Kézdi-Kovács Zsolt
Ma Egyeken forgatunk: változatlanul nagy a meleg. Kisné háza előtt kezdünk, Juli hazajön a kórházból, kiszáll az autóból. A folytatás már az udvaron játszódik, egyetlen beállításban szeretném felvenni: Juli beszél anyjával, amiből kiderül, hogy elvetette a gyereket, az anyja egyedül hagyja, és Juli sírni kezd. Ez az elad eső jelenet, amikor Kisné házát, a környezetet látjuk. Szokásos hangproblémáink folytatódnak: a jelenet eleje nem hallható, mert szél van, és a beszélgetés jellege olyan, hogy a szereplők nem kiabálhatnak. Ugyanakkor itt okvetlenül szükség van a direkthangra, mert a jelenet végén, ha Lili sírni kezd, nagyon nehéz lesz utólag szinkronizálni. Törőcsik mezítláb van, ahol lehet, így jelenik meg a filmen. Lili ezt a jelenetet szerette legjobban a forgatókönyvben, tetszett neki, hogy a lány csak ül, nézi a tyúkokat, és egyszerre csak sírva fakad. Megnyugtatom, hogy az anyjával való beszélgetés után elég ideje van, a leülés, az egyedüllét majd segít. Az első felvétel nem sikerül, a másodiknál nem sikerül, a másodiknál sem sírja el magát, kínjában felnevet. Törőcsik dühös rám: „a hülye rendezők azt képzelik, hogy lehet csak úgy rendelésre sírni! Különben is, ez így szép, ahogy csak bámul maga elé...” Valóban abszurd dolog azt kérni, hogy egy jelenet meghatározott pontján, mindenféle külső segítség nélkül sírni kezdjen valaki, de azért harmadszor is nekiállunk. Hosszan hagyom pörögni a kamerát, nem állítom le a jelenetet, Lili sóhajt kettőt és aztán elkezd zokogni. Hangosan, szívszorítóan zokog. Én valami diadalfélét érzek, átölelem Lilit, csupa könny az arca.
A jelenet folytatása a forgatókönyvben úgy szól, hogy Juli apja odalép a lányhoz, nézik egymást, a férfi elmegy. Nézegetem feljegyzéseimet, mondom, hová álljon a gép, amikor Kende csendesen megszólal: „Borítékolom a beállítás sorsát...” Igaza van: erre a folytatásra semmi szükség, a sírást úgysem lehet fokozni, az apa gesztusa nem is fontos, nem is jelentős. Felveszünk két totált, az apa távolról nézi lányát, majd ezt fogom közbevágni Juli beállításában, ha a lány sírása előtti pillanatok hosszúak lesznek.
Délután a ház előtti, hosszú őrülés-jelenettel folytatjuk. (Így nevezem magamban azt, amikor az anya a szomszédok ártatlan kérdezősködésére hirtelen kitör, úgy érzi: mindenki tud gyerekei kapcsolatáról, és mindenki őt vádolja.) A jelenet Bereményi Géza ötlete, a dialógusok többsége is az övé, itt bomlik ki az anya morális konfliktusa. Lefektetjük a fahrt-síneket, nagyjából elmondom, hogyan képzelem a mozgást – „meg tudom én ezt csinálni?” – meditál Törőcsik Mari mellettem, aztán az első próbára olyan hajmeresztő pontossággal építi fel a megőrülés lépcsőfokait, hogy alig van hozzátennivalóm, csak bámulunk. „Nem furcsa – kérdezi Kende a gép mellől –, hogy vannak jelenetek, amelyeket hiába erőltet az ember, nem állnak össze semmiképpen sem, aztán van olyan, mint ez is, melyet az első próbán fel lehetne venni?” Az egyetlen változtatás, amit kérek Maritól, hogy a csendes kezdés után még fokozatosabb legyen a „felfűtés” a vége-ordításig. Az első felvétel végigmegy, van bennem egy kis félelem, hogy Mari most túlspilázta, túljátszotta az őrületet, meg is kérem, hogy próbálja a közepe táján visszafogni egy kicsit. A következő felvételen meg is csinálja, csak éppen most egy kis „lyuk” keletkezik ott a közepén. Én legalábbis így érzem, Lednitzky Karcsi, a fővilágosító jön oda hozzám: „Leült a közepén” – mondja ő is. A harmadik felvételt sikerült legjobban kézben tartani, intenzitásban nem csökken, de spontaneitásában talán már igen. Mind a három felvételt kopíroztatjuk, majd a vetítőben döntünk, melyik a jobb; Mari boldog, érzi, hogy jót csinált.
