Bereményi Géza
Wim Wenders fiatal filmrendező felkeresi idős barátját és kollégáját, Nicholas Rayt. (Ray híres filmjei: Johnny Guitar 1953, Haragban a világgal 1955, King of Kings, azaz Királyok királya 1961.) Ray egy műteremlakásban él New Yorkban. Két ember lakik ott vele, egy szótlan, fiatal nő, az élettársa, továbbá egy félszemű vágó, akivel együtt dolgozik. Sikeres, híres filmek állnak Nick Ray mögött, tapasztalt ember, és még lennének tervei. De ő maga is tudja, kevés ideje van hátra. Alig valami. Rákos. Időnként kórházba vonul, és ott az orvosok vagy kioperálnak belőle ezt-azt, vagy pedig felnyitják Nick testét, majd lemondóan összevarrják. Mindezt ő maga mondja el látogatójának, Wimnek. Önfegyelme példás.
Wim felkéri Nicket – pereg tovább a film –, hogy forgassanak együtt. Dokumentumfilmet arról, ami Nicknek még hátra van. Wim egészséges, fiatal, most kapott tízmillió dollárt egy új produkcióra, de közben ezt is megcsinálná, Nick utolsó napjait. Mindennek ellenére a felkérés nem tolakodó. Wim tiszteli, mesterének tartja a haldoklót, és visszaélésről már csak azért sem lehet szó, mert Nick Ray igazán tudja egy forgatással eltöltött élet után, hogy mire mond igent. És Nick vállalja a szerepet. Tehát filmrendező haldoklásáról fog most film készülni. Egy olyan szakemberről, aki mindeddig a külvilág kérlelhetetlen tényeivel alkudozott, játszott és manipulált, a valóság adottságait használta motívumként, pontosan tudnia kellett, hogy mikor lehet alkudozni a kényszerrel, mikor nem, hogy egy vágy és egy tény között mi a különbség. Nick aztán valóban megérti, mi fantáziát lát fiatal, még várományos kollégája, Wim Wenders az ő halálában. Ez a forgatás segítségszámba megy, hiszen szereplésével esetleg kijátszhatja valamelyest a minden kényszerek legnagyobbikát.
Kezdődik a forgatás. Wim stábja Nick lakásába költözik. Először az eddig elvezető helyzetet rekonstruálják, filmre veszik Wim érkezését, hogyan fogadja őt Nick, majd egy dialógus következik, a felkérés és a beleegyezés, hogy a néző értse az előzményeket. Eddig a dokumentumfilm eleje. Látjuk, amint Wim engedélyt kér és Nicket, ahogy megadja. Wim még megkérdezi a beteget: Nem félsz, Nick?” Nick félrenéz egy kicsit, majd vissza, és azt állítja, hogy nem. Beszédes tekintetváltással vállalja el a szerepet és nem a félelmet. Ezt az álláspontját a későbbiekben még legalább kétszer leszögezi. Neki ez az utolsó forgatás, ez a szerep arra jó, hogy a végjátékban nem marad magára. Hogy körülötte lesznek, foglalkoznak vele, amíg haldoklik. Eddig a film eleje, a rekonstrukció, innentől egy az egyben megy minden, mindhalálig forgatnak Nickről. Követik autójában, megmutatják, hogyan tart előadást diákoknak egy régi filmjének vetítése után, hogyan rendez színházat, miként fekszik a kórházi ágyon.
Nick álláspontja tiszta. Ő az ismeretlennel szembeszegülve forgat. A vállalkozástól otthonosabb haldoklást remél, hiszen közben olyan szakma embereinek stábja sürgölődik körülötte, amelynek ő az egyik megbecsült veteránja. És amíg szerepléssel bírja, talán magához szelídíti kissé a kérlelhetetlent.
Wim, a túlélő kolléga az ismeretlenért forgat. Megtehette volna, hogy eszébe se jut az egész. Bánhatott volna óvatosabban tudatlanságával. Feltéve, hogy a halál nem az élet ténye, felelős ember nem él vissza vele, hallgat arról, amiről fogalma sincs. Nem hiteti el velünk, hogy az üres kudarc felmutatása szép mozdulat, hogy becsülendő, tragikus kalandot játszik nekünk, megpróbál a semmivel szembenézve emberivé váltani egy magában értelmetlen, jelentés és jelentőség nélküli őselemet. Mert Wim Wenders ennek a filmnek a másik főszereplője. Ezt azzal is jelzi, hogy olykor őt látjuk Nick halálos ágyán feküdni, mely képsorokat többnek szán egyszerű együttérzésnél. Wim saját viszonyát keresgéli, miközben kamerája Nick fokozatos romlását, majd eltűnését mutatja.
Feltéve továbbá, hogy a halál szoros magánügye annak, aki éppen elviseli, Wim jogszerűen járt el: felhatalmazást kapott Nicktől erre a forgatásra. És ami Nick Rayt, a szemünk előtt pusztulót illeti, a film korrekt. Férfipróbát látunk, a méltóság megőrzésének nyilvános vizsgáját, és a távozó mindvégig tartja magát, erejét megfeszítve versenyez, és mikor a végén feladja a forgatást, a tisztelet egy nemével búcsúztatjuk őt. Kemény ember voltál.
A film vége előtt Nick Rayt masztodonként látjuk; a végső romlás beteg lova néz a lencsébe, és még megpróbál játszani nekünk, Wimnek és múló önmagának, de aztán egyszer csak abbahagyja. Még közli Wim Wendersszel, hogy okádnia kell, ha ránéz, de akkor is rögtön enyhít a szavain kissé. „Snitt – mondja aztán. – Vágjátok el.” És eltűnik. Wim stábja és a kamera elfordul, a legvégső pillanatot nem nézzük meg. Az viszont tisztán látható, hogyan vizsgázott a film rendezője. Feltéve, hogy a halál olyan végső egyéni bizonyosság, mely mindannyiunknak megjelenik valamikor, Wim Wenders filmje legalább az érdeklődésünkre tarthat számot. Forgasson tehát. De feltéve, hogy a halál tükör, mint minden nagy ismeretlen, és az életünket úgy veri vissza, ahogyan az szembesül vele, elárulhatjuk, hogy Wimnek nem sikerült megtudnia semmit a halálról. Csak annyit, hogy aki közülünk elmegy, idegenbe távozik, és közben ő maga is idegen lesz közöttünk, az életet egyelőre folytatók között. Nem baj: mondjuk, ez a kamera ennyit mutathatott meg a nagy tényből.
Hanem az élők vizsgája közben. És a film legvégén is. A film végén egy piros dzsunka úszik a vízen a tenger felé, és Nick Ray halotti ünnepségét tartják rajta a túlélők. Isznak, fecsegnek, mintha a film főszereplője a kedvükért, a kedvünkért halt volna meg. Pedig Nick megmutatta: meghalok és kész. Mit sem sikerült a haláltól elragadni az élők számára. Nick már emlék, filmjei ránk maradtak. De ezúttal nem azokat láttuk. Nick helytállt úgy, ahogy. Wim nem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1983/05 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6784 |
