Turcsányi Sándor
Él egy népség, melynek legszebb pár éve a romantikus rohadás korára esett, s vigyázó szemeit folyvást Berlinre vetette. A Távol és mégis közel a Berlin fölött az ég folytatása.
Találkozás egy régi szerelemmel... Hetekig ültem a kazettán. Csak néztem, néztem, anélkül, hogy betettem volna a lejátszóba. Féltem, hátha rossz lesz. Hiába is tagadnám. Még elfogult Wenders-hívők is fanyalogtak a díszes cannes-i belépő láttán. A lényeg mégsem ez. Jó volt várni. Belül, a gyomromban, nem túl tolakodó páncélmackóként várakoztam. Olyan kitartó nyugalommal, hogy mikor a kényes kölcsönidő lejárt, még nem tartottam sehol. Pedig filmplakát kell, a grafikus dolgozna már... Késésem odáig szemtelenedett, hogy a forgalmazó a kazetta lemásolására kért egy napot sem adta meg. A grafikustól kellett kikönyörögnöm. A kínos helyzetet oldandó, mikor a forgalmazó elfordult, megkérdeztem tőle:
– Neked tetszett a Berlin?
– Persze, nagyon. Tudod, engem még azért is érintett, mert egy csomó személyes élményem fűződik Berlinhez.
A diskurzus tovább, persze csak itt és most, nem annyira izgalmas. Wim Wenders Berlin fölött az ég című 1986-ban készített, Magyarországon – egy 1987-es nyugatnémet filmhét díszelőadásnyi látogatását nem számítva – 1990-ben bemutatott filmje az utóbbi idők egyik legbiztosabb és legkönnyebben alkalmazható azonosítási-azonosulási fogódzója lett. Alapmű. Hogy miért, arra részben megadja a választ a fent citált töredékbeszélgetés. De ez a rész van olyan fontos, mint a polcon őrzött darabka a Falból. Az emlék, amelyet bizonyára előbb szereztünk, mint hogy a Pink Floyd együttes és a többi, sok jóságos mikulás ledöntötte nekünk, vagy nem is nekünk, inkább azért, hogy bosszantsák a szenilis Honecker papát. Ahelyett, hogy kivárta volna azt a pár évet, amikor már díszdobozban árusították, mellékelve hozzá a vasfüggöny egyik rojtját, ezt a körmével kaparta ki a turista. Él egy ilyen népség, melynek legszebb pár éve a romantikus rohadás korára esett, s vigyázó szemeit folyvást Berlinre vetette. Ok volt bőven. Másodosztályú legendák és másodosztályú vonatjegyek. Baksa Sós a Kreutzbergben, az olcsó keleti viszonylat, a vízumkényszer felelőtlenül nagyvonalú hiánya. Nem beszélve arról, hogy a jelzett korban ott tolongott a fél magyar irodalom. Az izgalmasabbik fél.
Bár mintha ez a Berlin jobban mutatta volna magát a poszt-west filmekben. Godard, Makavejev, máig tartana a felsorolás. Mégis, ezek tetszettek kevésbé. Viszont e hangulat is kellett ahhoz, hogy minden más – mondjuk úgy – generációval szemben mi oly kritikátlanul bírjunk örülni a Berlin felett az ég kétségtelenül kényes vadromantikájának. Ha valaki eszképizmust szagol, hiszi, máris oka van fanyalogni. Érződött, de nem számított, merő boldogság volt, hogy először volt szabad teljes biztonságban rosszul lenni saját magunktól. Azt mondani, posztmodern, és Rilkét emlegetni azoknak, akik komolyan féltek Honeckertől. Emlékezni arra, hogy is volt, amikor Walter Ulbricht szájon csókolta önmagát. És e vidámkodások akkor estek, amikor Wanders még csak Az amerikai baráttal kezdődött, még inkább A skarlát betűvel. Alíz még messze járt a városunktól. (Azt is csak Scorsesétől tudtuk, hogy egyáltalán elköltözött.) Peter Falkot sem Cassavetesnek köszönhettük, hanem ennek a filmnek.. Wenders meg a Columbonak.
De a kérdés elhangzott. Kik vagytok? Kik vagytok a metrón, amikor az olyan fantomállomásokon dübörög át, mint a Potsdamer Platz? Tehetetlen, kiszolgáltatott népség. Mindig csak igen és ámen, sohase most, csak most és mindörökké. A nézők nem voltak angyalok. A nézők nézők voltak, mint az angyalok. Az utcán minden olyan fantasztikus volt, néztünk, mint a moziban. A fiatalok védtelenek, odavetettek és sebezhetetlenek, akár az égiek.