Július 27.
Az egyeki rendőrségen kezdünk. György elmegy Lőrinchez, a helyi rendőrhöz, hogy megtudja, mi vár rájuk a feljelentés után, nem lehetne-e „tenni” valamit. Nagyon tetszik ebben a jelenetben Lacza: rosszul szabott nadrágja, félszeg mozgása, hosszú, kényszeredett csendjei aláhúzzák kiszolgáltatottságát. A jelenetet majdnem elrontom, mert nem stimmelnek a nézésirányok, a közeliek nem lennének összevághatók, ha úgy vennénk fel, ahogy én gondolom. Szerencsére többen észreveszik a hibát.
Átmegyünk az anya házához, az öcs esküvőjét forgatjuk. Sehogy sem akar összeállni az egész, nekem nem tetszik a beállítás eleje; amikor megváltoztatjuk, Kende elégedetlen. Törőcsik a szöveget kifogásolja, Lili a gyerekkel küszködik, aki újra és újra elsírja magát. A hangosok szerint a szereplők túl halkan beszélnek, és végül megjön az eső, ravaszul tesz egy kört – ezalatt felveszünk egy beállítást –, azután hátulról ránk csap. Minden elázik. Kedvetlenül ülünk a díszletben, egy óra múlva eláll az eső, de rögtön ki is süt a nap. Most viszont felhőre kell várni, hogy a kapcsolódó beállítás miatt borúban legyen a folytatás. Végre elkészülünk, a második részt – Lőrinc bemegy Julihoz a házba – már alkonyban kell felvenni, hogy az idő múlását érzékeltessük. Kende fénymérőkkel szaladgál, a szem számára már egészen besötétedett, szerinte az új Kodak anyag még mindig túl van exponálva. Telik az idő, újra jönnek a felhők, egyre idegesebb vagyok. Be kellene már végre fejezni ezt az elátkozott jelenetet, hajtom Kendét, percenként ismétlem: „vegyük már fel!” Nő a feszültség köztünk, végül megunja, felvétel. A második felvétel alatt már esik az eső – szerencsére az alkonyatban nem látszik a képen –, a színészek hősiesen duhajkodnak, miközben bőrig áznak. Törőcsik az egyetlen, aki nyugodt marad, visszanézése a rendőrre mindent kifejez: aggódást, reményt, cinkosságot.
Rosszkedvűen megyünk hazafelé, Jancsi elégedetlen: „nem volt hangulata az esküvőnek, másképp képzeltem” – mondja. Valami olyat felelek, hogy „miért nem szóltál”, de én is érzem, hogy ma nem kellett volna erőltetni. Maga a jelenet nem lett rossz, csak valami hiányzik belőle, amit magam sem tudok. Ezért nem is ismétlem: nem tudom, mit kellene jobban csinálni.
A mai jelenettől mindnyájan fázunk: az anya őrülésének végső fázisa ez, amikor benn áll a Tiszában, nem akar kijönni. A helyszín a Tisza egyik holtága: csendes, aránylag langyos víz, bár az utóbbi napok esőzései lehűtötték. Törőcsik – aki nem tud úszni, és legendásan idegenkedik a vizes felvételektől – a szálló halljában kaján mosollyal fogad reggel: „Én ugyan be nem megyek a vízbe ilyen időben!” Kinézek: borús, hűvös reggel, nem ígér meleg napot. Elhatározom, hogy nyugodt maradok, bármi történjék is.
