Kovács András Bálint
Ingmar Bergman életműve számszerűen is jelentős. Eddig elkészült negyvenkét művével a hasonló formátumú alkotók közül legfeljebb Buñuel hasonlítható hozzá. Ez a termés a filmművészetben körülbelül annyit jelent, mint Balzac La Comédie Humaine-jének nyolcvanhat regénye az irodalomban. De mint ahogy Balzac majdnem száz regényének csak egy töredékét tartja számon az irodalomtörténet jelentős műként, Bergman filmjeinek is csak mintegy egyharmada él a filmművészeti köztudatban. A maradék kétharmad részt már csak a filmtörténészek ismerik. Ebbe a kétharmad részbe tartozik huszonegyedik filmje, a Szűzforrás is, amely 1960-ban Oscar-díjat kapott. A mester „közlekedési balesetnek” nevezte a filmet. A francia kritika pedig lemondott Bergmanról, aki ekkor már túl volt a Fűrészpor és ragyogáson, a Hetedik pecséten, A nap végén, és a világ már ismerte a nevét. Pedig az igazi Bergman még csak ezután következett.
A Szűzforrás egy középkori legendát mesél el, mely szerint egy gazdag paraszt keresztény lányát, aki fogadott (és pogány hitű) testvérével útra kel, hogy gyertyát vigyen a szomszéd falu templomába, az úton két pásztor megerőszakolja és megöli. A lányról lehúzzák szép ruháját, és megvételre kínálják a lány szüleinek. Felismervén a ruhát, az apa kegyetlenül lemészárolja a két pásztort, és falhoz vágja ártatlan kistestvérüket is. Mikor felemelik a lány holttestét a tisztáson, forrás buzog fel alóla. Az apa megfogadja, hogy saját kezével templomot épít ezen a helyen.
A történetet nagyon szépen meséli el a film. Ám maga a legenda nem rendelkezik azokkal a gondolati hangsúlyokkal, amelyeket Bergman ekkori filmjeiben olyan fontosnak tart kiemelni. A történet Isten dicsőségével, a csodával ér véget, de Bergman nem térítő filmet akart csinálni, sőt éppen a hit megrendülésére keresett magyarázatot. A legenda, úgy látszik, erre nem adott megfelelő alkalmat, bár Karin, a meggyilkolt keresztény lány jellemrajzával a rendező némileg kérdésessé teszi mártíromságát. Isten dicsősége iránti kételyeit mégsem az egész történet fogalmazza meg, hanem egy retorikus monológ a film végén, melyet Töre, az apa mond el: „Látod, Isten, az ártatlan gyermek halálát és a bosszúmat, te mindezt megengedted. Nem értelek, nem értelek... De azért bocsánatot kérek. Mert nem tudok másképp a kezeimre nézni, és nem tudok másképp élni...” Töre monológját azért érezhetjük ellentmondásban levőnek a legenda Istenbe vetett egyértelmű bizalmával, mert egy olyan gondolati folyamat eredménye, amely a filmben nem jelenik meg. A monológ nélkül a film a keresztény hit győzelme a gonosz pogány természeti erők felett. Monológgal: e hit támasznélküliségének felismerése.
*
Nem érdemes, és talán nem is illendő sokat beszélni arról, hogy miért nem igazán jó film a Szűzforrás. Beszéljünk inkább arról, hogy hol foglal helyet a bergmani életműben.
Ha van szerves életmű, akkor Bergmané az. Bárhol nézünk bele, mindig ugyanazt látjuk: az ember küzdelmét végső magányával. Az ötvenes évek három nagy filmje három különböző téma kapcsán fogalmazza meg ezt: a Fűrészpor és ragyogás Bergman leggyakoribb témájából, a férfi-nő kapcsolatból, A nap vége a személyiség önvizsgálatából, A hetedik pecsét pedig a középkori legendavilágból indul ki. Az első két téma vezérmotívuma Bergman életművének, a mítoszok és legendák világával azonban a Szűzforrás után nem találkozunk többé. Bergman világa – egyelőre – huszadik századivá válik. Az életmű tematikájának szempontjából a Szűzforrás érdekessége az, hogy ember és Isten, avagy ember és halál közti párbeszéd mitologikus, legendaszerű megközelítésének zsákutcáját jelenti. Hogyan magyarázható ez az életműből?
