Turcsányi Sándor
Gus Van Sant Tom Robbins kultikus hippiregényéből forgatott filmet egy szépségfarm rebellis, máskéntlövöldöző „tehenészlányairól’; és Amerika legnagyobb autóstopposáról.
Ezt most valóban a legelején kell kezdeni. A címnél, az első képeknél. Gus Van Sant új filmje, az Even Cowgirls Get the Blues először A tehenészlányok is bekattannak a bluesra-ként keresztelődött magyarra. Miért is ne? Mégis, csak a névelők a határozottak. A blues még csak hagyján. Bár az is több minden. Bekattanni? Izgalomba jönni? Fölizgulni? A legromantikusabb mégiscsak e tehenészlány mint kifejezés (mint foglalkozás?). A cowboy női kiadásban, lányban. De minthogy a cowboy magyarosítása is szerencsésebb tán kovbojként, mintsem tehenészlegényként, így az amazonok címkéje sem árul el sok mindent. Cowboynak lenni az valami, az magatartás, az életforma. A marhahajcsár csak nyomkodja a billogot, és ünneplőbe öltözik, ha rodeó van. A cowgirl inkább a cowboy tulajdonságaival felruházott leányzó, első látásra kívül-belül kevéssé nőies figura. Az első látást felejtsük is el gyorsan, úgy téves, ahogy van. Miért ne lenne nőies az, aki ne adj isten, tudja, mit akar, aki erős és határozott. Aki magányos. Aki ki van téve a természet minden viszontagságának, aki kívül-belül sebezhető. Tehát korántsem valami hímnős, dupla nemű vagy épp nemtelen képződményről van szó, hanem csupán szokatlanról, egy szép virágszálról, aki begyepesedettségünk mezején nyílott, bár felé se néztünk, nem locsoltuk, mi tagadás, el sem bírtuk képzelni. A cowgirl egy tiszta nő, tisztára nő. Szokatlan? Kétségtelenül, ám ennek leginkább megkapó feledékenységünk az oka.
Ugyanis volt már egy film, mely hajszálra hasonló jelmezben dörgölte a néző orra alá a férfiruhába bújtatott női nőt, a legnőbbet (mellesleg ez az általános), Nicolas Ray remekműve, a Johnny Guitar. A szokvány western-történet, a szokvány western-helyszíneken egy kicsike csavarral annyi szépet és izgalmasat (izgatót) mondott el a szenvedélyes asszonyokról, a szenvedélyről, a nőről, mint addig, és utána is csak kevesen.
Most Gus Van Sant egy egész csapat cowgirllel hozakodik elő, csak nézni, csak bámulni kell őket. Annál is inkább, hogy – Ray működésének is köszönhetően – késztermékeket látunk. A lány lóháton, pisztollyal valaki, akit ismernünk, becsülnünk illenék. Több és más mint tehenészlány. (Mellesleg legalább ekkora bajban lenne a fordító, ha a callgirl fiú változatára kéne megfelelőt találnia.)
S hogy visszautaljunk Gus Van Sant egy korábbi munkájára, a Drugstore Cowboy sem feltétlenül olyasvalakit jelöl, aki száj- és körömfájás elleni orvosságot próbál lasszóval keríteni.
Azért e hosszasabb elszöszögés a cím körül, mert az Otthonom, Idaho rendezőjének legfőbb érdeme ezen a tájon lelhető föl. A szereplők a legizgalmasabbak. Cowgirlségükben rejlik a csoda. Ahogy ők éreznek, ahogy néznek, ahogy kinéznek. Ahol vannak, mozognak. Ahányan vannak, ahogy együtt vannak. Ennyi önmagában többet mond el az életről, a körülöttünk élőkről, mint bármely történet, pláne az ő történetük, pláne Gus Van Sant (bármelyik) története. Vagy akárcsak Tom Robbins elég híres hippiregénye, az Even Cowgirls Get the Blues. Tom Robbins, aki egyébként maga meséli el sztoriját (Sissy Hankshaw vagy Bonanza Jellybean meséjét), lévén a film narrátora is egyszemélyben.