Utóbb kiderült, valódi kapcsolat inkább a korai Wenders-művekhez fűzte a Berlint. Ám aki akarta, megtalálta a láthatókhoz is az átjárást. „Nem kell más, csak egy csésze kávé és egy jó cigaretta.” Itt ugyebár Peter Falk következnék, pedig Sterling Hayden mondta egy westernben. Ő volt Johnny Logan, alias Johnny Guitar Nicholas Ray filmjében. Ki eljátszott egy szerepet Az amerikai barátban, hogy aztán tényleg meghaljon nekünk a Villanás a víz fölöttben, a nyolcvanas évek legméltóbb nyitányaként.
Ezek után Wim Wenders Távol és mégis közel című filmje – mintha mi a világon sem lennénk – sokkal inkább köthető az itt idegennek számító, már emlegetett dűlafal-filmekhez, mint a rendező saját előzményeihez. Ha kicsit megengedőbbek vagyunk, talán az utolsó parádéhoz csaphatjuk, A világ végéighez. Amivel el is érkeztünk az eddig elhallgatott csodához, az időhöz. Az időkhöz, az időhöz, mely a Berlinben tisztára megvolt, és a véges világ szeme láttára csúszott ki Wenders kezéből legutóbbi filmjében, és melynek bottal üti a nyomát azóta is.
Most egy képtelen szappanoperában járunk, látni, hogy a Berlin fölött az ég nem A Keresztapa, s pláne nem a Dallas. Ennek ellenére olyan az egész, mint valami flancos érettségi találkozó. A Távol és mégis közel legszebb pillanatai nem azok, amelyek gesztusszinten idézik az előző részt: koreográfiai bravúrstiklik, amikor a láthatatlan angyal előtt lelassít a busz, és ő éppen akkor áll föl a könyvtári székből, mikor a földi lény beleül, vagy ahogy az emberekhez homlokukat a tarkóra hajtva közelednek, hanem amikor a folytatásosság vállalt érzelgőssége fölidézi az előzmény valódi érzelmeit. Bruno Ganz folytonos berlini mosolygásai most harsány, gajdoló derűként szereznek örömet az emlékezőnek. És amikor egy rendőrségi fogdában újra találkozik a két földre szállt angyal...
Ez már a történet. A történet, mely most is (sajnos) az idő maga. Ám az is az időhöz tartozik, hogy közben eltelt hat év. Az angyalok kora lejárt. Kivált ezeké a dezertőröké. A földreszállás ma már nem választás kérdése. Nagy, furcsa gravitáció van, a tehetetlenség parancsol a talajra. A Berlin felett az égben Cassiel döbbent tanúja egy toronyház tetejéről elkövetett öngyilkosságnak. Csak egy üvöltésre futja tőle: neeeee-in! De igen. (Ámen.) Gyorsan „elszalad” kedvelt tartózkodási helyére, hol e film első kockái is találják, a Győzelem Angyalának füle mellé a kispolcra, és huss, leveti magát Könnyű neki. A teste. S akkor még az élete is. Most rendszeresen figyel egy kislányt. Aki állandóan kihajol egy piszok magas erkélyről, és csak Wenders nem tudja róla, hogy le fog esni. Pedig leesik, és zuhan. Jó sokáig. Cassiel megint üvölt, s csodák csodája, a világ kiszínesül, a földön egy ember áll – untermann –, ki ügyesen elkapja a haszontalant. Hát persze hogy zuhan a vért is, meg egy kis ráadás, a varkocsa. Cassiel halva születik. Már tragikus hős volt a Berlinben is. Vértjét elkótyavetyéli, pontosabban azt a 200 márkát, amivel Damiel szemét kiszúrták annakidején (az ügyes amerikai Columbo meg 500 dollárért talált rá kuncsaftot), ő is megkapja, de rögtön el is veri a nekünk is fenemód ismerős itt a piros, hol a piros játékban. Bebizonyosodik, az idő pénz, jobbára veszett pénz. Amit a később főszerepre emelkedő vásárló, Emit Flesti (Time Itself) többször az orra alá is dörgöl. Sajna, ennél Wenders sem jut sokkal messzebb, s ez elég kevés, eddig a legkevesebb. Pedig megint erős a nekiveselkedés. A hadak bemutatása órákig tartana. Time Itself ebben a filmben mindenki. Még a színészek is. A Berlin végén az agg Homérosz elmegy a senkiföldjéről, a Potsdamer Platzról, hol egykor Josti kávézójában ejtőzött, szemben Löse és Wolff dohányárudájával, pont a Werthei áruházra látva... innen el, az időbe bele, és nyilván Casablancába, ahonnan mi Kurt Bois-t, a keresett epizodistát ismerhetjük. Aki valóban elment, Ozu, Nick és Andrej után, szentnek Wenders házioltárára, hogy most neki ajánlhassa ezt a filmet.
