Kerényi Mária
Mikor beszélgetni kezdtünk Czigány Györggyel az elcsendesedett Astoriában (a Ki nyer ma? Isten tudja hányadik adását követő percekben, hogy a hely szelleme se hiányozzék), első kérdésemre – maliciózusan és talányosan – ő bibliai terminológiával felelt:
– Hogy mióta vagyok a tévében? Mondhatnám: hét szűk esztendő van már a hátam mögött, de ugyanilyen joggal hét bő esztendőnek is nevezhetném az eltelt időszakot. Ha a munka mennyiségét nézzük, mindenképpen az utóbbi igaz.
– Jó, akkor kezdjük ezzel, bár élek a gyanúperrel, hogy az előbbiben is lehet valami, ha már a válasza élére éppen az került. A Rádióban eltöltött húsz éve mindenesetre nagyon gazdag és változatos volt, tele újdonságokkal, azóta már hagyománnyá vált kezdeményezésekkel, műsortípusokat, sőt műfajokat meghonosító ötletekkel. Ehhez képest mit nyújt a jelen, azaz a Televízió zenei tevékenységének irányítása?
– Elviekben hadd ne fejtsem ki most a véleményemet a Rádió és a Televízió „zenéjének” eltérő természetéről, hiszen amit erről gondolok, azt megírtam már nemrég megjelent könyvemben is.
– Igen, a kötet (Csak a derű óráit számolom...) nyitófejezetében zárójelek közt jegyzi meg, hogy a két intézmény nem versenyző fél, inkább szonátapáros: a hegedűs és a zongorista más-más hangszeren, de ugyanazt a művet játssza. A kép költői – és a valóság? (Vagy mondjunk egyszerűen csak gyakorlatot?)
– A Rádióban, tudja, 3–4 fő csinálta a rovatomat (melyet Meixner Mihály örökölt tőlem), itt a Zenei és Kulturális Főszerkesztőség vezetőjeként 110 belsős és 50–60 külsős munkatárs tevékenységét irányítom helyettesemmel, Áldor Györggyel.
– Felsorolná, mi mindennel foglalkoznak?
– Hét munkacsoportunk van: a komolyzenei stábot Strausz Kálmán vezeti, a népzenei és operett-szerkesztőséget Lengyelfi Miklós, a könnyűzenei műhely élén Tánczos Gábor áll, az irodalmi szerkesztőség feje Sediánszky János lesz, a képzőművészeti rovat D. Fehér Zsuzsa „asztala”, a filmrovat Bulla Károlyé, a gyártásvezetői osztályt Farkas László tartja kézben.
– Kész nagyüzem, ipari méretekkel. A vezérlőpulthoz itt menedzser kell.
– Mégsem lettem „hivatalnok”, aki a nyilvános megmérettetés kockázata nélkül csupán az elvi felelősséget viseli a hozzá tartozó szerkesztőségek produkcióiért; időről időre én is készítek műsorokat, s riporterként sem vonultam viasza. Egyszóval a névre szóló elismerés vagy elmarasztalás továbbra is éppúgy érvényes rám, mint bármelyik kollégámra.
– Rádiós évei alatt dinamizmus, nyitottság, merész kísérletező kedv jellemezte személyes munkastílusát; a Zene, zene, zene... első jelentkezésekor olyan szédületes tempót diktált a képernyőn is, hogy nézők és kritikusok egyöntetű heurékával üdvözölték a felpörgetett show-ritmusban rájuk zúduló információözönt. Aztán mindez alábbhagyott – mintha a változó műsorvezetők lemondtak volna a tájékoztatás frissességének igényéről.
– Némi átalakulás valóban bekövetkezett a Stúdió belépésével, mert a napi aktualitások attól fogva ennek a műsornak a kulturális körképében kaptak helyet. Az is kétségtelen, hogy – eredeti elképzelésemhez híven – több műsorvezető egyéniségéhez kötődtek az egyes adások, a belső struktúra azonban a magazinjelleget felváltó produkciós keretek között is változatlan maradt.
– Hát éppen ez az: nem tart tőle, hogy a műfajok egymás mellé sorolása, ami valaha sokkolóan merész kihívásnak hatott, most, hogy konzekvenssé vált, már nélkülözi az egykori vonzerőt?
– Mikor a műfajok egyenjogúságát a különféle területeken működő jó zenészek egy műsorban való felvonultatásával először akartam deklarálni, volt, aki őszinte elszörnyedéssel meredt rám: „Csak nem úgy képzeled a forgatókönyvet, hogy egy Ferencsik János, egy Kovács Kati...?” De bizony pontosan így képzeltem – és kitartok mellette most is. Ma már elfogadta a közvélemény ezt a „felállást”, és végre ott tartunk, hogy tudomásul vesszük a zenefogyasztó rétegek eltérő igényeit, s az ízlésfejlesztést nem a tények elleplezésével, önmagunk és mások becsapásával kívánjuk szolgálni. A műsorok demokratizmusa morális kérdés.
