Kapecz Zsuzsa
Ha nem is alapos, de legalább vázlatos történelmi ismereteket követel meg Zahari Zsandov filmje, amelyet Sztojan Zagorcsinov Ünnep Bojánban című regényéből forgatott. Amikor a főcím előtt megjelenik a felírás: „1300 éves a bolgár állam”, a néző esetleg arra gondol, hogy 680 körül érkezett a Duna-síkságra. A kőtemplom épülete aztán ráébreszti, hogy tévedett, és a következő képsorok elárulják, hogy jóval az államalapítás után, a második bolgár birodalom korszakában vagyunk, néhány éve szabadult az ország a bizánci rabságból. A bolgár-török néphagyományokat ekkorra már teljesen háttérbe szorította a szláv kultúra, több mint három évszázada államvallás a konstantinápolyi kereszténység, az egyházi műveltségben használják a cirillikát, a vallásos irodalom és festészet megteremtette saját dogmáit. Egyre jobban fellendül a gazdasági élet is, a birodalom nyugati irányba terjeszkedik, bővíti kereskedelmi kapcsolatait, és alig húsz év kell még ahhoz, hogy a Balkán legerősebb állama legyen.
Ez a rövid éttekintés azért fontos, mert a filmben csupán egy-egy villanás utal a tágabb történelmi környezetre, nem sokkal több, mint hogy a piacon velencei üvegeket árulnak. A legfőbb helyszín ugyanis a templom, a történet pedig nem bonyolultabb, mint annak a bemutatása, hogyan festik ki, s még ez is kissé kuszán kerül a filmvászonra. Nem sikerült egyensúlyt létrehozni a művészi alkotás folyamatát, fanatizmusát kiváltó külső és belső tényezők között, és a formai megvalósítás sem ad élményt, hiába ígérnek az első pillanatok Paradzsanovéhoz hasonló képi látásmódot. A színészek is megérdemelték volna, hogy a jelenetek többségében ne csak bábuszerűen mozgassák őket, hanem „lelkük” és valamennyire elmondható szövegük legyen.
Egyenetlen ez a film. Amiért érdemes megnézni s elgondolkodni utána, az éppen a nem különleges történet. Ilija festőtanítvány, a későbbi „bojánai iskola” megalapítója, szentséggyalázónak bélyegzett műveivel megsérti az elfogadott bizánci stílus dogmáit, életvitele pedig a céhes szabályokba ütközik. Tehetsége és egyénisége miatt nem avatják mesterré, de őt fizikai és erkölcsi megaláztatásának küszöbén is csak egy dolog izgatja: „Szép, amit festettem?” Ilija, amikor már félholtra korbácsolták, megkapja az elismerést. Egyfajta karriertörténetet látunk tehát, egy sajátos anti-karriertörténetet, és a „mechanizmus” nagyon ismerős. A középszer és a regulákba nem gyömöszölhető képesség csatája többnyire ma is ugyanúgy zajlik le itt, a Duna-síkságon, mint több száz évvel ezelőtt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6822 |