Az ő helyére érkezik a népes hadsereg. Olyanok, akik az egész cinefil világ számára az időt magát jelképezik. Heinz Rühmann, a hatvanas évek kedvelt komikusa, ki akkor élte fénykorát, mikor itthon a technikai civilizáció könnyen azonosítható marsbéli jeleit A kacsa fél 8-kor csenget című remekmű jelentette. Nekünk még az is Amerikának számított, hogy ő volt Tordai Teri férje. Vagy a hetedik mesterlövész, a nagyobb közé épp csak befurakodott süvölvény, máshol Felix Krull: Horst Buchholz. Ha ők az idő, márpedig a Távol és mégis közelben így van, akkor nekünk folyton Schirillát kéne néznünk, és Szepesit hallgatnunk.
De más is kiment már a divatból, mint az itt a piros, hol a piros. Játszik Gorbacsov is, az élő anakronizmus, a korai elvénülés ma már iskolai szemléltető ábrája. Velük, és ez immár tényleg a rendező javára írandó, jöhetne az összes röhejes bóvli a valóságból, a snassz valóságból, meg a Godard- és Makavejev-féle ballépésekből, de nem jön, és ez is valami. (Szomorú itt rájönni, hogy a két úr is bizony az idő maga. A naptár szerint pergethető idő az a feneszép múltidő.) Belekezdeni is kínos: usánka, Trabant, 114 aranyérem. Nem jönnek tárgyi valójukban, de szellemük átjárja a mozit, és ez fészkelődésre uszít. Miként az is, ami hozzájuk tapad. Filozofikus szöveg, ami az is marad, ami, s az önfeledt érzelmek helyett imamalomszerű moralizálás. Ezt ugyanúgy nehéz elviselni a régi baráttól, Cassieltől, mint a mindig is gyönyörűséges (az idő maga) Nasstasja Kinskitől, a Rafaela nevű, frissen igazolt angyalkától. Ha a filozófia csupán odáig jut, mint a film talán legjellemzőbb jelenete, akkor megnézhetjük magunkat.
Bár az operatőr már nem Henri Alekan (az idő maga), de az Alekan-cirkusz légi akrobatái újra az angyalok között járnak. Jól kitolnak a gonosz fegyverkereskedőkkel. Az angyali Cassiel Peter Falk segítségével, oly módon, hogy a derék hadnagy újra fölölti gyűrött balonját, beereszti őket a szigorúan őrzött fegyverraktárba. (Persze amikor Bruno Ganz és Falk önfeledt komédiázással filmforgatást produkál, hogy falazzon Cassielnek és az artistáknak, az frenetikus. Ha a jeleneteket néznénk csupán, állandóan örülhetnénk.) Az akrobaták lámpavasakon hintázva jól kilopják a csempészárut a helyéről. Már csak annyi hiányzik, hogy Cassiel, alias Karl Engel (ha jobban belegondolok, lehetne Friedrich Mar is) egy film- vagy videószalagot használva gyújtózsinórnak a levegőbe akarja röpíteni ezt az egész poklot. Meg kell a szívnek szakadni! A művészet (néha a csúcson önmagát megsemmisítve, jobb esetben idézőjelbe csukva, vagy csak úgy), amint végső csapást mér, legyőzi a gonoszt. A művészet nem győz le semmit, még önmagát sem. S legyünk jóindulatúak, a naivitás pedig... az idő maga.
Cassiel az utolsó földönfutó angyal, nem leli a helyét közöttünk. Sokszor a sárga földig ittasodik, ártatlanokra s ártókra szegzi fegyverét, míg maga is fegyver által nem vész. Még egyszer megmenti a gyereket, ki most fölfelé esik, de Cassielnek már nincs több élete. Columbo már rutinból darálja, földön-égen egyaránt erős az infláció angyalokból. Otto Sander a folyóparton ébred, s a vízben szétázottan úszik egy újság. Címlapján Willy Brandt fotója és halálhíre. Az angyal meghitt búcsút vesz: adios companiero! Micsoda angyalok jártak közöttünk. A napokban meghalt Richard Nixon, Trükkös Dick, nekem ő is gyanús. Bár Columbo aligha ébred a rakpart kövén. Meghalt Rudolf Hruąinsky is, és még oly sokan angyalok. Legyen belőlük bármennyi, akár ezer halál, ez az ijesztő csoda valahogy nem bír inflálódni. Az ügyetlenséget a gyönyör hiánya okozza, a gonoszság pedig, amely a szemünk láttára győzetett le, a szeretet hiánya. Lehet, hogy tényleg le kell szállni, és nehézre cserélni a könnyű szárnyakat, úgy, mint most Wenders, a talaj szintjén iramodni. De mi máshoz szoktunk. Pláne tőle.
Eljutottunk a Goebenstrasse 6-tól az Akazienstrasséig, és elégedetlenek vagyunk. A hősök meg elhajóznak. Az Alekhan nevű hajón. Az operatőr, a cirkusz neve egy h-val bővült. Vagy ez most csak egy néma h? Ilyen a nyelv. Egyszer biztos elékerül egy c is, csak győzzük kivárni. Ám IDŐ van.
...rossz randevú, de megbocsátható...
Adios, companiero!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=686 |
