Lalík Sándor
Tanmese és antikrimi. Vlagyimir Fetyin munkája – szándéka ellenére – megerősít meggyőződésünkben: nem lehet egyszerre felvilágosító szándékú oktatófilmet és pergő ritmusú, fordulatokban bővelkedő krimit csinálni. Filmje hajlik arra, hogy pusztán figyelmeztetés legyen: milyen könnyen csapdába ejthetők a becsületes emberek. A korosodó, tapasztalt bűnöző, aki autólopási üzelmeibe szervez be gyanútlannak tetsző fiatal taxisokat, jól tudja, milyen kielégítetlen (vélt vagy valóságos) szükségletek mozgatják „áldozatait”. Innen, hogy a bűnöző és bűntársai azok, akiknek a filmben emberi ábrázatuk van. Ezzel szemben a bűnüldözők arctalanok, személytelenek maradnak, tetszés szerint felcserélhetők vagy összetéveszthetők. A felderítés során komótos ünnepélyességgel ballagnak az események után, a feltételezett tettes(ek) nyomában, akiknek kiléte hosszú ideig csak számukra rejtély. A második gyilkosságról is lekésve a főnyomozó legnagyobb problémája az, hogy a néhány órája halott fiút még nem kereste, nem hívta senki telefonon, pedig eltűnt egy ember az élők közül... Engem azonban inkább a befejező képsor késztet csodálkozásra. Amikor a teherautóstoppal menekülő és fegyverrel fenyegetőző bűnöző egy hirtelen fékezés következtében életveszélyesen megsebesül és magatehetetlenné válik, azonnal ott teremnek a nyomozók, s elhangzik a felszólítás: „gyorsan, gyorsan, elvtársak!” Nem értem, miért ez a nagy sietség?
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 49-50. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6893 |