Elsőnek érkezünk a helyszínre, készen van a tutaj, amiről forgatni fogunk, a nap is kisüt. Begyalogolok a vízbe, kellemesen langyos, nem esik nehezemre. Mari megérkezik, kiszáll a kocsiból, orra hegyéig beburkolva, kabát, nagykendő, sál. Én fürdőnadrágban fogadom. Maár Gyula, Mari férje, nevet: „kétfelé játsszátok a jelenetet” – mondja. Én azt demonstrálom, hogy igazán meleg van, Törőcsik meg azt, hogy majd megfagy. Ezen mi is elnevetjük magunkat. Mari kivetkőzik a nagykendőből, én felhúzom az ingemet. Ettől kezdve minden simán megy. Törőcsik elsőként ereszkedik a vízbe, derékig benne áll, engem küldözget kifelé, hogy meg ne fázzak. A gyors felhőjárás miatt nehéz forgatni, megint borúra várunk. Monori befut a vízbe, ettől azért félünk egy kicsit, mert az orvos szerint Lili terhességének nem használ a hideg víz. Végül, némi rábeszélésre ez is sikerül, a jelenet vége nagyon szép, ahogy a két nő egymáshoz bújik. Erőltetem a folytatást, a forgatókönyvben megérkezik a mentőautó, az orvos nyugtató injekciót ad az anyának, aki azt mondja: „Azért, mert valakinek ilyen gyerekei vannak, lehet benne becsület.” Fel is vesszük, a vágásnál kimarad, a szótlan gesztus többet mond a dialógnál.
Július 29.
Húznánk az időt, én sem szeretnék a szeretkezés-jelenettel kezdeni, bennem legalább akkora a szorongás és gátlás, mint Laczában. Mégis rákényszerülünk, mert Molnár Tibor nem érkezik meg a tiszakeszi helyszínre, nem találták lakásán, felborul a forgatás terve. Talán jó is: nem marad idő az aggodalmaskodásra, felállítunk egy rövid fahrtot, kiküldjük a stábot a szobából – ebbe a tenyérnyi helyiségbe úgysem sokan férnének –, elindítom a gépet. Két verziót csinálunk, bámulom Monori kameraérzékét, mert Lacza szemérmes elrejtőzését minduntalan „korrigálja”, kibújik alóla, szinte odafordítja a gép felé, miközben elemi erővel szeretkeznek.
A folytatás, a hajnali „kibeszélés”: mind a két ember életében talán először, beszélni kezd önmagáról. Nem tudom, hogy hat majd a vásznon, szándékom szerint az eddigi néma, szűkszavú, gesztusokra korlátozott létezésnek ez az ellentéte, az emberi beszéd. A jelenet ötlete a forgatókönyv előkészítésénél az „igaziakkal” való beszélgetésben született: ők mesélték el, milyen furcsa, jó érzés volt kibeszélni mindent, egész addigi életüket az első éjszakán. Ahogy ők megfogalmazták a maguk sorsát, majdnem intellektuális mélységű elemzés volt, ezt próbálja a szöveg visszaadni. (Különben sem hiszem, hogy az „egyszerű emberek” csak egyszerűen tudnak gondolkodni.) Az írott szövegtől sok helyen eltérünk. Lili is, Lacza is sokat változtat rajta. Furcsa, hogy Lacza mennyire nehezen birkózik a szöveggel. Az elején megpróbálom megvalósítani azt, amiről Székely B. Miklóssal az előző napokban annyit beszélgettünk, hogy az ő kettőjük kapcsolatában mennyire fontos volt a testi érintés, a mozdulatok, a simogatások. Az első próbákon megérzem Monori ellenállását, hiába kérem tőle, nem hajlandó – vagy nem tudja – megcsinálni, sőt megjelenik az arcán a jól ismert „monoris” undor. „Nem szeretem, ha a kezem simogatják” – mondja röviden. Próbálok érvelni, hivatkozom arra, amit Lacza mesélt, vállat von „Azt hinné az ember, hogy a privát viszony összefügg az alakítással, a színészi játékkal, de egészen más. Segít, de más. Ez a nő nem olyan...” Hagyom, hogy úgy csinálja, ahogy ő szeretné. Egészen közelikre állunk, ahogyan a jelenet végét, az álmot mondja, rájövök, hogy megírás közben – tudat alatt nyilván – mennyire befolyásolt a Ha megjön József improvizált álomjelenete. Ott nem volt leírt szöveg, itt viszont Lili alig tér el a leírtaktól. Mégis úgy hat, mintha improvizálná.
