Reményi József Tamás
Május két tévés eseménye, a szónak abban az értelmében, miszerint maga az intézmény valamely nagyszabású vállalkozás gazdájaként-patrónusaként szerepelt, kétségkívül az újból megrendezett Karmesterverseny és az újból elindított Ki mit tud? volt. Szervezést, lebonyolítást, kulturált műsorvezetést és a házigazda egyéb technikai teendőit tekintve elismeréssel adózhatunk a tévéseknek: nehéz munkát végeztek, korrektül. De mint produkció, mindez a néző tudatában nemigen fog nyomot hagyni. És kevéssé maradhat meg a játék jóízű emléke is, hiszen – sportnyelven szólva – itt a küzdőjelleg dominált. Csupán egy-egy arc merül majd föl, egy mozdulat, néhány tehetség névjegye a bevezetők, bemutatások, pontozások, indoklások mérhetetlen tengerében. A néző persze odatapad a látványhoz, mert versenyéhsége van, s mint tapasztalhatjuk, a rossz futballmeccset is végig bírja. A néző emellett rokonszenvéhséggel is megáldott: a karmesterversenyt például évről évre egyszerűen szimpátia-tesztnek tekinti a publikum, a zeneművészet meglehetős mellőzésével.
Nevezetes hagyományokat nyilván ápolni kell. A Ki mit tud? varázsa egykor abból adódott, hogy olyan korszakban vált tömegmozgalommá és népünnepéllyé, amelyben – jelképesen is – porondra jutni, nyilvánosság előtt megmérettetni, az amatőr és a profi státusa közti válaszfalat eltüntetni: mind-mind a közélet demokráciájának játékos kísérletét jelentette. A zsűri ügyszeretete és embersége nemcsak önnön színvonala miatt nőtt legendává, hanem azért is, mert tevékenységében, a versenyzőkkel és a közönséggel való kapcsolatában a mindennemű Hivatalok humanizációja látszott megtestesülni. Felszabadultság és ígéret volt a Ki mit tud? szellemében. Ez a pillanat soha többé nem ismételhető, holott a zsűri ügyszeretete ugyanaz. Ismételhető, a kialakult sémák szerint, maga a vetélkedő. Törekedhetnek a rendezők arra, hogy a teljesítmények minél inkább azonos feltételek között legyenek mérhetők, s reménykedhetnek a nézők abban, hogy most is bemutatkozik két-három tehetség, akik amúgy is, másutt is bemutatkozhatnak majd, ha ez nem történt meg máris. A seregszemlének tétje és hozadéka igazán nincs.
A Karmesterverseny szinte egyöntetű visszhangja szerint a versenyművek kényszerű szétdarabolása élvezhetetlenné tette a vetélkedőt. A következő alkalommal nyilván igyekeznek majd jobban figyelembe venni a zene népszerűsítésének kívánalmait, ez viszont csak a verseny rovására történhet. Úgy tetszik, a nemzetközi zenei életben e vállalkozás tekintélyre tett szert; nem lenne-e hát érdemes megfontolni, hogy a versenyt teljes egészében bízzák a szakma gondjaira? A tévések közreműködése egy összefoglalóra s a gálaest közvetítésére szorítkozna. A szavazási komédiát nyugodtan kiiktathatják, az ismeretterjesztést pedig hagyhatnák a szerencsésen szaporodó egyéb zenei műsorokra.
Május két tévés eseménye, a szónak abban az értelmében, miszerint a néző több estén át teljes személyiségével részese lehetett más közösségek dolgainak, valószínűleg a Pogány falváról készített magyar és a halásznépekről forgatott olasz filmsorozat volt. A szociográfia és az etnográfia művelői bizonyultak a leginkább képesnek arra, hogy életet leheljenek a készülékbe.
B. Révész László és Hanák Gábor 1971-ben, majd ‘81-ben újra a Baranya megyei Pogányban vizsgálódtak. Körültekintően rögzített anyaguk becses érték: fölvázolódik benne Egy magyar gazdaság tíz éve. Az alkotók sorozatukat kétféle, egymást némileg zavaró – kronologikus és tematikus – szerkesztéssel építették, de az átfedések, a tempó komótossága erénnyé lett végül. A 81-es helyzetképhez folyamatosan visszaidézték a tíz év előtti állapotokat-véleményeket, egymás mellé montírozva az évtized két végét a párhuzamos információk jól áttekinthető ábráival, mégsem tekinthette senki elvesztegetett időnek, ha előzőleg – első rész gyanánt – megnézte a 71-ben forgatott anyag összefoglalóját is. Bizonyos ismétlődések árán így a tényeken, adatokon túli világból, a szóhasználatban, a modorban, a szerepviselés gesztusaiban lemérhető kétféle korhangulatból jóval több szüremlett át. Élményszerűbben hasonlíthatta össze a két időszakot az, aki két alkalom helyett háromszor is megküzdött késő esti álmosságával, s egyáltalán belekezdett a pogányiak történetébe. Az első percek után már nemigen aludt el.