S vele rendezőnk egyik oly jellemző módszeréhez is érkeztünk, anélkül, hogy az első (film)kockáról elugrottunk volna. A kultikus lények vászonra préseléséről van szó. Az adaptált mű szerzőjéről már tudjuk, mit csinál. De az első képen ott van már egy másik hasonszőrű alak is. Szívet melengető családi jelenet, születésnap. A papa, fején mókás cukrászföveg, gyertyákkal döfködött torta fölött bömböli önfeledten, hogy Happy birthday, happy birthday to you... nem más, mint Ken Kesey. Persze az Otthonom, Idahóból (és a világ szakirányú filmterméséből) még visszajátszik az elengedhetetlen Udo Kier is, most (is) valami walkman szerepben. Fura szokás ez, Van Sant messze nincs egyedül vele, hol bejön, hol nem, most mindenesetre elbújhat a lányok mögött. Mert amire hivatott e szándék, az már benne van a címben, és ott van az egészben is. Már hogy kultikussá tenni mindazt, ami egyébként sem mindennapi – sajnos. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy az 1984 hősét, John Hurtöt most egy transzvesztita jelmezében látjuk viszont esetlenkedvi, inkább szükségtelen és néhol bántó modorosságról beszélhetünk. A stílus túlhangsúlyozása nyilvánvaló stílustalanság itt, meg persze általában is. Mindez nem annyira lényeges, ettől el lehet, és el is kellene tekinteni, a legjobb nem észrevenni, hiszen nekem ne mondja senki sem, hogy ő már annyit társalgott a nagy fene íróval, hogy intonációjáról fölismeri. Hálistennek, a stáblista böngészése csak kevesek szokása.
Akkor inkább szebbek és kedvesebbek azok az idézetek, amelyekkel Gus Van Sant előző munkájára, az Otthonom, Idahóra emlékeztet. Egy országút a hullámzó prérin, ahol nemrég még River Phoenix aludta magát narkolepsziás álomba, akkor úgy írtuk, egy következő filmben. Ott a szó: narkolepszia volt szépen megvilágítva egy homályos orvosi lexikonban, most egy szótárban annyi, hogy „greater freedom of movement..” Egy következő filmbe? Ebbe a filmbe? Hát tényleg jól belealudta magát. Ide is, meg az öröklétbe is. Ennyi tán már sok is. Phoenixnek már csak az ajánlás maradt: For River. Tavaly meghalt, mondtak róla sok mindent, a kilencvenes évek James Deanje, meg hasonló szamárságokat. Most itt alszik, a következő filmben. Megjelenik egykor volt társa, Keanu Reeves is, meg valaki más, „A földkerekség legnagyobb cowgirlje”, Bonara Jellybean. Az őt megformáló színésznőt úgy hívják: Rain Phoenix. A folyó és az eső megint találkoznak. Filmes kisszínesek szerint egy hippicsalád gyermekei. Mi is lehetne autentikusabb búcsú, mint az egyetlen hippiregény filmváltozata?
A kínosságig körültekintő színészválasztás örömei és emlegetett keservei, kényszeressége a főszereplő esetében is említést érdemel. Sissy Hankshaw, a gigantikusra sikeredett hüvelykujjal született autóstop fenomén Uma Thurman. Mielőtt róla beszélnénk, nincs szívem kihagyni Örkényt. Már hogy az ördögbe ne léteznék alkati predesztináció, mikor van, kinek hegedű, van, kinek írógép jut. „A világ legnagyobb hitchhikere” pedig az igazi nagybetűs nő, elég csak arra emlékeztetni, hogy pályáját Valmont íróasztalaként kezdte Frearsnél, és azóta is csak (?) ezt hozza. Most is tökéletesen. Gyönyörű arcán mindig van valami vadság. Nem az ő hibája, hogy itten megint valami kétszer van mondva, hogy megértsd, pupák, Sissy Hankshaw az igazi csaj.
Még mindig egy tapodtat sem távolodtunk az elejétől. Tán már nyilvánvaló, eszünk ágában sincs. A történet ugyanis lapos és erőtlen. Viszont – szerencsére – másodlagos, lám, e dolgozatban el is hagyható. Helyenként unalmas is. De lehet-e valami unalmas, ami szerelemről, nemekről, asszonyokról és férfiakról, emberekről szól? Arról, hogy ki vagyok én, és ki ez itt mellettem? És miért pont én, és miért nem ő? Ne áltassuk magunkat, akkor és ott (a moziban) igen. Igenis, vagyonis.
Mégis, Gus Van Sant filmje, a Néha a csajok is úgy vannak vele kötelező olvasmány. Melegen ajánlom. Olyat tud, amit kevesen. Arról beszél, amiről álmodni sem nagyon merünk. Azt vizsgálja, amit nekünk is gyakran kéne. És kénytelenek is vagyunk egy ilyen mozi után, de kénytelenek lennénk nap mint nap, percről percre. Az érzékenységet. Egészen pontosan: a néző, a polgár, a filmrendező, a sarki rendőr és Kovács apuka érzékenységét. Nemcsak mindennapjainkban, de amikor szórakozni megyünk a mozijába, akkor is érzéketlenségünkkel kell szembesülnünk. Meg is érdemeljük.
Csak hát a hogyan... Én ostya nélkül valahogy jobban szeretem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=687 |
