Ágh Attila
A második világháborús nosztalgiahullám frontvonala már régen elérte és átlépte a Kárpátokat. A történelmi félmúlt igazi történelemmé minősíttetett, és folyvást történelmi perújrafelvételre sarkall. Komoly és komolytalan, személyes és nemzeti, reklám és történelmi mélység egyaránt jellemzi a nosztalgiahullám újdonatúj kavargását, amelyben egy nagy nyugatnémet magazin Hitler-naplót kreál, és a náci relikviákkal foglalkozó kereskedők is örvendeznek a szépen beindult üzletnek, de elmélyült tanulmányok vagy új összefüggéseket feltáró visszaemlékezések is jelennek meg, amelyek a történelmi félmúlt távlatából igyekeznek a világháborús eseményeket megvilágítani. Erre is, arra is rengeteg példa kínálkozik még a film világában is. A magyar filmtermésben nekünk elég csak Sára Sándor filmeposzát megemlítenünk, mint a doni 2. magyar hadsereg őszinte ihletésű, a történelmi rekonstrukciót segíteni szándékozó „krónikáját”. Kétségtelenül ebbe a vonulatba tartozik a Titkos birodalmi ügyek című nyugatnémet film is, amely a múlttal való őszinte szembenézést vállalva a Stauffenberg-féle, Hitler elleni merénylet tárgyalásáról készült, eredeti dokumentumfilm alapján szembesíti a különböző nemzedékek világháború-képét.
A nosztalgiahullám mögött a felszabadultság érzése rejlik, amelyet csak a történelmi távlat adhat meg. A világháborús tárgyak és emlékek csak így válhatnak a komolykodva komolytalan szenzációkeresés áldozatává, de másfelől csak így nyílhat meg a felelős visszatekintés lehetősége is. Az egész folyamat mögött egy olyan új, „bűntelen” vagy „érdemtelen” nemzedék színre lépése áll, amely rákérdez a saját történelmére, s ezzel válaszra vagy önigazolásra készteti a megelőző nemzedékeket. Egy nyugatnémet film készítői szükségképp úgy teszik fel a kérdést, hogy „meg tudják-e szabadítani magukat a németek” a második világháború terhétől, és elkerülhetetlenül beleütköznek olyanokba, akik „nem szívesen emlékeznek”; akárcsak azokba, akik maguknak tartogatják a választ, mert semmire sem tanította meg őket a történelem. A film készítői a „bűntelen” fiatal nemzedék álláspontjáról vizsgálódnak, sokallják s ezért könnyíteni akarják a történelem terhét a maguk számára. Az alapkérdés az, hogy lehet-e vállalni a német történelmet. S mit lehet egyáltalán vállalni belőle, és mit kell megtagadni ezért? Magában a német történelemben is igen gyakori az identitástudat zavara. A „birodalmi” Németország a porosz hagyományokat folytatta, az egyik lehetséges német történelemmel vállalt folytonosságot, a birodalmi történelemmel, egészen a Római Birodalmat idéző történelmi kulisszákig, a birodalmi gőgöt árasztó és gigantomániás klasszicizmusig.
A birodalmi német épületek formájában feltárul előttünk az identitástudat zavara alapfokon, a német nép félmúltjában és múltjában. Egy világbirodalom és uralkodásra termett nép mítosza kövekben, eszmékben és gesztusokban megfogalmazva őrzi és jelképezi ezt a történelmi tudatzavart. De vajon túllép-e ezen a „titkos birodalmi ügyek” nyilvánosságát vállaló film? A perújrafelvétel szerintünk bátor vállalkozása ellenére is a film újabb történelmi tudatzavarról tanúskodik, immár másodfokon.
Az ismert mondás szerint a jövő biztos, és csak a múlt bizonytalan, mert az állandóan változik. Valóban, minden mélyreható történelmi változás újraírja visszafelé is a történelmet, objektíve is felerősíti benne azokat a szálakat, amelyek az új történelmi állapothoz vezettek. Amikor a polgárság hatalomra került Európa országaiban, újraértékelte a történelmet, megírta saját történelmét a korábbi évszázadokban, s így járt el a hatalomra került munkásosztály is, amely a forradalmi mozgalmak történetében lelte meg saját történelmét. Ezeknek a korábban alárendeltnek tűnő mozzanatoknak a jelentőségét tényleg csak az újabb állapotok világítják meg, nincs tehát semmi megrökönyödtető abban, hogy visszafelé írják a történelmet. Az állandóan változó múlt élménye egyben persze a legutóbbi nemzedékek egyik alapvető korélménye is. A gyorsan változó történelmi fejlődéssel vagy éppen egymást váltó politikai rendszerekkel a történelem maga is elvesztette hitelét, hiszen személyekre, rétegekre és rezsimekre lebonthatóan a „hozzánk vezető történelem” elvévé és időnként karikatúrájává vált, amelyet a filmvásznon is gyakran viszontlátunk, például a Római Birodalom újrateremtőjének szerepében tetszelgő Duce „alakításában”.
