Takács Ferenc
„Anglia ebek harmincadján” – így fordíthatnánk azt a kifejezést („England is going to the dogs”), melyet a hetvenes évek elejétől-közepétől hall az ember, s egyre gyakrabban, ha a hazájuk sorsát és viszonyait, egyben a maguk közérzetét tömören jellemezni próbáló britekkel beszél. S úgy tűnik, van okuk erre a kesernyés, rezignált és önironikus véleményre: Anglia ma a közös Piac „beteg embere”, Nyugat-Európában hovatovább szegénységi listavezető, veszedelmesen alacsony gazdasági fejlődési mutatókkal s megoldatlan problémák, a nemzeti identitástudatot zavaró, sőt szétbomlasztó tényezők – az ír kérdés, a harmadik világból idevándorlók körül támadt faji feszültségek – garmadájával a korábban magától értetődőnek vett közszolgáltatások szaporodó működészavaraival, a régi magatartásmódok lassú és alattomos elmállásával, a mindennapi élet értékeivel kapcsolatos irányvesztéssel. Olyannyira, hogy ha az ötvenes évek második felének „dühös fiataljai” és a hatvanas évek diáklázadói azt követelték, hogy Anglia tűnjön el végre a színről, a mai alapérzés inkább a zavart csodálkozásé: hogyan lehetséges, hogy Anglia még mindig megvan, holott a papírforma szerint már rég el kellett volna tűnnie?
Ennek a régebbi dühnek és ennek az újabb keletű zavart csodálkozásnak a keveréke adja Lindsay Anderson új filmjének az indulati magvát, s ez testesül meg filmje alapötletében is, mely nem más, mint egy szatirikus metafora: ha Anglia „beteg”, s csoda, hogy még él, utaljuk be egy film erejéig oda, ahová való, azaz kórházba. Így lesz filmjének módszere a szatirikus allegóriáé: a Britannia Gyógyintézet a mai Nagy-Britannia jelképes kivonata.
Két különböző értelemben is. Egyrészt modern értelemben vett kórház: azaz a „terapeutikus társadalom” jelképe, a maga végül is megoldhatatlan bajait tünetileg orvosló, alkalmi nyugtatószerekkel szolgáló, működészavarain örök toldozgatással-foldozgatással úgy-ahogy segíteni vélő társadalmi működésmód, a „valahogy majd csak kikeveredünk a bajból” jellegzetesen angol alapérzésének fanyar szemügyre vétele. De „hospital” ez a Britannia Hospital egy másik, régebbi, s egyben szatirikus célokra különösen jól használható értelemben is: ahogy Anderson a maga metaforájában rejlő lehetőségeket kibontja, abban benne van a modern kórház elődjének, a koraújkori „ispotály” intézményének az emléke is; azé a sajátos intézményé, amely a XVII–XVIII. században arra szolgált, hogy a társadalmilag hasznavehetetlen elemeket elszigeteljék a hasznosaktól; az ispotály falai ekkor még ömlesztve őrizték a betegeket, a bolondokat és a munkára, illetve önfenntartásra képtelen, azaz magatehetetlen szegényeket.
Ilyen betegekből, bolondokból és magatehetetlenekből áll Anderson gyógyintézetének – azaz Angliának – a lakossága, mégpedig amúgy ispotályosan ömlesztve: a film végére minden szereplőről kiderül, hogy egyszerre beteg, bolond és működésképtelen. Találomra válogatva: a sztrájkőrségen az jut át, aki akar; a kórház kapuja előtti tüntetők ártatlanokat vernek agyon; a leleplező riportot készítő újságírónak egy tudományos kísérlet céljára fejét veszik; társai, akikkel video-összeköttetésben áll, kábítószeres révületben megfeledkeznek a munkájukról; a kórház képtelen a reggelit felszolgálni; legmodernebb kórterme használhatatlan; semmi sem működik rendesen. Mindennek sűrítménye a kórházigazgató figurája: ő a régi reflexek embere, a munka és a szervezés, a hajlékony ügyvitel és az értelmes kompromisszumok hagyományos brit erényeit képviseli – hogy végül tehetetlen beteg bolondként, lapáttal verje agyon a kazánházban a munkát megtagadó fűtót.
Ehhez a szatirikus allegóriához Anderson egyébként apró és napi ügyekben találja meg a tárgyi elemeket: például gazdagok és szegények viszonyát a néhány évvel ezelőtt Angliában nagy sajtóvihart kavart „fizető-ágy” ügy (az állami és ingyenes kórházi ellátás rendszerén belül a kivételezett magánbetegek számára elkülönített kórtermek) ténykörülményeivel szemlélteti, mint ahogy a brit újságolvasó és tévénéző számára hasonlóképpen felismerhető, külsőségeiben igen konkrét és életszerű a többi elem is: a tüntetők és jelszavaik; a rohamrendőrség falanxa; a királyi látogatás.