Megérkezik Molnár Tibor. Lefogyott, megöregedett, szürke lett a bőre. Valahogy mégsem hiszem el, hogy súlyos beteg, szerepe szerint egy öregembert alakít, és látom, hogy készakarva teszi minden mozdulatát öregessé. Sokszor dolgoztunk együtt, láttam lobogó hősként húszéves koromban filmen és az életben is. Jancsó filmjeiben tanítottam neki szöveget, és első munkáimban gyakran játszott. Látom, hogy küzd a szöveggel, aggályosan ismétel minden mozdulatot, minden részletet meg akar beszélni velem. Ő a testvérpár szállásadója, az udvaron fát vág, az anya nézi, amint a fiatalok elmennek otthonról, először látja őket együtt. A kész filmből azt a néhány mondatot, melyet Pista bácsi vált az anyával, kihagyom: vontatott, teátrális, túljátszott.
Július 31.
„Pista bácsi házában” újabb páros jelenet: Juli hazatér az orvostól, aki rábeszélte, vetesse el a gyereket. György hirtelen dühében megveri. Számomra nagyon fontos pontja ez a filmnek, mert most György az, aki szembeszáll a szétszakítási, a beavatkozási kísérlettel, és szinte vak elszántsággal védelmezi meg azt, ami számára a legfontosabb, a kettőjük teremtette új életet. Majdnem kimondja: semmi sem fontos, csak az élet, minden ezért van, minden szenvedést vállalni kell. Eddig szinte mindig Juli próbálja megtartani ezt a kapcsolatot, most pedig a férfi utasítja vissza a külső világ beavatkozási kísérletét. A jelenet fordulója, amikor György hirtelen megüti az asszonyt. Lacza a próbán csak imitálja az ütést, figyelmeztetem, hogy ennyi nem lesz elég. Hiába, színházi gyakorlatában nem találkozott még ilyen „éles” helyzetekkel, félti is Lilit. Az első két felvételen nagyon látszik, hogy csak „technikából” üt, Lili sem jó, ráadásul ő el van foglalva a vér-kapszulával, amit közben észrevétlenül szét kell nyomnia az orrában. Végül Lili unja meg: „üss meg rendesen”, mondja Laczának. A harmadik felvételen a férfi nagyon nagyot üt, eltalálja partnere arcát. Én magam is megdöbbenek, mekkorát sikolt Lili, zokog, mint a záporeső. Így jó a jelenet, Laczán is látom a megdöbbenést, a sajnálatot, de azért pontosan csinálja végig a mozgást – nehéz pozícióba kell visszaemelnie a lányt az ágy végéből a kamera közelébe. Lili kap tőlem egy puszit, elneveti magát: „nagyon megsértődtem, hogy ekkorát kaptam, ezért fakadtam sírva.” Közben azért gondosan szétkente a vért az arcán, észrevétlenül eldobta a kapszulát, befeküdt abba a helyzetbe, ahogy a kamera a legjobban látja...
Augusztus 4.
A film végét forgatjuk, körülöttünk esik az eső. A stáb ideges, ha ma nem sikerül mindent befejeznünk – két helyszínünk van –, nem utazhatunk haza, és ez az egyhuzamban ledolgozott tíz nap kifárasztotta az embereket. A jelenet eredetileg Juli hazaérkezésével kezdődik, le is forgatjuk, de a nagyobbik gyerek közelije, a legfontosabb snitt sehogy sem sikerül. A gyerek nem hajlandó azt mondani, hogy „mama”, zokog, kézzel-lábbal igazi anyjához akar menni, aki a felvevőgép mögül figyeli próbálkozásainkat. Próbálom szelíden, próbálom erőszakosan, végül elindítjuk a gépet, lesz, ami lesz. (A filmből ezt a részt kihagyom. Rossz lett.) Az utolsó snitt, a film záró képe meglehetősen bonyolult gépmozgás. A ház ajtajából, az udvarról kezdődik, György bemegy a konyhába, onnan a szobába, megnézi a két alvó gyereket, odatérdel az ágy mellé, Juli felébred, egymásra mosolyognak. „Elengedtek?” „Igen. De vissza kell mennem.” „Mikor?” „Egy év múlva”. „Akkor van egy egész évünk” – mondja György. Közben a kamera észrevétlenül közelít rájuk, a végére szűk kettős-közelit kapunk. Ez az egyetlen beállítás a filmben, ahol variót használunk, egy kicsit hagyományból is: a József utolsó snittje is az egyetlen volt a filmben, amelyben varióztunk. Ehhez le kellett hozatni Tiszakeszire azt a speciálisan kemény rajzú objektívet, amely karakterében nem tér el fix objektívjeinktől. Kende kivételes variózni tudása hozzásegít, hogy az optikai közelítés nem tűnik fel, simán, észrevétlenül „csúszunk” előre, nagyközeliig. A bejáratot le kell sötétíteni, hogy a külső és belső fény egyensúlyba kerüljön, miközben én kétségbeesetten figyelem a szüntelenül síró gyereket. Ezt a csendes, bensőséges jelenetet nem „sírhatja szét!” Orvost hívunk, kérem, adjon a gyereknek valami enyhe nyugtatót. Látom az anyja szemében a haragot, én magam is nagyon szégyellem magam, legszívesebben hazaküldeném a gyereket, de nem lehet: az előzményekben szerepel, mást sem hozhatunk helyette. Szerencsére a gyerek gyorsan elnyugszik, alszik az ágyon, miközben az egész stáb lábujjhegyen jár körülötte.