A „hozzánk vezető történelem” elve uralja a Titkos birodalmi ügyek című film készítőinek gondolkodását is. Nem csillagot, történelmet választanak maguknak, a Hitler-ellenes tiszti összeesküvők és „ellenállók” történelmét. Nagyon vékony szál ez a német történelemben, kevés szereplős kamaradráma, a filmben mindnyájukkal megismerkedünk. Csekély fundamentum ez egy történelemszemlélethez és megújuláshoz, akkor is, ha a régivel való leszámolás igénye nagyon is markánsan jelentkezik. A film annyit és csak annyit bizonyít, hogy voltak olyan németek is, akik a „másik” Németországot képviselték, és készek voltak meghalni meggyőződésükért. Ha csak ennyi a hozzánk vezető történelem, egy maroknyi katonatiszt meg-megújuló vállalkozása Hitler elpusztítására, akkor az érvelés inkább gyengíti, mint erősíti a felkarolt ügyet, hiszen akkor igazi történelem valójában tényleg csak egy van, és az az „övék”.
Távol áll tőlünk a tiszti ellenállók és összeesküvők lebecsülése, de meggondolásra késztet, hogy milyen hangsúlyok kerülnek a „perújrafelvétel” során tetteikre, időnként a tragikomikus vonásokat súrolóan. A filmben elhangzó kommentár azon sajnálkozik, hogy Rommelnek nem sikerült visszavernie az atlanti falnál a szövetségesek támadását, hiszen, úgymond, csak úgy van értelme a Hitler-ellenes merényletnek, ha a német seregek megőrzik pozícióikat a nyugati fronton. Ördögi kör ez: a fasiszta Németország vereségében lehet a fasizmus és lehet Németország vereségét látni, de Németország tisztes kapitulációjáért utólagosan „drukkolva” egyre többet vállal fel az ember – ha német – a fasiszta Németországból is. A film „katonai” logikája könyörtelenül ebbe az irányba vezet, vagyis nem elejtett megjegyzésekről van szó, hanem szemléletről. A film készítői többé-kevésbé azonosulnak a derék, becsületes és hazaszerető tisztekkel és főtisztekkel, és ezzel egy újabb mítoszt kreálnak, Hitler és a hadsereg ellentétének mítoszát. A hadsereg „nem akar háborút”. Hitler ezt a tábornoki kar ellenére indítja meg, von Witzleben tábornok és mások a hadvezetésben Hitler „ellenfelei”, akik többször megpróbálnak fellépni ellene. Újjáéled a filmben, igen visszafogottan, a Rommel-mítosz is, a „derék katona” szerepében a porosz főnemesi katonaideál jelenik meg, azaz főszereplőnk: von Stauffenberg, a bátor katona és porosz hazafi.
Önkéntelenül is feltolul a kérdés: szeretjük-e mi ezeket az ellenállókat, akik valójában együtt vitték és vállalták Hitlerrel a háborút, és csak az „ésszerűtlenség” egy pontján kerültek szembe vele? Sommás elítélésük, a náci hadvezetés egész körével való egybemosásuk igen nagy hiba lenne, különösen a weimari Németország demokratikus hagyományait és nyugati kapcsolatait őrző diplomaták esetében, akik a dokumentumfilmnek bátorságukkal még a katonáknál is meggyőzőbb alakjai. De mennyire alkalmasak ezek az ellenállók a „pozitív hős” szerepére? Attól félhetünk, jogosan, hogy ugyanazokat a birodalmi célokat akarta az „ellenzék” is, csak más eszközökkel. Ez a más egy egész világgá tágulhat, ha a zsidóság vagy más népek kiirtása elleni tiltakozásról van szó, s igen kicsinnyé zsugorodhat, ha a katonai lépésekben bírálja – miként a film például a sztálingrádi csatánál – Hitler döntéseinek „ésszerűségét”.
Egyszóval a hozzánk vezető történelem elvének alkalmazása a filmben nem meggyőző, legalábbis igen komoly kételyeket ébreszt bennünk. A korábbi történelemmel való leszámolás ugyanis maga sem történelmi, hanem moralizáló, s ezért elégtelen.
