Lajta Gábor
Három-hat éves gyerekeknek szánták ezt a rajzfilm-összeállítást, de a filmbarátok számára több egy szokványos sorozatnál: valóságos rajzfilmmúzeumi tárló a magyar animáció történetéből. Itt látható például a II. világháború utáni első magyar színes rajzfilm. A kiskakas gyémánt félkrajcárja 1950-ben készült, és a háború előtti, nagyrészt elpusztult filmeket nem számítva az igazi kezdetet jelentette. Színromlása nem olyan, mint azt a rémisztő hírek, a Ludas Matyi, a Föltámadott a tenger pusztulása után vélhetnénk, mindössze halványsárgás patinája van, akár a régi lakkozott képeknek. Egészében viszont egyáltalán nem avítt, inkább összeérett, mint a jó bor. Ennek az egyik titka az lehet, hogy a kor propagandisztikus és mesterkélt játékfilmjeivel szemben Macskássy magyar népmesét dolgozott föl, egyszerűen, sallangmentesen. (Megtette ezt az 1955-ös Két bors ökröcskénél is.) A népmese pedig nem avul. Frissek maradtak a film formai megoldásai is. A kameramozgást imitáló, egybehangolt háttérmozgatások, a merész rövidülések, a pontos animáció (a lovak vágtája például) jelzik a szakma nagyfokú ismeretét. Pedig ekkor még nem is volt önálló rajzfilmstúdió. A legérdekesebb talán mégis a rajzstílus. Érezhető ugyan a rajzfilmes kifestőkönyv jelleg, de a vonal még más volt akkor, mint a későbbi rajzfilmekben. A vonal testet ölelt körül, nem síkidomot; mélységet is jelzett, nemcsak mértéket. A magyarázat egyszerű: üssünk föl egy korabeli magyar népmesegyűjteményt, és a rajzokat hasonlítsuk össze a mai meseillusztrációkkal. A szemléletbeli különbségeken túl az akadémikus rajzképzés előnyös oldala is föltárul: a vonal rengeteg fény–árnyék-stúdium párlata volt, s ma a „felszabadultabb” vonalvezetés bizony sokszor nemtudást takar. Egyébként a klasszikus Walt Disney-filmeket és utánzataikat is többek között ez különbözteti meg: Pinocchio és társai még plasztikus, eleven figurák voltak, utódaik pedig lapos papírkivágások.
A sorozat időben következő darabja, A telhetetlen méhecske szövegmankó nélkül, sziporkázó képi nyelven beszél. Fecskendővel száguldozó méhecskéi, komputerizált kaptár-vezérlőtermei huszonöt év múltán is frissen, derűsen hatnak.
A Macskássy-filmmúzeum akkor lenne teljesebb, ha Az erdei sportversenyt (1951) és A két bors ökröcskét tették volna az előbbi filmek mellé. Helyettük – nyilván a gyerekek véges türelme miatt – a pergőbb Peti-sorozat darabjaival egészül ki az összeállítás. Új rendezőtársak (Nepp József, Csermák Tibor) neve tűnik föl, s új a rajzmodor is, a teljesen leegyszerűsített, de típusokat teremtő stílus. Peti, a professzor és társaik a Gusztáv-féle figurák elődjei voltak – formailag.
Ha a stílus változott is, valamiben abszolút következetes maradt Macskássy Gyula. Gyerekfilmjeiben nem gügyög a kicsinyekhez és nem rejt a gügyögés mögé komoly mondanivalót, hogy a felnőtteket is kielégítse, hanem a bennük meglevő gyermeki érzésre apellál, a meleg derűre és optimizmusra. Filmjei annak az érzésnek örömével (bánatával?) töltenek el bennünket, hogy a legjobb gyereknek lenni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6815 |