Végre ez is kész, még egy alkonyi snittünk maradt a kompnál. Juli megtalálja a részeg Györgyöt. Eredetileg csak alkonyatot képzeltünk, de most a hatás megsokszorozódik: körös-körül dörög és villámlik, koromfekete az ég. „Ha a Tisza felől jönnek a felhők, nem lesz eső...” ismételgetjük egyeki házigazdánk mondását, de bizony amerre ellátunk, esik. Az utolsó percben vesszük fel a beállítást, életem első olyan felvétele, ahol a vihart valódi égzengés, nem utólag hozzákevert jelzi. Lacza nagyon jól csinálja a részegséget, egy ideig ránehezedik Lilire, aztán kihúzza magát: „én nem is vagyok részeg”.
Jóformán összeszedelődzködni sincs időnk, lezúdul a jégeső. Most már jöhet: hazamegyünk.
Augusztus 11.
A pálhalmi börtönben folytatjuk a munkát. Juli itt tölti börtönbüntetését. A kiválasztott nagy cellában húsz-huszonöt ágy, napközben üresek, mindenki dolgozik. Négy „valódi” elítélt van velünk, először ellenségesen nézegetnek. Amíg a gépállást készítik, figyelem a jövés-menést: az őrség egész kis számú, szinte minden funkciót a rabok látnak el, vannak közöttük nagyon értelmesek. A zárkák nincsenek bezárva, ki-bejárnak az asszonyok. Külön részben, a többiektől elválasztva a szabálysértésért elítéltek, ők saját ruhájukat viselhetik, időnként végigvonul egy piros nadrágkosztüm az udvaron. Néhány labilisabb lány kiabálni kezd, megzavarja őket a felfordulás, őket átkísérik a másik épületbe. A zárka bejárata mellett a folyosón fecskefészek, a személyzet nem örül neki, hogy lefilmezzük, szabály szerint már le kellett volna szedniük, de nem volt szívük hozzá. A fészekben fiókák, amikor Julit bekísérik a zárkába, felnéz rájuk egy pillanatra. Várjuk, hogy az anyafecske berepüljön, de lámpáink megzavarják, az ajtóban visszafordul. Csendben várunk, lassan bealkonyodik, mire a fecskeanya elszánja magát, és mi filmre vehetjük, amikor a fészekre száll.
Az esti jelenethez nagyobb világítás szükséges, teljes stábunk itt dolgozik. Meglehetősen ideges vagyok, egyrészt, mert az éjszakai hisztéria, amit csinálni szeretnék, nagyon nehezen valósítható meg ezekkel az igazi elítéltekkel, másrészt mert a forgatócsoport, úgy látszik, nem mérte fel, mit jelent az ittenieknek, ezeknek a többségükben fiatal nőknek a jóképű, lezser férfiak tömeges ittléte. Szinte szikrázik a levegő, Angéla, az egyik szép cigánylány hisztérikusan letépi magáról a ruhát, nevet, kiabál, aztán káromkodik. Ez az a pont, a nyelv, az egymással való kommunikáció, ahol kénytelen vagyok engedményeket tenni a filmvászonnak: a filmen elképzelhetetlen az a trágárság-özön, ahogy ezek a nők – még az értelmesebbje is – egymással beszél. (Mindez majd az utószinkronnál okoz gondot, olyan mondatokat kell kitalálni, amelyekből a nemi funkciók, a testrészek nevei kihagyhatók.) Várhegyi Teréz nagy magánszáma ez a jelenet, hosszan zokog, az ő hangja adja vissza a hely fojtottságát, kibírhatatlanságát. Lili eléggé passzív ma, saját problémáival van elfoglalva. A dörömbölés, a segélykérés jól sikerül, a kiabálásra a szomszéd zárkából is érkezik néhány – nem várt – válasz. Ahogy fáradnak a nők, válnak egyre ingerlékenyebbé, többször le kell csendesítenem munkatársaimat, ők is egyre türelmetlenebbek velük szemben. Végre sikerül befejezni, búcsúzóul megköszönöm nekik a munkát. Kinn a börtönudvar hideg fényei, a magas kerítés, a csend mindenkit tudatára ébreszt, hol is vagyunk. Bármilyen közeli is a külvilág, ezek az asszonyok nagyon messze vannak tőle.