A hozzánk vezető történelem elvének alkalmazása a filmben nemcsak azért gyenge, mert csak igen-igen vékony szálon futó történelem ez, hanem alapvetően azért, mert tagadja a Hitlerhez vezető német történelmet. Pedig Hitler a német múlt egyik vonulatának jogos örököse, és nem véletlen figura a XX. század nagy történelmi rémdrámájának címszerepében. A moralizálás nem kifejezi, hanem eltakarja a történelmet. Amikor a Stauffenberg-per egyik vádlottja Hitlert a világtörténelem legnagyobb gonosztevőjének nevezi, nagy személyes bátorságról és éleslátásról tesz tanúbizonyságot, de amikor a rendező ezt a film alapgondolatává teszi, önkényesen iktatja ki a történelem dimenzióját a film gondolatvilágából.
A történelem pere más történelmek ellen folyik, nem válhat személyek morális megítélése szembeállításává. A gonosz Hitler és a „tiszták” konfrontációja vagy a kifinomult jogi érvelés, miszerint a Stauffenberg-per nem volt „szabályos”, nem segít a történelmek konfrontációjában és a minden határt túllépő jogtalanságok átgondolásában. Ellenkezőleg, a le nem küzdött történelmi múltról tanúskodik, egy újabb történelmi identitástudat zavaráról, amely képtelen igazán szembeszegülni a megélt történelem könyörtelenségével. Nem a vesztesek önmarcangolását, meaculpázását kérjük számon rajta, hanem az igazi nemzedékváltást a történelmi tudatban, hiszen csak ettől lehet egy új nemzedék igazán „büntetlen”. Hitler ettől még lehet, ha úgy tetszik, „a világtörténelem legnagyobb gonosztevője”, éppenséggel akkor lesz ténylegesen az, ha megfontoljuk annak a logikáját, hogy végletesen deformált társadalmak termelnek ki végletesen „gonosz” személyiségeket.
Nehéz a kérdés, mégis kikerülhetetlen: mi közünk van nekünk a német múltbanézéshez és moralizáláshoz? Közvetlenül semmi, ez nem a mi történelmünk, és ez nem a mi történelmi tudathasadásunk, még a saját önmarcangolásunk is csak az „utolsó csatlós” szerepébe kényszerítette és láttatta bele hazánkat. A film hidegen említi a kisállamok szétverését, amely egyaránt elsodort ellenfeleket és csatlósokat, bármennyire divergál is egyébként a különböző országok történelmi sorsa. A birodalmi célokban és birodalmi ügyekben Magyarország is csak egy kis részlet volt, mint lenézett szövetséges, amely a doni 2. magyar hadsereg példáján megtanulhatta – többek között Witzleben tábornoktól –, hogy mire szánja a német hadvezetés. Mégsem nézhetjük a titkos birodalmi ügyeket a kívülálló szemével, a ritka dokumentumfilm önmagából fakadó izgalmával, de a még nem látott képsorok lenyűgöző hatásának a későbbi nemzedékekre jellemző lehiggadt élményével sem.
Az a kérdés, hogy hol vezet a hozzánk vezető történelem, s merre vezet tovább bennünket, a hiteles történelem kérdése és a múlttal való leszámolásé, a mi közvéleményünk döntő kérdése is. A film maga is erre szólít fel, s ha a válaszával nem lehetünk is elégedettek, a türelmetlensége feltétlenül tiszteletre méltó. Ahogy hazai vitáink kavargása mutatja – beleértve a Sára-film fogadtatását, visszhangját is –, sem a félmúlt szenvedő hősei, sem az utolsó csatlós bénító elvének szónokai nem szabadultak fel még a múltat idéző félelmek és aggodalmak alól. A nemzeti tudat egészséges fejlődéséhez a nemzeti múlt egészséges átélése és végiggondolása kell, s a lökésszerűen érkező érdeklődés és nyugtalanság azt mutatja, hogy ez a folyamat egyáltalán nem zárult le még nálunk sem. Bízzunk benne, hogy a Titkos birodalmi ügyek című film új tényanyaga és megrázó képsorai újabb serkentésül fognak szolgálni hazai vitáinkhoz, akkor is, ha tudjuk, hogy Stauffenbergnek és társainak a pere nem fogja úgy felizgatni nálunk a nagyközönséget, mint Sára Sándornak a mi történelmünket idéző filmeposza a 2. magyar hadsereg doni tragédiájáról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/08 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6858 |