Az egész oeuvre-t áttekintve azt látjuk, hogy a mitologikus megközelítés Bergman számára azt a lehetőséget hordozta, hogy az ember és transzcendencia e párbeszédét közvetlen viszonyként ábrázolja. A mítoszok és legendák világában ugyanis az embernek közvetlen viszonya van az őt irányító sorsszerű erőkkel. A hetedik pecsétben a Halállal való allegorikus párbeszéd, a Szűzforrásban Istennek a csodában való megnyilvánulása jelenti ezt a közvetlen viszonyt. Ameddig ez a kapcsolat felmutatható, addig mindig van remény arra, hogy az ember létének nagy kérdéseire megnyugtató választ kaphat. Igaz, ez egyik műben sem történik meg. A hetedik pecsétben a lovag hiába faggatja a Halált, a Halálnak nincs mit válaszolnia. A másik filmben hiába fakad fel a forrás, Isten nem akadályozta meg a bűnök elkövetését. „Pozitív” bizonyosság tehát nincs, de a hit még nem vész el. Mármost a Trilógia első két darabjában Bergman éppen a hit elvesztéséről szól: a „megszerzett és a megértett bizonyosságról”. De arról a „negatív” bizonyosságról, hogy az ember ebben a párbeszédben csak önmagával beszélget. Vagyis megszünteti a közvetlen viszonyt az ember és a transzcendencia között, mert megszünteti a belé vetett hitet. A mítoszok és legendák világa így elveszíti funkcióját, és a „megértett bizonyosságot”, Isten végleges elvesztését Bergman már a modern kor emberének élményeként ábrázolja.
A lovag nem elégszik meg a hittel, tudni akarja, mi vár rá. De Töre még megpróbálja önmaga megerősíteni hitét, mert a világból nem kap megerősítést. És ezzel mintha olyan utat tett volna meg Bergman a Szűzforrásban, amelyen már A hetedik pecsétben túljutott. Mert a Halál válasza megadja a bizonyosságot a lovagnak: nincs semmiféle titok. A halál: a semmi, vagyis hogy a keresztény hit – illúzió. Csakhogy itt még nem vonja le a konzekvenciát. A Szűzforrás azonban nem megy tovább ezen az úton, hanem tovább firtatja a hit lehetőségét, de úgy, hogy Isten létének kérdését nem teszi fel. Mintha Bergman itt még egyszer megpróbálta volna megragadni a legmélyebb gyökereit annak a hitehagyásnak, amelyről a Trilógia tanúskodik.
Míg a keresztény hit a Trilógia első két darabjában egy „általános világállapottal” (Hegel) áll szemben – és a harmadik darab ennek a „világállapotnak” mint „negatív lenyomatnak” (Bergman) a felmutatása –, addig a Szűzforrásban maga az emberi természet válik a keresztény isten számára ellensúlyozhatatlan erővé. Vagyis Bergman itt úgy fogja fel a kereszténységet, mint az emberben rejlő vad, pogány erők legyűrésére irányuló kísérletet. De a film vége Töre monológjával azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a pogány erőkön való felülkerekedés istennek tetsző, ám mégis az ember erőfeszítésén múló tett. Töre nem érti istenét, de úgy érzi, hogy a belé vetett hit nélkül nem tudna élni, és ebben meg is nyugszik. A Tükör által homályosan már levonja a konzekvenciát: „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít” – mondja David. Vagyis Isten ennek az erőfeszítésnek – a szeretetnek – metaforájává válik. A későbbi filmek fényében úgy tűnik, mintha a Szűzforrás annak a folyamatnak az első fázisát próbálta volna megragadni, ahogy Isten egy transzcendens létezőbe vetett hitből egy metafora tudatává válik.
Igaz, hogy a filmben a pogányság és kereszténység áll szemben egymással, csakhogy nagyon furcsa, legendához nem illő formában. A kereszténység, mint a jó princípiuma tulajdonképpen nem is jelenik meg, ugyanis a film minden fontosabb szereplőjén eluralkodik valamilyen „Istennek nem tetsző” erő. A csoda ennek ellenére megtörténik, de nem úgy, hogy ezáltal a pogány győzetik le, hanem hogy a keresztények oldoztatnak fel bűneik alól. A szereplők bűnei mind valamilyen végzetes emberi gyengeségből fakadnak. Karin, az áldozat, hiú, kacér és hazudós; Ingeri, lelenc testvére először is pogány, azután irigykedik testvérére, el is akarja veszejteni, és ez sikerül is neki. A pásztorok állati kegyetlenséggel végeznek Karinnal, az apa pedig indulatában megöli a pásztorok ártatlan kistestvérét is. Alázat, önmegtartóztatás és igazságosság keresztényi erényei nemigen gyakoroltatnak ebben a világban, és az apa értetlensége abból származik, hogy látja: Isten mint külső hatalom nem képes befolyásolni az emberi természetet. Töre tehát nem tapasztalja Isten hatalmát, de egyetlen lehetőségének érzi azt a hitet, hogy a pogány uralma megtörhető a világban. A keresztény hit győzedelmeskedik a filmben, de Töre már tudja, hogy hatalma nem mindenható. A „szeretet istene” nem legyőzi a „gonosz természeti” erőket, hanem meggyőzi az embert arról, hogy ezek legyőzhetőek. De azt, hogy mit jelent ez a hit, Bergman e legenda kapcsán nem tudta elmondani, vagy lehet, hogy nem is akarta. Vagy talán maga sem volt egészen biztos a válaszban.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezen az úton nem ment tovább, nem próbálta többé megérteni Isten létét az élet abszurditásának ellenére. A Trilógia konzekvenciája már egyértelmű, és további filmjeiben az Isten nélküli világ már evidencia, „általános világállapot”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 16-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6833 |