Valamelyik lapunk heti műsorismertetésében A magyar gazdaság tíz éve címmel hirdették a filmet, és ha valaki ezt olvasván ült a képernyő elé, nem biztos, hogy észrevette a tévedést. Pogány sorsa modellszerű. Abban is, ahogyan használhatóak vele kapcsolatban a „talpon maradás” és a „fejlődés” kategóriái, s abban is, ahogyan e kategóriák alatt az alig feloldható ellentmondások és a jövőt illető neurotikus bizonytalanságok jelen vannak. A televízió mint legnagyobb nyilvánosság már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy állampolgári kedélyünket legföljebb csak borzolgatja. A Pogány-filmet is óvatos egyensúlyozás, nyugtató hangú kommentár kísérte, sőt a záró kép- és hangsor némiképp vezércikkes stilizációja a néző békés éjszakáját „biztosította”, ám a szerzők a magyar vidék alapvető konfliktusait precízen sorra vették, boldogulni igyekvő emberek villanásnyi portréival.
A gazdasági önállóság – jelszó. Mi minden hatott az ellenében egy téesznél tíz évvel ezelőtt? Mindenekelőtt az agrárolló, az árpolitika, azután az ideologikus fogantatású ad hoc politikai döntések okozta labilitás és persze (az előbbiek következményeként is) a megfelelő szakembergárda – sőt a puszta munkaerő – hiánya. És 1981-ben? A településpolitika, amely a centralizációt erőltette, adminisztratív módon is keresztbeverte a részérdekeket, s ugyanakkor szociálpszichológiai szempontból sem maradt hatás nélkül: az egyes ember számára személytelenné vált az önállóság fogalma. A vezető szakembergárda már kialakult, de egyúttal be is zárult egy nemzedéki körbe, azok körébe, akik egykor kiharcolták a mai lehetőségeket. Ám e lehetőségeknek most sincs akkora mobilizáló ereje s perspektívája, hogy természetes módon utakat nyisson az újonnan érkező generációknak. Ez a feszültség jól érzékelhető a tíz év elteltével is vezető poszton maradtak fogalmazásában s a fiatal „középkáderek” szavaiban, no meg lakberendezésbe ölt vágyaiban.
A film szemügyre vette a téesz mint gazdasági egység és a falu mint élettér különválását is, az utóbbi „meglepő” halódását az előbbi mozgalmasságával szemben. A mesterségesen különválasztott érdekek torz szabályozottságának példájaként. És persze nem volt kihagyható a falu társadalmán belüli szociális tagozódás kérdése sem – ha talán túlzott visszafogottsággal került is napirendre –, mint ahogy bepillantás kínálkozott az itt élő nemzetiségek külön- és együttélésének históriájába is. Szinte észre sem vettük, s nem csupán egy évtized tanúi lettünk, hiszen az egykori német mesteremberek gazdaságalapító buzgalmától a kiforgatott értelmű szavak félelmekkel teli korszakán át – „nem tudtuk, nem-e bántanak a népnevelők...” – az éjféli himnusz mellett szántó mai traktorista alkotó magányáig ívelő történelem zajlott előttünk. Megint kiderült, mennyi megismerésre méltó, mégis ismeretlen élet zajlik a közvetlen közelünkben. Milyen egzotikus erők lakoznak Medve Alfonz sorstársaiban.
No és a „valódi” egzotikumok?
A magyar tévénéző mindig nagy sóvárgással keresi a műsorban a tengerről szóló filmeket. Szárazföldi áhítata a legkommerszebb hullámszédelgésre és bármely víz alatti titokzatoskodásra is fogékonnyá teszi. Azt hiszem, nagyobb lázzal ül készüléke elé Cousteau kapitány nevének hallatán, mint akármelyik tengerparti nép fia. Megvallom azonban, éppen a Cousteau-filmekben már zavarni kezdett némi magamutogatás: előtérbe került a vállalkozó-lemerülő ember heroizmusa a tengerről kapott információk rovására. Az ember és a tenger viszonyában az egyébként szükséges környezetvédő agitáció lelkesültségéé volt az uralkodó szerep. Folco Quilici – legalábbis számunkra – merőben újat hozott ebben a témakörben. Ő a tengerből élő, annak kiszolgáltatott s azon nap nap után úrrá levő ember szemszögéből filmezett; mondhatni: funkciójában szemlélte közegét. Ez a közeg így is gyönyörű volt és megrendítő, s a halásznépek foglalatosságának, szokásainak, hitvilágának fényében még közelebb került hozzánk. Amikor a csendes-óceáni bennszülötteket figyelhettük tabuikat kijátszó, különös delfinhalászatuk közben, s amikor a brazíliai négereket láttuk vérszomjas, szőke, fehérbőrű (!) tengeri istenasszonyuknak áldozni, az áldozati ajándékul vízre vetett dezodoros flakonok groteszk hátterével, egyszeriben kívül is kerültünk saját, személyes időnkön-terünkön, meg alá is merültünk saját ösztöneink-szokásaink mélyvilágába.
Folco Quilici sorozatában egész fajunk évezredek óta tartó, létért vívott küzdelme érintette meg a nézőt. Érzelgős vagy az egzotikumtól elfúló hangú kommentárok nélkül, türelmesen időzve egy-egy ponton. A körmenetben bódultan sodródó olasz halászfeleség vagy a vízi életet hajlott korban tanulni kényszerülő szomáliai pásztor mintha csak a szomszédban akadt volna utunkba. Ahol elég volt, ott a képi információ, ahol kellett, szerzői tájékoztató, ahol elengedhetetlennek látszott, ott szakértői kiselőadás igazította el a nézőt. Etnográfia még ilyen töményen nem uralta a képernyőt. És a Föld távoli lakóiban ennyire elemi erővel magunkra ismerni is ritkán adatott meg eddig.
Nemcsak a televízióban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6847 |
