Mezei András
1942-ben hat embernek sikerül átszöknie a német–svájci határon. Köztük van Judit, a fekete hajú, zsidó fiatalasszony, akinek nem zsidó férje már korábban Svájcba menekült és öccse, aki megsebesült a karján. Köztük van Ostrowskij, az öreg zsidóember, tizenkét éves unokájával. Velük van egy ötéves kisfiú, aki nem beszél franciául, és köztük van egy nem zsidó is, egy szökött Wehrmacht-katona. Az egyetlen, aki abban a reményben léphette át Svájc határát, hogy valóban menedék vár rá. Hiszen Svájc inkább befogadta az öldökléstől megcsömörlött nácikat, mint az öldöklés elől menekülő zsidókat. A zsidók ugyanis nem számítottak politikai üldözöttnek az üldözöttektől mind jobban rettegő semleges országban.
Így aztán a szökés apokaliptikus éjszakája után hiába virrad békés madárcsicsergés a menekülök kis csapatára, szorongás várja őket, további hányattatás remény és reménytelenség között.
A határ menti svájci falucska vendéglősének felesége, Anna talál rájuk a fészerben, ahol megbújtak. Az asszony megijed. De aztán működni kezd benne az ősi reflex: bújtatni a búvókat, enni adni az éhezőknek. Tojást süt nekik, sőt, némi vívódás után, sonkát is kerít a tojáshoz, pedig aznap a szigorú rendelet értelmében éppen hústalan napot kell tartani. Meleg vizet csinál, hogy lemoshassák magukról a menekülés izzadtságát, szennyét. A kisfiú hajából kifésüli a tetveket. És hősiesen védelmébe veszi őket férjével szemben, aki szintén megijed, sőt dühös lesz, és az előírásoknak eleget téve rohan a csendőrhöz, hogy feljelentést tegyen.
Anna asszony a falu lelkészétől tudja meg, hogy noha Svájc nem fogad be zsidókat, azért vannak kivételek: a hat éven aluli gyerekek és az öregek. Családdá rendezi hát a pártfogásába vett csoportot, hogy a rendelet kibúvóiba „beleférjenek”, hogy Svájcban maradhassanak. A szőke germán katona a fekete Judit „férje” lesz, a vékonydongájú, szemüveges zsidófiúból – ruhacserével – Wehrmacht-katonát formál. Az öreg Ostrowskij személyében kerül nagyapa is, és testvérré válik a két idegen gyerek.
A vendéglős hívására megérkező csendőr egy már-már valóban családdá nemesedő álcsaládot talál a véletlenül összeverődött menekülők helyett. Egy pillanatig úgy tűnik, minden jóra fordul. A csendőr – papírok híján – kénytelen a szavaknak hinni. Ám a hazugságok hálója vékony ahhoz, hogy mentőkosár lehessen: a kisfiúról – akiből árulkodó beszéde miatt „süketnémát” csináltak – kiderül, hogy nagyon is jól hall. A szőke katonáról pedig hogy nem Judit férje, mert az igazi férj épp a csendőr jelenlétében telefonál neki.
Bigler, a csendőr tehát boldog: leleplezett egy csalást. Jöhet a kitoloncolás, amit nem akadályozhat meg Franznak, a vendéglősnek későn ébredt felelősségérzete, segíteni akarása sem.
Ez a filmbeli csendőr nem jobb, de nem is rosszabb a valódi csendőrök átlagánál. Nem ő az, aki fel fogja oldozni bűnüktől mindazokat, akik az embertelen rendeleteket megfogalmazták.
Bigler szabálytisztelő. Bigler alapos és kicsinyes. Bigler nem fogja fel, hogy maga is áldozat. Bigler azt teszi, amit elvárnak tőle: érvényt szerez a rendeletnek.
És itt válik ez a múltat elemző, a múlt bűneit feltáró film napjaink számára is fontos üzenetté.
Mert a múltat leleplezni viszonylag egyszerű. Még akkor is, ha a leleplezés érzékenységet sért. Felháborodást kelt. A múlt törvényei azonban hatályon kívül vannak immár, következésképp már kimondható róluk, hogy rossz törvények voltak, kimondható, hogy nem a törvény megtartói, hanem megszegői viselkedtek morálisan. Ám az érvényben levő törvény megszegőit mindig bűnösnek érzi, bűnösként bünteti nemcsak a fennálló társadalmi rend, hanem – és ez a veszélyesebb – a közerkölcs is! Csak belső autonómiával rendelkező, szuverén egyéniségek vállalhatják ennek ódiumát. Csak ők képesek arra, hogy az íratlan törvények értelmében megtagadják a törvénynek kikiáltott törvénytelenséget.
Felötlik az is: nem az a kérdés, hogy megtesszük-e a megtehetetlent, hanem hogy megtesszük-e a megtehetőt? A filmbeli falu polgárai azt szalasztották el, amit pedig módjukban állott volna megtenniük, mert a szabályok és a rendeletek meghagyták a kibúvókat, kivételeket, mintha csak a rendező akarata szerint is próbára akarták volna tenni őket: mennyire őrizték meg emberi belső autonómiájukat. Az egykori tragédiából filmbeli példabeszéd lett, s már-már kiáltvány: vigyázzatok, ami megtörtént, ismét megtörténhet, ha feladjátok magatokat, ha nem választhattok jó és rossz között! A Biglerek népe buzgó és engedelmes. És Biglerek nemcsak Svájcban élnek!