Ugyanígy felismerhető – s éppen banális magától értetődősége révén válik hatásos jelképpé – maga a kórházépület is. Hiszen Anglia is ilyen épület: áll egyrészt egy múlt századi, vörös téglás, álgótikus, omladozó-kipofozott „szárnyból”, másrészt – ehhez a szárnyhoz hozzáragasztva és szervetlenül illeszkedve – egy tegnap épült, hipermodern, üveg-beton-alumínium épületből. Itt a gyógyjavallattal foglalkoznak, a munkáspárti és konzervatív kormányok programjából unalomig ismert receptet írják: a tudományos racionalitás, a modernizáció, a hatékonyság, a technika és a technokratikus szakszerűség utópikus álma a vágyott orvosság Anglia bajaira.
Amiről Andersonnak megint csak megvan a véleménye. A hipermodern intézet az ő számára science fiction-lidércnyomás, vezetője pedig modern Frankenstein, aki szerint a világ azért működik rosszul, mert az ember tökéletlen; tehát a megoldás egyszerű, az embert le kell cserélni valami másra, részben a mesterségesen előállított emberrel, részben pedig az emberinél sokkal hatékonyabban mesterséges intelligenciára.
Ám a gyógyítás bajnoka gyilkos, aki húsvágó bárddal trancsíroz élő embereket, és agyvelőből készült turmixot iszik frissítőül: Anderson ide, a „modern szárnyba” sűríti nyers, egyszerre nevettető és gyomrot felkavaró szatirikus hatásait; hogy a királyi látogatást előkészítő főrendet törpével játszatja, a feleségét pedig férfival, könnyed szellemességnek tetszik ahhoz a gyilkos undorhoz képest, amivel őrült tudósát ábrázolja. Nem segít tehát a Tudomány sem: a gyógyítás betegség, a racionalitás maga az esztelenség. Ráadásul működésképtelen: az összefércelt műember szétesik, a mesterséges intelligenciát tartalmazó szerkezet pedig csupán Hamlet szavait képes akadozó hanglemezként ismételgetni: „Mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei!” (Mint ahogy a Forradalom – a „fizető-ágyak” ügyében a gyógyintézet kapuját döngető tömegtüntetés – sem segít: akárcsak a Tudomány igyekezete, esztelen és céltalan erőszakba fullad ez is.)
S ez már nem „düh”; inkább egy reménytelennek látott állapot kesernyés iróniájú konstatálása csupán. Ami persze a szatíra mindenkori előjoga, mint ahogy az a szellemes csipkelődés is, amivel Anderson – apróbb részletekbe rejtve – Angliát, általában a brit birodalmi nemzettudatot megpiszkálja: Shakespeare-idézetek hangzanak el ironikus összefüggésekben, a kórház termei Kipling és hasonlók nevét viselik, magasztos nemzeti és történelmi képzeteket keltő zenei részletek – például az „Uralkodj, Britannia, a hullámokon!” kezdetű induló – társulnak nevetséges jelenetekhez stb. Miért tűnik a Britannia Gyógyintézet – nyersen közvetlen szatirikus megoldásai ellenére – mégis fáradtabbnak és hatástalanabbnak Anderson korábbi filmjeinél?
Részben formai okokból A film – a kórház-metafora laza keretében – szatirikus ötletsorozat, mely az összhatást az epizodikusság, a poénra kihegyezett villámtréfa-sor, egyáltalán valamiféle szervetlen revüszerűség irányába húzza el, és ami cselekménynek tekinthető benne – a királyi látogatás, illetve az újságíró nyomozása, majd szörnyű vége a kísérleti műtőben – kevés ahhoz, hogy ezt kellőképp ellensúlyozza.
Másik, fontosabb ok, hogy Anderson korábbi filmjeinek sajátos és hatásos látomása, a rendező – mondjuk így – „kézjegye” mintha hiányoznék ebből a filmből. Pontosabban – s látszatra paradox módon – azért hiányzik, mert túlságosan is közvetlenül van jelen. Az Egy ember ára, a Ha…, a Szerencsés ember – tematikus, politikai aktualitásuk változatossága mellett – igen következetesen sugallták Lindsay Andersonnak a világról alkotott lehangolóan őszinte véleményét, mely szerint a civilizált formák, a hagyományok szentesítette erkölcsi viselkedésmódok mélyén ott bujkál és alattomosan hat a mindenféle moráltól független, vak és „zsigeri” erőszak. Ugyanez a Britannia Gyógyintézetben a „mély” helyett a felszínen tanulmányozható, a szatíra tárgyát képező formák és hagyományok vékony máza már nem képes elrejteni és termékeny módon ellensúlyozni. Ettől Anderson kegyetlen szatírája nyilván gazdagodik; de amit mélyebb és személyesebb közlendője közvetlenségében nyer, azt hatásossága terén, sajnos, ezúttal el is veszíti.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6885 |