Augusztus 19.
Az Uzsoki utcai szülészetre reggel hétre kértek bennünket: Juli szüléséhez kell egy frissen született gyerek, nyolcra ígérik. Hitetlenkedve járkálok a folyosókon, minden üres, az ügyeletes nővér szerint az orvosok csak később érkeznek. Egyetlen asszony üldögél az előkészítőben. Az utcán áll büfékocsink, lemegyünk kávézni. Kezemben a kávéspohár, amikor valaki lekiált az ötödik emeletről: „Riadó, itt a gyerek!” A stáb versenyt fut a lépcsőkön, menet közben kapkodjuk magunkra a köpenyt, szájkendőt, a folyosón szerelik össze a gépet, miközben állványon betoljuk a műtőbe. Az imént látott asszony már túl van a szülésen, a nővérek kezében ordít a gyerek. Szerencsére az orvos még nem találja teljesen rendben, ki kell tisztítani a torkát, ezalatt felkészülhetünk, az a fontos, hogy amúgy frissen születetten, fürdetés előtt lássuk. Végül mindenki elkészül, és a bébi torkaszakadtából bömbölve a filmszalagra kerül.
Lili szülését vesszük ezután, ebben ő is, Kende is specialisták, mert Mészáros Márta filmjében, a Kilenc hónapban „együtt szültek”. Lili a valóságban már az ötödik hónap táján jár, látszik már rajta a terhesség, és úgy erőlködik, úgy szorít, olyan kínlódás van az arcán, hogy egy pillanatra megfordul a fejemben: nehogy a végén tényleg megszüljön... A madám is elismerően bólogat: „Nagyon élethűen csinálja a művésznő.”
A Keleti pályaudvaron Juli a csecsemővel a vonatra vár. Mindent precízen elterveztünk: toronykocsit, rendőri biztosítást, statisztériát, gyereket, de amikor a helyszínre érkezünk, egyik meglepetés a másikat éri. A legfontosabbról elfeledkeztünk: holnap ünnep, a pályaudvar zsúfolásig telve elutazókkal, turistákkal, alig férünk oda a peronokhoz. A toronydaru nem érkezett meg, rendőreink tehetetlenek a tömeggel szemben, és bár Monori Lili megérkezik, nem tudunk felvételt csinálni, mert „a táskája nincs itt”, ahogy Sipos András és Pallagi Anikó asszisztenseim jelentik. Nagy sürgés-forgás, szidom a kellékeseket, negyedóra múlva megérkezik a táska, de ez nem az, amit kiválasztottunk, és amely már szerepelt egy előző jelenetben. Elmennek újra. Végre megérkezik a táska, előkerül a gyerek, felvétel. Később félrevonnak: most már elárulhatják, nem a táskával volt baj. Nem volt csecsemő. Előzőleg azt kértem, lehetőleg olyan gyereket hozzanak, akinek az anyja megengedi, hogy Lili úgy tegyen, mintha szoptatná, a gyerek arcát melléhez érintve. Tudtam, hogy ez kényes kérdés, hagytam is Mórocz Sanyinak, a felvételvezetőnek egy kibúvót, mondván: „ha nem megy”. Ő szerette volna pontosan teljesíteni a feladatot, egy hete tárgyalt különböző anyákkal, akik az utolsó pillanatban mind lemondták a szereplést. Végül a klinikáról, ahol forgattunk, próbált csecsemőt szerezni, mi már vártunk a helyszínen, mire sikerült valakit rábeszélnie. Az asszisztencia, hogy ne idegeskedjek feleslegesen, kitalálta a táskatrükköt, és mindenki tökéletesen játszotta szerepét. Bravúros teljesítmény volt, Mórocznak külön megköszönöm, mert végül is a gyerek ideért.
