Harmat György
Az elmúlt években Bertolucci (Huszadik század), Olmi (A facipő fája) és Mihalkov–Koncsalovszkij (Szibériáda) művészetének ereje által élhettük át, kísérhettük nyomon olasz és szibériai parasztcsaládok sorsát a századelőtől fogva. Most egy elsőfilmes rendezőnő jóvoltából a dzsungelek övezte dél-amerikai kávéültetvény földműveseinek élete tárul elénk. A hasonlóságok és a brazil fejlődésből adódó különbségek megfigyelése önmagában is nyújthatna izgalmat, a Jöttmentek témájának kivételes érdekességét azonban az adja, hogy a század elején Brazíliába vándorolt japán parasztok speciális problémáival foglalkozik.
1965-ben Brazília nyolcvanmillió lakosából kétszázötvenezer volt japán, a mostani százmillió feletti népességből nyilván még több. Mivel a film rendezője „japán-brazil”, aligha tévedek gyanúmban, hogy családtörténetében saját „gyökereit” kutatja. A filmet indító, de záró képek a mai São Paulót mutatják: a járókelők ősei tudhatólag Afrikából, Európából és Ázsiából érkeztek ide. A „kisebbségi gyökerekhez” való visszatérés a soknemzetiségű Brazília egységesülésének egy periódusára is fényt vet.
A film története 1908-ban kezdődik egy japán faluban, ahonnan hőseink azzal a reménnyel indulnak Latin-Amerikába, hogy nem túl hosszú tartózkodás után hazatérhetnek – megtakarított pénzükkel. Brazil alkalmazójuk persze minél olcsóbban, minél több munkát akar kisajtolni belőlük. Az ősi kultúrát tisztelő, tisztaság- és rendszerető japánokra emberhez nem méltó fogadtatás vár: penészes, üres, lerobbant épületekben helyezik el őket, fizetést évente csak egyszer kapnak, sokszoros és jogtalan levonásokkal. A nyelveket és a helyi körülményeket nem ismerő „jöttmentek” szokásaikból és neveltetésükből fakadóan nem csatlakoznak az ültetvényen élő olasz, spanyol földművesek agrárszocialista akcióihoz: nem sztrájkolnak. Tiltakozásuk egyénenkénti és ösztönös: hasonló A kopár sziget parasztasszonyáéhoz, aki elkeseredésében őrjöngve tépi ki a földből a saját maga ültette palántákat. Honvágy gyötri, betegség tizedeli a csoportot. A vendégmunkásból emigránssá válás fájdalmas krónikája a film.
Következetesen végigvitt a film egyik meghatározó formai és tartalmi jegye: az indokolatlannak tűnő csendekkel és meglepő kitörésekkel operáló sajátos japán színészi játékstílus idegen környezetbe helyezése. Érezteti a kettős szorítást, amelyben az idegenek élni kénytelenek: szembenállásukat a munkavezetőkkel éppúgy, mint sorstársaikkal. A film első félórájában a különleges összetételű feldolgozásmód (expresszivitás és visszafogottság, epikus érzelmesség és fel-felbukkanó irónia) még magával ragadja a nézőt. Később azonban lelassul a tempó, elszegényednek a filmeszközök, s így a didaktikusan leegyszerűsített alakok és helyzetek nem „tartják meg” a filmet. Jamaszaki Tizuka (még?) nem tud szokványmentes, a saját lehetőségeihez felnövő, jelentős művet létrehozni. Ígéretes viszont a Jöttmentek őszintesége és intenzitása – ez megmarad emlékezetünkben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 47-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6843 |
