Zoltán Katalin
A filmművészetben Antonioni Nagyítása bizonyítja legékesebben: konkrét sorsok, erkölcsi döntések bemutatása miként tartalmazhat általános ismeretelméleti-etikai kérdéseket.
Az Őrizetbevétel – jellegénél fogva – halványan felidézi emlékezetünkben ezt a „dokumentumot”, Antonioni művét. Claude Miller filmje csak látszólag krimi, valójában az igazság birtokbavételének csődjéről kíván szólni. Egy kettős gyermekgyilkossággal – ártatlanul – vádolt ügyvéd életét boncolgatják a lélekanalízis módszereivel. Ám a nyomozó hiába tárja fel a férfi házasságának poklát, szexuális nyomorát, kitaszítottságát – a lélek legmélyebb titkait nem fejtheti meg.
A filmnek ez a tanulsága nem a művészileg konkréttá tett mese fordulataiban rejtőzik. Márpedig mozgalmas cselekmény nélkül az önmagukban érvényes igazságok – korunk kommunikációképtelensége, elsivárosodása, a világ megismerhetőségének korlátai stb. – csak lapos általánosságok maradnak. Az eleven, árnyalt emberábrázolás hiánya a figurákat elszegényíti, körvonalaikat elmossa vagy éppen két lábon járó patologikus képletté merevíti. A hősöket ráadásul hihetetlen motivációk hajtják. A gyanúsított – mert biztosan ismeri Freud bűntudat-elméletét – csak azért ismeri el a bestiális gyilkosságot, mert vonzódik egy gyereklányhoz. Felesége pedig olyannyira gyűlöli őt vonzalma miatt, hogy egyenesen halálát kívánja. A hiteltelen szituációkban nehezen mozognak az egyébként kiváló színészek: Michel Serrault, Lino Ventura és Romy Schneider.
A filmet a kimódolt fordulatok, illogikus „csavarintások”, művészieskedő sejtelmességek végül is egy olyan rejtvényhez teszik hasonlóvá, amelyhez elfelejtettek kulcsot adni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6839 |
