Hirsch Tibor
A kisebbség, bármilyen fajta marginalitás, jó viszonyban van a százéves mozgóképpel, úgy értem, szerencséje mindenfajta kisebbségnek, hogy létezik mozgókép. Alakulhatott volna a világ rosszabbul is, ha mozgókép nem lett volna. A mozgókép, ha egyszerűen csak fölveszik, idegenné tesz, mássá tesz. A látvány otthonossá, meghitten ismerőssé tétele – azaz a képek differenciálása ezen idegenség tekintetében – már filmművészet. De egy primitív filmtörténeti szakaszban, vagy egy mostani amatőr operatőr által fölvett kép esetében, amely egy lovat, egy darab sajtot, egy négert vagy a saját nagynénémet ábrázolja – az utóbbit, mondjuk, saját, számomra is otthonos környezetben – a film egyaránt valamilyen idegenséget fog produkálni. Most pedig, hogy a mozgókép számtalan csatornán árad felénk, az elidegenedett mozgóképpel megsokszorozva találkozunk. Ez egy következő fázisa a filmtörténetnek, amikor az eleve elidegenedett képet már nem is próbálják feltölteni otthonossággal, hanem a különféle idegenségek egymás mellé helyezésével sajátos kiegyenlítődést hoznak létre. Ez a mai képfogyasztót – márpedig melyikünk nem az – mindenképpen az idegenség elfogadására kell, hogy nevelje. Sőt azt állítom, hogy e tekintetben már idáig is jelentős nevelő hatása volt a mozgóképnek. Hollywood pedig ebben az összefüggésben nemcsak a többségi értékrend hagyományos megerősítője, hanem e sajátos egyenlőségnek, az otthonosság-mentes képek demokráciájának közvetítője is, mely például a gyereknézőknek manapság ugyanolyan felszínes empátiára kínálja föl a megannyi kisebbségi hőst – mutáns teknőcöktől rossz külsejű dinoszauruszokig –, mint a „többségi” szépfiúkat, széplányokat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/07 39-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=681 |