Ne örvendezzünk hát túlságosan, hogy az évszázadok óta békés jómódban éldegélő, az európai konfliktusokból magát kivonó, feddhetetlen és feddhetetlensége miatt kissé fölényes ország megméretett és saját fiai szemében könnyűnek találtatott háború alatti magatartását illetően. Mert igaz, ami igaz: megdöbbentő, hogy Svájc mint semleges állam milyen kevés üldözöttnek adott menedéket a második világháború alatt. Hogy milyen korán, már 1942-ben kikiáltotta: a „csónak megtelt” – Svájc csak rendkívül indokolt esetben fogad be menekülteket. Az adatok már-már ijesztőek: hiszen mindössze nyolcezer ember befogadása késztette Svájcot arra, hogy kitegye a „csónak megtelt” táblát! S ha a háború végéig 115 ezerre emelkedett is ez a szám, ebből mindössze 65 ezer civil és 28 ezer zsidó származású menekült előtt nyílt meg a svájci paradicsom. Tízezer menekültet toloncoltak vissza Németországba! Azaz a biztos pusztulásba. Kemény adatok.
Ám gondolkozzunk csak el rajta: saját létünk, saját egzisztenciánk védelme nem vitt-e bele minket, magyarokat is hasonlóan megbocsáthatatlan közönybe?
És nem vihetne-e bele napjainkban is?!
Csodálkozhatunk és szörnyülködhetünk, hogy hova jutott a „svájci paradicsom” félelme, rettegése az idegenektől 1942-ben, hogy privilégiumuk csapdájában mivé válhattak a kritikus pillanatokban. Alámerülhettünk a történelem mélyáramlataiba, de mai tudatunk periszkópjában végül is mi magunk jelenünk meg mai privilégiumunkkal, „paradicsomunkkal” a politikailag mind jobban ellehetetlenülő világban.
Különbek vagyunk-e mi, akik továbbmegyünk ma is, ha sikoltanak az utcán, és akik sorsára hagynánk talán Jézus Krisztust is éjszaka, lent, a kaputelefonunk előtt? Különbek vagyunk-e mi, maiak, akik mindig csak akkor merünk elítélni egy-egy korszakot, amikor már csak „szalmakutya” az?
– Le kéne zárni a határokat a kelet-európai turisták elől – hallom itt is, ott is a közértben gyűlölettől izzó emberektől, akik legszívesebben kiborítanák a felvágottat, húst, élelmiszert a külföldi vásárlók kosaraiból.
Vajon ha viszonylagos gazdasági jólétünk féltése ilyen irigy dühöt vált ki belőlünk, milyen erkölcsi alapot találunk arra, hogy felháborodjunk mindazok önzésén, akik mások védelmében nem tették kockára országuk biztonságát és az életüket?
Ne feledjük: a hitleri Németország akceptálta ugyan Svájc semlegességét – mert ez lehetőséget nyújtott neki arra, hogy kapcsolatba léphessen ellenfeleivel –, ám ez a semlegesség mégiscsak kényétől függött. Némileg érthető hát, ha Svájc kétségbeesetten ügyelt arra, hogy ne szolgáltasson „casus bellit” vértől megrészegült, fasiszta szomszédjának.
Az ordas hatalmak azonban – mint az aesopusi mese bárányra éhes farkasa – bármikor találnak okot arra, hogy a gyengébbre ugorjanak. Ki tudja hát, mi a veszélyesebb: a roppant mancs ütése, vagy a tébolyult félelem attól, nehogy kiprovokáljuk ezt a mancsütést. Mert az aljasságot csak az aljasság nem ingerli föl, az elaljasulás pedig fenyegetőbb a nemzeti létre, mint egy intervenció.
Svájc már 1942 júliusában kitette a táblát: a csónak megtelt. És azontúl brutálisan leütötte a belekapaszkodó kezeket. Ma már szégyelli ezt a brutalitást. Ezért vonult ki a tehetséges fiatal rendező, Markus Imhoof filmjének vetítésekor a svájci követ Torontóban. Ezért jelentette fel őt a New York-i svájci konzul a külügyminisztériumnál, mint árulót, aki gyalázza országát. Mintha a hazafiúság a bűnök elhallgatását, nem fölvállalását jelentené, hiszen csak az utóbbi vezethet morális jóvátételhez, ami nélkül nincs megtisztulás.
Csak a bűnök felmutatása nyújthat reményt a jövőre, mely korántsem reményteli. Úgy tűnik ugyanis, hogy a jóléti társadalmak csónakjaiban helyet kapott szerencsések már nemcsak életük, de terpeszkedő kényelmük érdekében is képesek arra, hogy evezőcsapással fogadják mindazt, aki náluk keres élelmet, munkát, menedéket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/09 20-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6884 |