– Másik „szabadalmához” is hűségesen ragaszkodik: a testvérművészetek találkozását a Házimuzsika gazdájaként szervezte meg, aztán a Fészek estjein kibővített formában folytatta...
– ...és most a képernyőn szeretném tévés változatát megvalósítani: egy költő, egy képzőművész és egy zeneszerző szerepel majd minden műsorban legújabb alkotásával. A kortárs művészetek bemutatósorozata lesz ez a ciklus, és egyben dokumentumanyag az utókornak.
– Feltételezem, hogy annak szánta azt a beszélgetést is, melyre Nemes Nagy Ágnest, Ottlik Gézát és Mándy Ivánt hívta meg. Pompás névsor, csupa „nagyágyú” – másik hasonló jellegű műsoráért a kritika mégis elmarasztalta...
– Igen, egyik napilapunk cikkírója alaposan elverte rajtam a port, amiért – avatatlan létemre – irodalmunk élő nagyságait – ráadásul csupa olyan személyiséget, akik igazán nem tartoznak a percenként nyilatkozó riportalanyok közé – kamerák előtt merészeltem faggatni a költészet titkairól. De az is előfordult már velem, hogy a pályán eltöltött húsz év után riporteri munkámban talált alapvető hézagokat egy kritikus, továbbá a magyar nyelvben való járatlanságomért rótt meg.
– Válaszolt ezekre a kritikákra?
– Miért tettem volna? Ha tollat veszek a kezembe, másféle belső késztetésnek engedek – kiadták már néhány könyvemet, és két verseskötetem jelent meg (őszre elkészül talán az új is). Jó néhány költeményemet kitűnő műfordításban Franciaországban és Belgiumban is publikálták...
– Könyvében közli azt is, hogy zongoraművész létére nem a Zeneművészek Szövetségének tagja, hanem az Írószövetségé – bár az Erkel- és a SZOT-díjat a zenei műveltség terjesztése érdekében végzett kiváló munkájáért kapta: a műveltségi versenyekért, a Játék és muzsika... tömegmozgalommá vált tízperceiért, a Szereti ön Bartókot? nemzetközi első helyezéséért... Mondja, nem tervez itt, a tévében is valami hasonlóan nagyszabású frontáttörést? Nádasdy-emlékműsorában határozottan kiütközött az a formabontásra kész alkotói nyugtalanság, amire jellemzésként tíz évvel ezelőtt jómagam egy Czigány-verssort kölcsönöztem: „játszik, lépeget felhőn át, füstön”...
– Nem kecsegtethetem küszöbönálló szenzációkkal; örülünk, ha az elért színvonalat tartani tudjuk. Gondolja meg: a Televízió nemcsak műsort közvetít, hanem műhelyszerepet és mecénási feladatkört tölt be. A most tízéves Zenés Színház például 98 darabot vitt eddig a képernyőre, s köztük számos olyat, amit maga rendelt (a salzburgi díjat nyert Vajda-opera, a Barabbás és Lendvay Kamilló Tisztességtudó utcalánya is a mi felkérésünkre született). A hőskori vállalkozások megőrzését szintén fontosnak tartjuk – a Páva minden egyes fordulója a körülötte zajló vitákkal, sőt még az esetleges kudarcokkal együtt is esemény a magyarországi népzenekultúra történetében. A karmesterverseny most lezajlott adásaiban annyi a változás, hogy a hazai szakemberek segítségére jobban építettünk, mint korábban – gondolom, a zsűri összetételéből erre bárki következtethetett.
– Ezek jól bevált műsortípusok, olajozott gépezettel működő műhelyek, azonban a nívós szórakoztatás új formáira is mind nagyobb szükség volna.
– A tömegek megnyerése mindennél előbbre való célunk, de a rétegműsorok létjogosultságáról sem mondunk le. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szórakoztatás igényéből fakadó szerkesztői kiszolgáltatottság eluralkodjék a képernyőn – ahhoz túlságosan nagy a mi nyilvánosságunk. Ha egy „vájtfülűeknek” címkével felülbélyegzett műsort – ami az én Stravinskyt kedvelő esztergályos barátomnak éppúgy szól, mint a zenerajongó orvosprofesszornak – a felmérések adatai szerint csak ötszázalékos nézettségi mutató kísér, már elégedettek lehetünk. Elvégre ez az alacsony index a 2500 példányban megjelenő Tiszatájhoz képest, ami optimális esetben 5000 emberhez jut el, nálunk tízezres nézőtábort tételez, tehát egy krimi olvasóközönségéhez mérhető. S nem csekélység, ha mondjuk a költői kép születéséről – hogy az említett példánál maradjak – Ottlik, Nemes Nagy és Mándy vallomásából ennyien alkothatnak maguknak fogalmat.
