Barna Imre
Már a némi késéssel „begyűrűzött” dalok is gyanúsak voltak annak idején. Gyanúnk utóbb bizonyossággá és tudatossá érett.
Megvásároltak bennünket, zengő Broadway-kórus lett a kiabálásunkból. És ha már akkor – 1973-ban – egy New York-i kiruccanás pótlásaképp ezt a filmet is sikerül látnunk, azt is láthattuk volna, miként koreografálták meg az ugrabugrálásunkat. Látványosra, „dögösre”.
Persze, a Hair is Broadway-siker volt. De jó egynéhány évvel korábban. És akkor még nem dőlt el: ki kit győz le. Akkoriban még jó „poén” volt, hogy hegedűk szólaltak meg egy Beatles-számban. A Hair nem hippimaskarás Broadway-musical volt, hanem rock-opera. Az első és az utolsó. Mert aztán már az lett a poén, hogy Jézus Krisztus hippi („lám, lám, fiúk-lányok, nincs új a nap alatt!”); sőt, hippi-szupersztár! Szupersztár, akiért őrjöng (és fizet) a közönség; és akit, persze, nem értenek meg igazán. Hiszen nem azért szupersztár ő, hogy bárki megérthesse. El is árulják. Mondja is az utolsó vacsorán a tanítványainak, hogy a kenyér, amit esznek, akár az ő teste, a bor, amit isznak, akár az ő vére is lehetne. Nemigen értik a buta tanítványok még ezt a szájbarágósan jelképes beszédet sem.
Mi meg ülünk, tíz évvel később, egy kelet-európai moziban, és mindent, de mindent értünk. Szomorúbbak vagyunk ugyan a film csinálóinál, de okosabbak is. Mind például Miloą Forman, aki ugyancsak tízéves késéssel vitte filmre azt a bizonyos Hairt. Neki, a messziről és késve jött idegennek, sikerült az, ami a Jézus Krisztus Szupersztár szülőinek talán szándékában sem igen volt: felmutatni az ifjúság utópiáját egy pillanatra, a második világháború megtörténte és a harmadik fenyegetése között.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6845 |
