Lalík Sándor
A kiszámíthatatlan, véletlenszerűen bekövetkező tragédia – sajnos – mindennapi életünk része, de nehezen megragadható a művészi ábrázolás eszközeivel. Kinosita Keiszuke, a hazájában ismert, nagy múltú filmrendező sem törekszik erre: a filmbeli fiatalember értelmetlen halála csupán indukálója közérdekű mondandójának.
A japán élet- és filmritmus jegyeit viselő lassú tempójú, epikus mű különböző ábrázolásmódokat használ a lírai kisrealizmustól az agitálóig, s ez meglehetősen eklektikussá teszi. A film első fele – talán a rendező legutóbbi tévés munkáinak hatására? – kamarajáték, mely a maga (nem szükségszerűen) egyszerűbb eszközeivel, bensőségesebb játékfelfogásával, a viszonyokat sematizáló képletével, a szélesebb összefüggésekre való kitekintés nélkül tárja elénk egy kiscsalád és környezete idillikus nyugalmát. Váratlan esemény – fiának oktalan halála – összeroppantja az apát. Ugyanakkor ez a tragédia készteti arra, hogy mások oktalan szerencsétlenségével is foglalkozzék, összegyűjtse a hasonló eseteket, törvényjavaslatot terjesszen elő, mely az áldozatokat és családtagjaikat védi. A film második része érzelmes illusztrációját adja ennek a fáradhatatlan tevékenységnek, országjárásnak; a rendező riporttények és riportképek felsorakoztatásával érvel. A film meggyőző ereje, amellyel az apa jogos küzdelme mellé állítja nézőjét, mégsem publicisztikus hevének köszönhető elsősorban, hanem a hiteles, hétköznapi emberi pillanatoknak, az akaraterő egyszerű pátoszának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6895 |