Közben a képkompozíción vitatkoztunk Kendével. Ő a rövidüléses, vonathátteres beállítást javasolja, én frontális, zárt képkivágást. Végül szemből vesszük fel, egy mozdulatlan gépállást és egyet úgy, hogy a gép a gyerekről felpásztáz az anya arcára.
Felvesszük még a mozgólépcső-beállítást, de most már műbabával. Az igazit anyja megszoptatja.
Augusztus 26.
A metró mozgólépcsőjét meg kell ismételnünk, az előző felvételbe a lámpák csúnyán bevillogtak, az állomás színe sem mutatott szerencsésen a filmszalagon. Monori Lilivel ülünk a Marx téri állomás mozgólépcsőjénél, várjuk a felvételt, kicsit mind a ketten szomorúan, hogy lassan vége a forgatásnak. Számolgatjuk, hány hónapos terhes. „Tudod, boldog vagyok – mondja –, és ez dühíti a barátaimat és barátnőimet. Évek óta várják, amit első gyermekem apja is mondott: hogy annyira a szakadék szélén járok, annyi tragédia szélén egyensúlyozok, hogy egyszer bele fogok zuhanni. De nem zuhanok bele, mindig kisiklok a tragédiákból, túlélem a válságokat. A boldogság dühítő. Látják, hogy minden jóslat ellenére boldog vagyok Laczával, és ez dühíti őket.” Pontosan értem, és azt is értem, miért szeretem annyira: a mindentől való távolságtartás, az utolsó percben visszalépés, az idegenség vonz benne. Mondom neki, hogy még soha senkivel nem dolgoztam együtt ilyen harmonikusan; ő sem, feleli.
Megjöttek a statiszták, indulhat a munka tovább.
A váci börtönben György raboskodásának jeleneteit forgatjuk, a varrodát, a folyosókat, a nevelői szobát. A folyosón komoly gondot okoz a sokszínű csempéből kirakott lábazat, felette tablók, reprodukciók lógnak, cserépben virágok. Akár egy gimnáziumi folyosó. Kellékeseink dolgoznak a dekoráció megritkításán (később, a film elfogadásán egyik börtönviselt, sőt ezt a börtönt is megjárt tanácsadónk még így is kifogásolja az idillikus állapotokat).
Délután átvonulunk a járásbíróságra, a folyosó-beállítást megcsináljuk ma, a tárgyalások forgatását másnapra halasztjuk.
Szeptember 4.
Szombat, az utolsó forgatási nap. Szép őszi reggel fogad Vácott, mikor a napi anyagról készült szokásos cédulámat előveszem – amelyen színes tollakkal jelzem az egyes beállítások sorrendjét –, rájövök, még mennyi forgatnivaló maradt mára. Míg összekészülünk, Kendével Törőcsik Marit figyeljük: ül a folyosón barnán, kipihenten, olvas. „Szép öregasszony lesz majd” – gondolom magamban. A tárgyaláson csak egy néma közelije van, már a haját is levágta nyaralás közben, tudta, hogy a kendő eltakarja.
A tárgyalás szövegei nehezek, de mindenki megtanulta előre. (Milyen nagy élmény ez egy olyan világban, ahol a színészek többsége a kamera előtt tanulgatja az aznapi anyagot!) Gyors lépésekben haladunk. Székely B. Miklóssal sokat dolgozom: elsőre túlságosan elbeszélő az, amit mond, nem elég drámai. Közbeiktatok néhány néma közelit, nem biztos, hogy szükség lesz rájuk, a vágáshoz biztonságnak vesszük. Most már mindenki a forgatás végének lázában ég. Csinálunk egy stábfotót – az utolsó nap hagyományosan magunk köré gyűjtjük a filmen dolgozó teljes csapatot, akikkel hónapok óta összezárva élünk. Kende figyelmeztet, hogy a csapón ugyanaz a szám áll, mint első játékfilmünk, a Mérsékelt égöv csapóján. Most már csak pezsgőzés van hátra, mindenkitől elbúcsúzom, fojtogatja valami a torkom.
Miért rossz befejezni a forgatást?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/06 36-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6814 |
