Faragó Vilmos
„Nem volt művész, de a művészet okozta a vesztét.” Ez a mondat zárja azt a magyar tévéjátékot, amelyet a cseh Karel Čapek Foltýn zeneszerző élete és munkássága című regénytöredékéből készült forgatókönyv alapján Felvidéki Judit rendezett. A zárómondat megerősíti a nézőt abban a sejtésében, hogy tragikomédiát látott, hiszen egy dilettáns zseni pózai mindig mulatságosak volnának, ha nézői derűnkbe nem szivárogna bele valami viszolyogtató sajnálat. Mint amikor testi fogyatékost látunk. A hősködő szúnyogvitéz, a nagyothalló öregasszony (sztereotip tiltakozásával: „Miért kiabáltok velem, nem vagyok én süket!”) vagy a bicegő férfiú, aki szívtipró kalandok után futkos, ősi humorforrása az irodalomnak, de lelkünknek csak gonoszabbik fele tud derülni rajtuk. Karel Čapek és Felvidéki Judit Foltýnjának mindene megvan ahhoz, hogy zseni legyen: lebírhatatlan hivatástudat, lobogó szenvedély, mámoros alkotókedv, megszállott érvényesülésvágy. Csak egy valamije nincs: tehetsége. És ettől a fogyatékosságától minden szép tulajdonsága a visszájára fordul. Hivatástudata eszelősséggé, szenvedélye pózolássá, alkotókedve handabandázássá, érvényesülésvágya törtetéssé. Mulatságosan torz figurát látunk, akinek végső hulltán mégis megrendülésfélét érzünk. Hiszen bukását nem erkölcsi fogyatékosság okozta, hanem olyasmi, ami mindnyájunk fogyatékossága: nem vagyunk zsenik.
Karel Čapeket és Felvidéki Juditot természetesen nem ez a negatívum izgatta, vagyis nem a „normális” ember, aki tudja magáról, hogy nem zseni. Hanem egy pozitívum izgatta, vagyis az „abnormális” ember, aki úgy tudja, hogy ő zseni. Egy hamis éntudat izgatta tehát és a neki megfelelő magatartáskoreográfia. Egy szerep, amelynek végigjátszóját téves önindítékok mozgatják. Amelynek minden külső kelléke (maszkja, ruházata, tárgyi környezete), minden gesztusa (mimikája, testtartása, hanghordozása) és minden belső megnyilvánulása (deklarált életelvei, művészi hitvallásai, érzelmi kitörései) rikítóan hamisak. Ez persze óriási közhely, hiszen az irodalom, a színház- és filmművészet mindig is ebből élt: az „abnormális” emberekből, a hamis tudatúakból, a téves önindítékú tragikus vagy komikus szerepjátszókból.
Čapek figurájának mégis adott akkor és ott érvényes egyediséget egy társadalmi-politikai aktualitás. Kapitalizmusnak hívják, amelyben a művészet oly mértékben vált uniformizált árutömegcikké akkorra, hogy vele szemben szükségszerűen fölerősödött az önmagáért való művészi teremtés, a zseni-különállás kultusza. Nem volt olyan mezei joghallgató, éhenkórász bölcsész, napidíjas írnok vagy szerkesztőségi volontőr, aki fűzfapoézisának termékeit melengetve bársonyzakója belső zsebében legalább egy művésznyakkendővel ne jelezte volna a világnak: zsenit illene tisztelni benne. A többség könnyedén túlesett a fertőzésen; Foltýn úr egy életre megkapta. Čapek regénytöredékének remeklése annak pompás érzékeltetésében van, hogy az áruvá züllés ellen tiltakozó zsenikultusz maga is árutermék. Hogy a zsenikultusz bázisa az a sznob új polgárság, amely a zsenivel sem tud mást kezdeni, mint a villával, a hálószobabútorral, a medvebőrrel a kandalló előtt: megvásárolja. Hogyha ráadásul rossz az ízlése, az álzsenit is megvásárolja. És hogyha az álzseninek pénze van (mert újgazdagék férjül vásárolták), akkor az álzseni is vásárol: „négereket” vesz, éhkoppos zeneakadémisták, operaházi korrepetitorok, kocsmai szórakoztatókká züllött zongoraművészek tehetségéért fizet, hogy a tapsot maga zsebelhesse be.