– Ha már az ismeretterjesztésnél tartunk: mi van a tévé Zenei Klubjával?
– Úgy látszik, elkerülte a figyelmét, hogy ebben a keretben hangzott el hat adásban Bartha Dénes sorozata Haydn szimfóniáiról. Kiváló zenetudósunk az elmúlt évtizedet egy amerikai egyetemen töltötte – már csak ezért is jelentős tett, hogy nézőinket a Haydn-év tévés vállalkozásai kapcsán az ő közreműködésével lephettük meg. Ugyanilyen rangú esemény volt Rajeczky Benjamin szereplése a képernyőn: előadásai a népzene fejezeteiben kalauzolták el az érdeklődőket, bemutatva egyszersmind egy kivételes életmű alapvető kutatási területét is.
– Az előadóművészi portrék megszaporodtak mostanában, s bár a színvonaluk nem túl egyenletes, a tendenciájuk szerencsés: képességeik teljében levő tehetségekről készülnek ezek a filmek – a szerkesztők hál’ Istennek belátták, hogy nem akkor kell felkeresni egy művészt, mikor pályája már leszálló szakaszába jut.
– Szerepeltetési politikánkra sajnos még így is a lehetőségek „szűk keresztmetszete” jellemző; e téren sokkal többre volna szüksége a zenésztársadalomnak, mint amennyire mi képesek vagyunk. De azért vannak különlegesen szép perceink is: például – úgy érzem – szolgálatot tettünk a magyar zeneéletnek azzal, hogy sikerült „összehoznunk” Koromzay Dénest a fiatal Takács Vonósnégyessel.
– Apropó fiatalok! Hiányoljuk az új arcokat a műsorvezetésben. Hol vannak a tehetségkutató verseny győztesei?
– Nem vesztek el, ám abban igaza van, hogy „beépülésük” sem valósult még meg. Ezt a vetélkedőt kissé elhamarkodottan terveztük, ugyanis új műsorokra egyszerűen nincs elég keretünk. Nem a pénz hiányzik hozzá – hadd menjek a kérdése elébe –, hanem a műsoridő. A Schreier vezényelte János passiót egy éve szerettük volna már műsorra tűzni, s csak most, tavasszal adhattuk le – és szép számban várnak még más produkciók is dobozba zárva arra, hogy műsorra kerüljenek. Köztük van Salánki Hédi filmje a kilencvenhárom éves Molnár Antalról, Szunyogh Balázs pedig most dolgozik a maga több részes sorozatán. A verseny másik két helyezettje egyelőre nem kötődik hozzánk: Némethy Attilát a rádiós munka vonzza, Boronkay Antal pedig nem ér rá forgatni addig, amíg nem jelenik meg a gondozásában készülő Új zenei lexikon.
– Még egy kellemetlen kérdés: a Magyar Televíziónak – az elhangzottak alapján – jó kapcsolatai vannak a legkiválóbb zenetörténészekkel, s a Zenei és Kulturális Főszerkesztőségben számos elismert és felkészült zenei szakember dolgozik; hogyan lehetséges, hogy a szuperprodukciónak beillő, milliók által nézett Liszt-filmben mégis akadt bántó félreértés, a zeneszerző személyiségétől idegen beállítás, sőt némi adatkeveredés is?
– Ez a film nem a mi Főszerkesztőségünk munkája, de annyit hadd jegyezzek meg: nemzetközi koprodukcióban készült, látványos, vonzó, kedd esti műsornak – nem véletlenül sugározták ugyanabban az időpontban, mint korábban mondjuk az Onedin család folytatásait. És alkalmat adott arra, hogy a komponista seregnyi opuszát magyar előadókkal felvegyük, majd az epizódok után a 2. csatornán rendszeresen közvetítsük.
– Csakhogy a sorozat nem regényes életrajzi feldolgozást ígért, hanem ismeretterjesztő igényű hiteles életrajzot. És nem az lett belőle. Az elszalasztott nagy lehetőség pedig azért fájdalmas, mert a tévé a közművelődés roppant hatékonyságú médiuma, és szolgálataira nagyon is rászorul a zeneélet mindaddig, amíg társadalmunk túlnyomó többségének érdeklődése csupán egy-két zenei műfaj termékeit képes befogadni, ha jól sejtem.
– Jól sejti. Legnépszerűbb műsorunk ma is az operett és a Nótaszó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6849 |
