Bakács Tibor Settenkedő
Orvosért kiáltanék, de hát a gyógyszer maga az elektronikus kép.
Kőbánya. Nonprofessional Stúdió. Minden ízében kreatív, organikus s legfőképp civil műhely. A civilség mint alapmagatartás valószínűleg az egyetlen esély a megmaradásra. Másképp. Nincs az a profi, ki ne adná el a lelkét hamis vagy értékes ezüstért. Ezért profik. Azt adják, ami a legtöbbet ér, s csereértékül valami bizonytalan állagú és formájú halhatatlanságot kapnak. A profi tragikus, a nem profi tragikomikus.
Merlin. Nem a varázsló, a színház. De most filmszínház. Roncsfilm fesztivál. Terítéken a Kőbányai Nonprofessional Stúdió körülbelül hat-hét éves termése. Maga a stúdió soha nem kívánta az egységes arculat benyomását kelteni. Ez nem is lehetséges akkor, ha tagjai szabad civilként önmagukról állítanak ki bizonyítványt.
Furcsa egy eszköz ez a videó. Sokszor az az érzésem, nem sok köze van a művészi kreativitásból származó „műviséghez”, sokkal inkább a pszichológiailag feltételezett Én megmutatkozásáról van szó. Orvosért kiáltanék, dehát a gyógyszer maga az elektronikus kép. Vajon hősnőnk beteg, vagy éppen gyógyul? Nem tudom, csak nézem Dóra Tibor Nyílás című filmjét, s roppant zavarban vagyok. Undorít a személyiség ilyen szintű kitárulkozása, s mégsem tudom levenni a szemem. Kukucskálok. Voyeurré válok akaratlanul. Emiatt dühös leszek, mert ez a hölgy rám erőszakolja magát a hülyeségeivel. Persze megfontolandó, hogy a hülyeség, mint olyan, mennyiben művészettörténeti kategória. Kedves Andy Warhol! Az ő neve sokszor eszembe jut. Nem, nem az utánérzések szintjén. Inkább a factory. Ahol emberi roncsok a művészeten keresztül próbálnak szabadulni valamitől.
Nem viccelek. Nemcsak az alkotáshoz van meg az ember elidegeníthetetlen joga, hanem a műélvezéshez is. Belátom, hogy itt mindenképpen ambivalens érzésekkel kell küzdenem, de én, a néző vagyok a címzett. Akárhogy szépítjük (esztétizáljuk) is ezt a kérdést. Egyszerűen nem érdekelnek egy kissé kövérkés hölgy dzsuvás bájai. Ahogy Geszler Antal Tej-út-rend-szerte-lenség című, freudi alapokon nyugvó munkájában egy fehérneműbe (amely fekete) bújt fiatalember onanizálása sem okoz szellemi izgalmat. Verje ki otthon, kép nélkül. Mert a kép több mint denotátum (a dolog maga). A kép a valóságon túl nyúló ítélet, akár kanti értelemben. Hiszem, hogy igazából csak a nonprofessional és amatőr közeg természetes lélegzése tartja fönn a magas művészetet, de ez nem jelentheti a szellem kontrollálatlan silányságát. Nem minden gondolat érvényes attól, hogy valaki, valamikor, saját erőből kitalálta. Csak Beuys mondhatta, hogy mindenki művész. Őt nem érinti, ha nincs igaza.
Ám ez a verzió kiválóan alkalmas, hogy gondolkodjon az ember önmagáról, s környezetéről. Sokkal inkább zavaró az a vizuális élmény, amely az értelmezhetőség határain kívül marad. Fazekas Ádám Ezüsthajója, vagy Báthory-Csermák Ólompiócája képtelen volt áttörni értelmem vasbeton falát. Fogalmam sincs, mi az üzenete, vagy miről szól. A megértés-horizonttal baj lehet, tudom, az viszont lehetetlen, hogy saját horizontomon belül semmiféle jelet ne vegyek. Vagyis három eset lehetséges:
1. saját hibámból nem értem;
2. az üzenetet küldő hibájából nem értem;
3. nincs semmiféle üzenet.
Hajlok a harmadik variációra. Az elektronika sokszor hasonlatos a bűvész cilinderéhez. Az a bizonyos nyúl nem is létezik, mert a dolog tényege az illúzió. Mintha mondanék valamit, pedig csak az áramkörök sisteregnek.
Azt írtam e kegyetlenkedő iromány elején, hogy a nonprofessional műfaj jellegzetessége a tragikomikusság. S igazolva látom ezt azokban a valóban sikerült, szellemi töltekezésről árulkodó filmekben, ahol a humor átüti a keservesség falát. Nem jó szó a „humor”, inkább brutális iróniáról kell szólnunk. Hajdú József munkáiban a kép és a tartam olyan gazdagon kifordított viszonyban áll, hogy képtelenség egy percre is megnyugodni. Kiemelkedik az Utálom a városi kutyákat című filozófiai horrorja, ahol egy rekedt értelmiségi junkie a szabadság és az egzisztencia összeférhetőségéről monologizál, miközben egy kisbaba szünet nélkül, keservesen sír. Végül falhoz csapatik (vagy végre fölveszik karba, nem eldönthető).
Az irónia a szükséges távolságtartás, amitől egy gondolat kontrollálhatóvá, azaz érvényessé válik. Hajdú Gondolatjel című munkája legalább hatéves, az előző rendszer terméke, s mégsem vesztett semmit érvényességéből. Nem roncsolódik addig a szintig, ahol már csak a pusztulás önmagában érdektelen tényét állapíthatjuk meg. Bánfalvi András munkáiban is végig érezni, hogy műve és önmaga közé rések „készülnek”, s ezeken keresztül a néző maga is bejuthat a mű valóságos aurájába. Sajnos, a többieknél nem válik szét az alkotó én extenziója, puszta megnyilvánulása magától a kifejezéstől. A kifejezés mindig forma, míg az én a forma lehetősége csupán.
Ha ezt nem tudta volna ösztönösen Szőke András (a stúdió valamikori tagja), ha nem tudta volna, mekkora szerepe van az öniróniának, akkor soha nem lehetett volna profi. Profibb az egyébként Corleone típusú stúdióvezetőknél. Hát, igen. Non professional ide vagy oda, a tehetség nem engedi meg a lélek ártatlan szabadságát. Addig táncol meztelenül, míg az ördög jön, s felöltözteti az őt megillető színes ruhába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=683 |