Noha a forgatókönyv regényalapja 1938-ban íródott, és a játékban Foltýn egy zenés film zseniális tervével is előáll, a játék mégsem a harmincas éveket idézi, hanem a zsenikultusz virulens időszakát: a század elejét. Rendkívül konzekvensen, mert a finom karikírozásig szecessziós itt minden. A sznob ájulat is, a szenvelgő pózok is, a kosztümök is, a hangsúlyozottan stilizált díszletek és tárgyi kellékek burjánzó zsúfoltsága is. Hűen a Čapek-mű sugallatához. Amivel elveszett az a lehetőség, hogy a történet napjainkra alludáljon, de garanciát nyert az a szándék, hogy egy elmúlt korszak atmoszférája hűen felidéződjék. És fel is idéződik. Ritka tökéllyel méghozzá, amihez nemigen vagyunk szokva, hiszen a csapatjáték kivételes egységét és fegyelmét követeli, s a televíziós műhelyek anyagi-időbeli szűkössége inkább a kapkodó-megalkuvó sorozatgyártást engedi, mint ezt a minuciózus igényességet. Talán értelmetlennek hangzik, ha azt mondom, hogy műfajazonos tévéjátékot láthatott a néző, de értelme lesz, ha azt mondom, hogy nem regényillusztrációt tehát. Hűen a regény sugallatához, hűtlennek kellett lenni a regény szerkezetéhez. Filmet kellett csinálni. Minthogy Foltýn úr álma egy Judith című opera, a játék kerete is ez lett: részletek egy sírni-röhögnivalóan dilettáns opera előadásából. Akiknek szerepük volt Foltýn életében, a nézőtéren ülnek, a színpad idétlen látványáról időnként rájuk, az ő nyugodt-ítélkező arcukra siklik a kamera: ők kezdik el mesélni és ők pergetik tovább a jeleneteiben megelevenedő történetet, mindenki visszaemlékező tónusban beszél, mintha nekrológot mondanának a címszereplő fölött, aki végül valóban holtan terül el a színpadon, hogy elhangozhassék róla ama bizonyos sírfeliratszerű minősítés: „Nem volt művész, de a művészet okozta vesztét”. Ám nemcsak azt kellett kitalálni, hogy egy rémisztően rossz opera legyen a történet kerete, hanem ezt az operát is ki kellett találni. Szövegét, zenéjét, hangszerelését, kosztümjeit, maszkjait, koreográfiáját. Ehhez is csapatmunka kellett; és kivételesen jó ízlés, nehogy véletlenül tehetségesre sikerüljön valamelyik elem, nem, itt mindennek ordenáréra kellett sikerülnie. Életemben nem láttam és nem hallottam még ilyen minden ízében dilettáns zeneművet. Valóságos remekmű a maga nemében; Čapek, akit mi magyarok szívesen tartunk Karinthy Frigyes szellemi rokonának, elégedetten nézné ezt a produkciót, hiszen paródiát látna, egy Költőcske Mihály Verdi- (vagy Wagner-) epigon gyermeteg színpadi képzelgéseinek inkarnációját.
És hát a színészek. A címszereplő Maszlay Istvánnak úgy kellett játszania, hogy figurája harsogó magabiztosságán minduntalan átüssön vacogó önbizonytalansága, lobogó zsenipózai mögül kisszerű nyárspolgárisága, az újra törő Géniusz frázisai alól ósdi falvédőízlése. Önbizonytalanságot biztonsággal, kisszerűt nagyszerűen, rossz ízlést jó ízléssel, ripacsot ripacskodás nélkül – ezt kellett, ezt sikerült eljátszania. És minden színész a maga legjobb színvonalán. Valóságos színészparádé, a névsorolvasásos dicséretnek tehát nincs értelme. Csak Bodnár Erikáról még. Ő játssza Foltýn feleségét. Sohasem volt szép, nem skatulyázták csinibaba-szerepkörbe, jellemszínésszé érhetett tehát. Itt most buta, egykedvű (a korszak szóhasználatával: fád) és savószemű. Nincs sok jelenete és nincs sok szövege, de teljes karaktert állít elénk.
Mindez nem volna lehetséges, ha nincs rendező, aki pontosan tudja, hogy mit akar az egésszel, és mit kíván külön-külön a stáb minden tagjától.
Hát most volt ilyen rendező.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6848 |
