Zoltán Katalin
Radványi Gézának, a külföldön élő, magyar származású rendezőnek tiszteletre méltó rangja, művészi tekintélye van a világ filmesei között. Neve a mi fülünknek különösen kellemesen, ismerősen cseng. Nekünk – hazai nézőknek – ő elsősorban a Valahol Európában rendezője. Az új magyar filmművészet e páratlan és csodálatos nyitánya jut róla eszünkbe.
Méltán számíthat hát érdeklődésre az 1965-ben öt ország közreműködésével készült filmje, a Tamás bátya kunyhója.
Harriet Beecher Stowe híres regényéről szinte mindannyiunknak vannak gyermekkori emlékképei. A fiatal lelkekben kitörölhetetlen nyomot hagy(ott) a megrázó történet Tamásról, a jóságos, öreg négerről, az agyonkínzott fekete rabszolgáról.
Ám a valósághoz egy másik jelenség tudomásul vétele is hozzátartozik. A „Tamás bátyaság” ugyanis korántsem ilyen regényes, romantikus fogalom. A feketék e jelzővel azokat a szervilis, behódoló társaikat illetik, akik mohón keresik „patriarchális uraik” kegyeit, akik máig sem tudtak szabadulni a fehérek felsőbbrendűségének tudatától. A fogalom tartalmának devalválódásáról a Tamás bátya kunyhójának alkotói mintha egyáltalán nem vennének tudomást... Talán mert szerintük a 60-as évekre a négerkérdés teljes egészében elintézettnek, tisztázottnak tekinthető?
Csak az amerikai rasszizmus egyik legijesztőbb megnyilvánulására emlékezzünk, a Martin Luther King elleni merényletre. A gyilkosság időpontja 1968. Gondolhatunk akár gyakoribb, mindennaposabb „merényletekre”, a déli államok néger gettóira vagy a Harlemre. Radványi filmje azonban semmire sem akar figyelmeztetni, semmit sem értelmez. Az adaptáció egyetlen célt szolgál: megríkatni és elandalítani a nézőket. Egy történetet mond el az elsüllyedt régmúltból; mesét varázsol elénk angyali gyereklányról, aki halálos ágyán felszabadítja a rabszolgákat; állati brutalitású rabszolga-kereskedőről, könnyes-bús szerelemről... A XIX. századi regényt egyszerűen más műfajba ülteti át: lefordítja a hagyományos narratív film nyelvére. Az alkotók szándékát melodramatikus fordulatok, szívfacsaró jelenetek egész sorával igazolhatnánk. Csak egy példát: a szép, fehér Éva kisasszony és a fekete, öreg Tamás idilli egymásra találása tavon úszkáló hattyúk és tavirózsák társaságában finoman szólva is olcsó és elavult kontraszt.
A látvány végig a giccs határát súrolja, a kísérőzene édeskés spirituálé-feldolgozásai pedig még szentimentálisabbá hangolják. A színészek játéka teátrális és hiteltelen. (Mellesleg olyan sztárok is szerepelnek a filmben, mint Mylène Demonget, Juliette Gréco.)
Egy naiv és idejétmúlt melodráma született egy, a maga korában értékesnek látszó műből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6819 |
