Lajta Gábor
Ha kiváló írók műveit filmesítik meg, eltekintve a brutális hamisításoktól, az alapanyag ott él a képekben, eredeti fordulatai, fontosabb részei átderengenek, mint ruhán a test. S ha nem tudjuk is az okát, sejtjük, érezzük az írói gondolkodás jelenlétét. A közepes feldolgozásokban ez inkább idegen szövet a műben, különösen, ha a rendező egyszerűen ”hű” kíván maradni a regényhez, novellához.
Pedig Janko Jankovnak, a tapasztalt bolgár rendezőnek is ez utóbbi lehetett a célja. Emilijan Sztanev azonos című regényéből forgatott filmet. A tirnovói cárnő egy parasztlány, s a helyszín sem az ősi cári székhely, hanem poros, unalmas kisváros a XIX. század végén. Ha a lassú indítás és a szokványos beállítások után már lemondtunk arról, hogy a jól kiválasztott szereplők fiziognómiáján és a reális városképen kívül kapjunk valamit magától a filmtől, ha pusztán a meseszövésre figyelünk, akkor érdekessé kezd válni a főszereplő, a felvilágosult doktor nagyon is gyarló konfliktusa: a választás kínossága szép és hasznos – az érzéki „tirnovói cárnő” és a tüdőbajos, de gazdag Eleonóra – között. A film érzelmi hőhulláma a cselédként fölvett, de szeretőként tartott parasztlány kijátszásával tetőződik. Ezekben a jelenetekben nagyon pontos a doktort alakító színész: pusztán fegyelmezett mozdulataival váltja ki ellenszenvünket. Az együttlélegző pillanatokon kívül azonban a közönyt közönyösen, az unalmat unalmasán adja vissza A tirnovói cárnő.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1982/11 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6922 |
