogásán vagy a bicegésén nevetnénk. Épp ezért igen mérsékelt lelkesedéssel követtem az Irka-firka vagy a tévében látott Suli-buli-részek bakugrásait. Hogy a 70 perces változatnál ez a kellemetlen érzésem megszűnt, az arra vall: a bevágott szövegekből, a morbid-blőd gegekből és a történet képzettársítás-lehetőségeiből olyan egység jött létre, amelyben a pixilláció ugráló mozgása igazán mellékes. Arra jó, hogy közös nevezőre hozza a különböző elemeket, az irreális történések és az irreális szituációk eltérő humorát. (Tudniillik alapvetően máskent komikus egy száguldó iskolapad és egy érettségire kiöltöztetett sötétkéköltönyös-fehéringes osztály.)
Kiválóak a némafilmek módján közbeiktatott inzertek, szellemes és néhol határozottan merész szövegeikkel. A merészség úgy értendő, hogy az alkotók – Bereményi Gézára gyanakszom elsősorban – le merték írni azokat a szójátékokat is, amelyeket az átlagember legfeljebb szűk baráti körben mer elmondani. („Ah, te gaz Rómeó! Veronaivá aprítalak!” – és hasonlók.) Nem íronizálok, e feliratok erénye épp a korlátozatlan blődség. Hisz a film lényege a – többek közt – iskolai fegyelem alól való megszabadulás. A „most gyer[t]ek szabad mellű örömök” érettségi bankett utáni élménye.
Egy recenzióban, persze, illene elmondani a film „tartalmát” is, de ez épp olyan képtelenség ez esetben, mint egy vicc tartalmát keresni. A „cselekmény” abból áll, hogy egy tízéves érettségi találkozón a megkomolyodott diákok és volt tanáraik felelevenítik azt a sok „bulit”, amit a suli jelenlett számukra. Ennyi nevezhető történetnek, a többi geg, játék, képi vicc.
Varsányi készített egy „önéletirka-firkát” filmjében. Ebből kitűnik, hogy még a krisztusi koron innét van, a közel a Piros Döncinék és társaik kebelében töltött évekhez. Kiderül az is, hogy baráti biztatásra ment rajzfilmesnek, mivel „olyan jó nagy marhaságokat tud kitalálni”. Így igaz. A Suli-bulinak ez a pontos meghatározása: nagy marhaság – de jó.
„Sok eredeti diákötlet, rajz pad-firka és iskolai anekdota gyűjtése előzte meg az irodalmi anyag elkészültét” – olvasom a Pannónia Filmstúdió tájékoztatójában. Nem volna érdemes könyvet csinálni belőle? A film 70 percénél maradandóbb adalékként korunk nagy vitájához, miszerint érdemes-e ezeket a büdös kölyköket tanítani, illetve érdemes-e ezeknek a felkészületlen tanároknak tanulni? Látványos üzenet lehetne ez a jelenlegi iskolákba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/10 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6941 |
